Ha az ember a közeljövő felé, vagy akár a hosszú távú célok irányába tekintget, általában – akár tudat alatt – egy olyan képet fest maga elé, ami a lehető legoptimálisabb, minden szempontból. Ez talán természetes. Az már kevésbé, hogy ilyenkor akarva-akaratlanul megszólalnak bennünk azok a mondatok, amelyeket azoktól az emberektől kaptunk, akik elvileg valamit nagyon jól csinálnak…
Kép: változás.network.hu
Ki mondja meg, hogy az embernek hol kell tartania húsz, harminc vagy akár negyven évesen? Ki mondja meg, hogy mikor „kell” elköteleződnie, hogy mikor „kell” egy bizonyos helyen lennie?
Amikor a környezet erős tempót diktál, lemaradva érezzük magunkat. Pedig nem azért kell gyorsan házasodni, gyorsan beiratkozni, gyorsan elutazni…, mert valakinek ez már korán működött. Minden ember más tempóban létezik, és más tempóban halad. Ha az elvárásokhoz igazodunk, és az elvárások nyomására hozunk életre szóló döntéseket, vagyis, ha az óra kattogása mondat velünk súlyos mondatokat, az nem feltétlen mutat ígéretes jövőképet.
Kép: karrierközpont.hu
Ha egy ember odafordul a huszonéveshez, és mosolyogva azt mondja: „Amikor én ennyi idős voltam, már a harmadik babát vártam”, akkor nem feltétlen a rosszindulat beszél belőle. Hanem a szociális érzéketlenség. Ez is más tempóban érik meg az emberben...
