Még kicsi volt a gyermeke, amikor egyedül maradt vele. Ön hogyan élte meg akkor ezt a helyzetet? Mi volt az első gondolata?
Teljesen kétségbe estem. A szüleim 48 évig voltak házasok, számomra a kétszülős modell volt a természetes, és arra készültem, hogy ez az én családomban is így lesz. Amikor láttam, hogy a gyermekem mégsem így fog felnőni, az nagyon ijesztő és elkeserítő volt. És rögtön jött hozzá a második gondolat: mi lesz így velem? Hogy tudok egyszerre anyja és apja is lenni? Azóta persze rájöttem, nem kell nekem az apjának is lennem, elég, ha anyaként igyekszem elég jól teljesíteni. Ettől függetlenül egyedül nevelni a gyermeked elég magányos feladat: még ha van körülötted egy szerető közeg, akkor is elveszettnek érzed magad. Sajnos sok anyuka és apuka körül pedig ez a közeg sincs meg.
Ön mégis felállt ebből a helyzetből, mi több, létrehozott egy alapítványt a sorstársak támogatására. Miből merített hozzá erőt?
Azt gondolom, amikor az ember elkezd felépíteni egy civil szervezet, valójában nem is tudja, mivel fog az járni. Én is hatalmas tudatlansággal vágtam bele a civil életbe. Ugyanakkor az, hogy elkezdtem valamivel foglalkozni és ez az alapítvány rengeteg segített nekem. Amikor nézünk egy filmet egy ijesztő dologról, az a dolog addig a legfélelmetesebb, amíg nem látjuk. Ugyanez történt az életemben is: amint elkezdtem egy másik szemszögből is szemlélni az egyszülős létet, és a statisztikákat nézve rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben, mert rajtam kívül még 300 ezer egyedülálló szülő van és félmillió egyszülős gyermek, elindult a gyógyulási folyamat. Persze, az elmúlt tizenöt évben, mióta csinálom az alapítványt, volt rengeteg bukás, rengeteg hullámvölgy, amikor újra és újra ki kellett mászni a gödörből és talpra állni, és ez sok energiát felemészt. De azzal, hogy olyan emberekkel találkozom, akik ugyanúgy élnek, mint én, ugyanúgy bukdácsolnak és ugyanazok a gondjai, erőt is tudok meríteni az alapítványból.
Támogató partnerekre mennyire tudott támaszkodni ezen az úton?
A családom rengeteget segített, nélkülük fogalmam sincs, hogyan neveltem volna fel a gyermekem. Ez egy olyan borzalmasan nagy segítség, öröm és támasz, amit az ember nem is fog fel, amíg nem kerül egy ilyen helyzetbe. Később pedig az élet is mindig hozott olyan segítőket, akikkel rövidebb-hosszabb ideig együtt tudtuk vinni az alapítványt. Ilyenkor mindig úgy éreztem, az alapítvány missziója ezek szerint nemcsak nekem fontos, hanem másoknak is.
Úgy tudom, akadtak viszont olyanok is, akik úgy vélekedtek, nem ildomos felhívni a figyelmet az egyedülálló szülők helyzetére. Azóta mennyire változott a társadalom megítélése?
Talán tizenöt év már elég hosszú idő ahhoz, hogy valamennyire változzon a társadalom megítélése, de annyira nem, hogy valahol ne lenne ez még mindig stigma. Sajnos vannak ma is olyan családok, ahol a szülő úgy érzi, szégyellnie kell magát. Pedig nagyon fontos lenne, hogy mindenki lássa, az alapítványunknak nem az a célja, hogy bemutassa, így kell élni. Aki egyedül neveli a gyerekét, mindenkinél jobban tudja, hogy egy gyermek felneveléséhez két szülő lenne jó. Én is ezt szerettem volna. De rengeteg olyan élethelyzet van, amikor az embernek más irányba fordul a sorsa. És az nem állja meg a helyét, hogy az egyedülálló szülők azért vannak egyedül, mert így döntöttek. Tizenöt év tapasztalata alapján úgy látom, az emberek döntő többsége bizony nem úgy indult, hogy „de jó lesz majd egyedül nevelni a gyermekemet”. Hanem egyszerűen történt valami: például egy válság vagy egy haláleset. Hiszen az egyszülős családok esetében nemcsak elvált szülőkről beszélünk, hanem özvegyekről is, vagy éppen olyanokról, akik a várandóság alatt maradtak egyedül. Van olyan is, aki egyedül fogad örökbe vagy egyedül vállal gyermeket, de egy ilyen döntéshez is gyakran hosszú út vezet: általában akkor jön el ez a pillanat, amikor az érintettek úgy érzik, feladják, hogy végre párt találjanak, de a gyerekvállalásról nem szeretnének lemondani. Olyan nagyon ritkán van, hogy valaki egyáltalán nem szeretne párt, csak gyereket. A lelke mélyén szerintem mindenki vágyik előbbire is.
Amikor egyszülős családokról beszélünk, általában anyukára és gyermekére/eire gondolunk, de sok egyedülálló apuka is van. Van eltérés abban, hogy éli meg ezt a helyzetet a két nem, vagy a társadalom hogyan ítéli meg őket?
Jelenleg kb. 40 ezer egyedülálló apuka van, ami arányaiban persze kisebb, mint az anyukák száma, de még mindig óriási szám. És valóban, van egy elég jelentős különbség a két nem között: sok özvegy apuka van, és az apákkal szemben mintha elnézőbb, segítőkészebb lenne a társadalom. Úgy érezzük, őket támogatni kell egy ilyen helyzetben. Ez nagyon jó, de az anyukáknak is járna a támogatás, ami már ritkábban szokott előfordulni. Egyébként mindkét nem nagyon talpraesett: az apukák is nagyszerűek, akik remekül nevelik a gyerekeiket, ha kell, megtanulják befonni a kislányuk haját – mindent, ami ahhoz kell, hogy minden szerepben megállják a helyüket.
Ha már itt tartunk: aki nem tapasztalja a saját bőrén az egyszülősséget, szerintem nem is tudja, pontosan milyen egy ilyen helyzet. Valójában milyen nehézségekkel kell ilyenkor megküzdeni?
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyszülősség mindössze azt jelenti, hogy ezentúl a szülő egyedül neveli a gyerekét. Pedig az az élet minden területére kihat: a munkavállalásra, a lakhatásra, a szabadidőre. Rengeteg kérdés merül fel ilyenkor, amire kívülállóként nem is gondolnánk. Milyen munkát vállaljak? Tudok túlórázni? Továbbképzésre járni? Hol fogunk lakni? Ott, ahol eddig, vagy el kell költöznünk? A gyerek hova fog járni iskolába? Látja eleget a másik szülőt? Milyen anyagi körülmények között fogunk élni? Sajnos az egyszülős családok fele szegény, hiszen két bevétel helyett egyből élni nagyon megterhelő. Kérdés a mindennapi logisztika is. Ki fog menni a gyerekért az óvodába, iskolába, hogy ne ő maradjon ott mindig utoljára? Fogunk-e tudni nyaralni menni és hogyan? Milyenek lesznek az ünnepek? Nagyon sok mindennel meg kell küzdeni, és ezek még nem is a legnagyobb problémák. Amikor 2018-ban létrehoztuk az Egyszülős Központot, készítettünk egy több mint 1000 fős kutatást arról, hol lenne a legnagyobb szükség segítségre. Az első helyen az elmagányosodás szerepelt. Ez sajnos egy nagyon nagy probléma.
Gondolom, a központ és a klubok létrehozásával ennek ellensúlyozása a céljuk.
Így van. A missziónk kétirányú: az egyik része a gyakorlati segítség, a másik a közösségépítés. Már nyolc klubunk van az országban, és ezek közül az egyik legjobban működő épp a veszprémi. Ez nagyon fontos, hiszen telefonon és e-mailben is sok segítséget lehet kérni, akkor is, ha valaki messze lakik, de közösségre találni, ahol a szülő együtt lehet a sorstársakkal, a gyerekek a többi gyerekkel, csak helyben megoldható. Volt ugyan olyan, hogy a budapesti központba Siófokról és Sopronból is feljöttek hozzánk, de nem ez az általános.
A magány csökkentése az egyik legfontosabb célkitűzés
Mi a legnehezebb és a legszebb része ennek a munkának?
A legnehezebb része talán az, hogy minél több családdal foglalkozik az ember, annál több olyan élethelyzettel is találkozik, amikor sajnos rá kell jönnie, nem tud segíteni. Ez mindig nagyon rossz érzés. A legszebb része pedig mindenképpen az, amikor úgy látjuk, ha csak egy icipicit is, de javítani tudtunk a családok helyzetén. Lehet, hogy csak egy hétvégére, a nyár erejéig, de az is lehet, hogy hosszabb távon megváltozik az élete. Mindig ezek az emberi történetek a legszebbek.
És mire a legbüszkébb az elmúlt tizenöt évből?
A fiamra. Most fog érettségizni – remélem, ebben a furcsa helyzetben sem lesz ennek akadálya. Mindenesetre azt gondolom, amikor az ember gyermeke elmúlik 18 éves, ott már valamiféle visszajelzést is kap. Hiszen a gyereknevelés nem olyan, mint a felelés az iskolában: nem derül ki azonnal, hogy ötöst vagy hármast kapsz, hanem csak évek múltán jön visszajelzés. Én, ha most ránézek a fiamra, azt tudom mondani, ennél jobbat nem is kívánhattam volna: ő nagyon jó példa arra, hogy bár nem könnyű az egyszülős családok helyzete, végső soron ugyanolyan csodálatos gyerekek nőnek fel azokban is. Sok nehézségen kell átmenniük, és persze ez nem kompenzálja őket a veszteségekért, de közben talán mégis tudunk adni és tanítani nekik valamit: hogy hogyan lehet felállni a padlóról is.
Bár talán őt kellene erről kérdeznem, a fia hogyan viszonyul a munkásságához? Tervez bekapcsolódni valamilyen formában az Ön tevékenységébe?
Úgy vélem, részben nagyon büszke, hiszen most már elég nagy ahhoz, hogy érezze, az Egyszülős Központ megszületése mekkora eredmény. Ugyanakkor az ő számára az, hogy az anyukája ezzel foglalkozik, valahol természetes is. Szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk, mindig mindent meg tudtunk beszélni, azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Mindenesetre amikor középiskolába ment és azt mondta, média tagozaton szeretne tanulni, nagyon meglepődtem. Korábban újságíró voltam, kommunikációval foglalkoztam, de soha nem tanácsoltam neki, hogy ezt válassza. De a gyerekek nagyon sok mindent látnak és a magukévá tesznek, még akkor is, ha azt nem hangoztatják, és remélem, sikerül is a jó dolgokat kimazsolázgatnia.
Önnek mik a tervei még a jövőre?
Nagyon szeretném, hogy még több helyen legyen egyszülős klubunk az országban. A legjobb az lenne, ha minden megyében létrejönne egy ilyen közösség, illetve a határon túli magyaroknál is, ahol egyszülős családok vannak. Erdélyben már van is kettő ilyen közösség, illetve tavaly az ENSZ is meghívott minket egy bemutatkozásra, ami alapján úgy tűnik, az Egyszülős Központ nemcsak itthon, de nemzetközi szinten is minta lehet.
