Jóval azelőtt, hogy a Grimm-népmesék a Walt Disney birtokába kerültek és az emberek fejében a csillámporos happy end szinonimájává váltak volna, a történetek sokkal félelmetesebbek és erőszakosabbak voltak, és a felnőttek egymást szórakoztatták velük. Tulajdonképpen ez a szórakoztatás, sötét mesékkel, még ma is zajlik: Neil Gaiman Tükör és füst című novellagyűjteményének történetei például, az Óceán az út végén című regénye vagy akár a barátibb hangulatú Csillagpor valójában nem mások, mint mesék, csak éppen nem így hívjuk őket, hanem fantasy-nak.
Valahogy a meséket a gyermekkorral kötjük össze és úgy gondoljuk, felnőttként – ha csak nem vagyunk szülők – semmi keresnivalójuk a könyvespolcunkon. Pedig azok, már a fenti történelmi adatból kiindulva is, egyáltalán nem csak a kicsik olvasmányai lehetnek.
Nem csak a gyerekek műfaja lehet a mese
Az elmúlt években jó néhány fórumon elkezdtek már beszélni arról, hogy a meséknek, és kifejezetten a meseolvasásnak rendkívül pozitív pszichológiai hatása van a szellemi fejlődésünkre és a mentális egészségünkre: az ember alapvető történetéhséggel születik, az agyunk pedig arra van programozva, hogy történetekből tanuljunk. (Gondoljunk csak bele: amikor azt mondjuk, tanulj a másik kárán, akkor is erre utalunk.) De a mesék nemcsak az elménkre hatnak, hanem a pszichénkre is: feszültséget és szorongást oldanak, megnyugtatnak, és sokkal bizakodóbbá tesznek a saját jövőnkkel kapcsolatban. A tapasztalatok pedig azt mutatják, ezek a pozitív hatások nemcsak a gyerekeknél figyelhetők meg, hanem a felnőtteknél is.
Boldizsár Ildikó meseterapeuta régóta vallja: mentálisan sokkal egészségesebbek lennénk, ha az újkor előtti, közösségi mesemondás hagyománya még ma is élne. Szerinte ugyanis a mesék valójában útmutatók, tudásbázisok, amelyek tartalmazzák azokat a kódokat, amelyekkel jobb emberekké válhatunk, nehéz helyzetben is talpon maradhatunk és boldogabb életet élhetünk. Nem véletlenül használták a meseterápiát a hindu orvoslásban már az egészen korai időkben, több mint 25 évvel ezelőtt pedig Boldizsár is kifejlesztette saját meseterápiás módszerét, amely arra az elvre épül, miszerint a személyes életesemények mitikus feldolgozásával megteremthetjük a boldogabb és kiegyensúlyozottabb emberré válás feltételeit.
Fotók: Unsplash, Pexels
Boldizsár szerint „a mesék azt állítják, hogy mindazt, ami a világban vagy bennünk rosszul működik, meg lehet változtatni. A mese képes megszüntetni a problémákból keletkező káoszt, és a helyére állítani egyfajta teljességet. Nem elég azonban megtalálni a „saját mesénket”, meg is kell érteni, és a változások szolgálatába kell állítani a felismeréseket. A mesék legfontosabb szervezőeleme a rend – a meseterápia is pontosan erre épül” – áll honlapján.
Vagyis, bár a népmesékben a hősöknek gyakran rengeteg megpróbáltatáson kell keresztülmenniük az útjuk során, miután kiállták a próbákat, elnyerik méltó jutalmukat.
Mondhatjuk persze, hogy ez egy roppant szép, ám naiv gondolat, mert a való világ egyáltalán nem így működik, a dolgok nem olyan fekete-fehérek, mint a mesékben és az sem törvényszerű, hogy a jó mindig elnyeri jutalmát. Ez azonban téves és kissé cinikus gondolat. Egyrészt, mert a meseterápia lényege nem az, hogy szó szerint vegyük a meséket, és nem is az, hogy univerzálisnak tekintsük őket. Éppen ellenkezőleg: a meseterápia célja, hogy adott mesén, illetve annak egyik elemén keresztül segítsen rávilágítani a problémás élethelyzetre és kulcsot adjon ahhoz, hogyan tudunk továbblépni. A történetekben mindig van egy példa és egy ellenpélda, ami megmutatja, milyen az, amikor jól csinálsz valamit, és milyen, amikor nem. Az persze, hogy ezek melyik elemei a mesének és egyáltalán kinek melyik mese lehet releváns az életében, mindig egyénfüggő, így mindenkinek mást adhat a mese.
Mondok példát is. Hamupipőke történetéből klasszikusan az marad meg, hogy a szépség párosulhat gonoszsággal is, és csak a jó és jámbor lény nyerheti el a herceg szívét, ugye? Na de vajon Hamupipőkéből valaha is hercegné lenne-e, ha a mese végén nagy nehezen nem merészkedne elő? Hamupipőke bizony a mese nagy részében hagyja magát elnyomni és megalázni, és elmenekül, márpedig ez az életben tényleg nem sok jóhoz vezet. Vagy vegyük Piroska és a farkas történetét! A számos változatot megélt klasszikus lényege minden esetben ugyanaz: fogadj szót és ne állj szóba idegenekkel. Pedig a mesének ennél jóval több tanulsága is van. Például az, hogy Piroskának meg kell tanulnia, előbb a kötelességét kell elvégeznie, majd utána csatangolhat az erdőben és szedhet virágokat, különben jól pórul járhat. Mintha csak a felnőtt lét egyik alapvetését hallanánk, nem igaz?
És éppen ez a lényeg. A meseolvasás nemcsak azért hasznos, mert biztonságos terepen mutatják meg, hogy a legfélelmetesebb helyzetből is van kivezető út (és éppen ezért feszültségoldók), hanem mert felkészítenek az életre is és hozzásegítenek a felnőtté váláshoz. Mert tulajdonképpen, megnézve a mesék szerkezetét, azok mind a felnőtté avatás rítusára építenek. Megmutatják, hogyan tud egy fiatal a saját útjára élni, a szülők támogatása nélkül elboldogulni, melyek azok a készségek és tulajdonságok (leleményesség, bátorság, felelősségvállalás stb.), amelyekre szüksége lehet a célhoz vezető úton.
Ja, hogy ez megint csak a gyerekeknek lehet hasznos? Ugyan, dehogy! Óriási különbség van a között, hogy valaki felnőtt papíron, meg hogy tényleg úgy is viselkedik. Az életkornak igazából semmi köze a valódi felnőttséghez – őszintén, sokszor nemcsak a képességeink hiányoznak hozzá, de definiálni se tudjuk, mit is jelent az pontosan. Boldizsár Ildikó szerint a mesék ezt is megmondják: „akkortól vagy felnőtt, amikor el tudsz köteleződni saját magad mellett – nem pedig a másik mellett! A mesehős mindig maga mellé áll, amikor leválik a szüleiről, és elindul otthonról.”
Szóval, a mesék valójában tükröt tartanak nekünk, és tele vannak rengeteg olyan tanulsággal és tanáccsal, amelyeket 10 éves kor felett, akár 40 pluszosként sem árt levonni és megfogadni.
