2020. október 20.
//
Vendel névnap

Nagyon rá tudok hangolódni az emberekre

2020. április 28. 4:00
Ecoport magazin
Csemer Boggie énekesnő nevét a Parfüm című dal kapcsán jegyezte meg az ország, majd később, az Eurovíziós Dalverseny mezőnyében tűnt fel, ahol a magyar delegáció küldöttjeként utazott ki Bécsbe. Már akkor sem csak az országot, de egy fontos ügyet is képviselt, ahogy azóta is újabb és újabb – mindenkit érintő – fontos témákkal foglalkozik dalain keresztül. Hozzánk egyenesen egy rádióinterjúról érkezik, elegánsan, jókedvűen, második kisbabájával a hasában.

Biztos vagyok benne, hogy most mindenkinek ez az első kérdése hozzád, én is megkérdezem: hogy vagy?

Nagyon jól: az első trimeszterben elég aluszékony voltam, gyakorlatilag bárhol képes lettem volna elaludni. Most a második trimeszterben járok, energikus vagyok, jól érzem magam, és amíg lehet, ki is használom, hogy fit vagyok. A kislányom is fitten tart, nem tehetem meg, hogy leeresztek. Még koncertezek is, de nem bánom, így legalább muszáj egyben tartanom magam, ellustulni nem fogok.

Érdekes, ahogy mondtad: „nem tehetem meg”. Korábban is említetted, hogy a stábod miatt próbálsz minél tovább dolgozni… Nyomaszt ez a felelősség?

Nem nyomaszt, csak amikor tudod, hogy vannak feladataid, akkor azt meg kell oldanod. Nem vagyok az a típus, akinek gondot jelent, hogy úristen, el kell menni az oviba… megint felkelt éjjel a kislányom… Onnantól kezdve, hogy anyuka vagy: anyuka vagy! Ugyanez vonatkozik az énekesi létemre. Közben persze azért teszem mindezt ilyen jó kedvvel, mert szeretem, amit csinálok. Szeretem a munkámat, a családomat, nagyon jó passzban vagyok; valóbán furcsán hangzik, hogy „nem tehetem meg”, de közben egyébként tényleg nem. Vannak nehezebb és könnyebb időszakok, ritka az, amikor minden ennyire kerek. Amióta megszületett Lenke, tudatosabban figyelek a kiegyensúlyozottságra, hiszen mindent megérez. Ha egy kicsit stresszes vagyok, azt ő is átveszi, és akkor kapok egy nyűgös, kezelhetetlen kisgyereket. De, ha megőrzöm a balanszomat, akkor azt veszi át. Nem mindig könnyű megtalálni, de muszáj, hiszen tényleg megalapozza a családi békét és hangulatot.

Mennyire értesz egyet azzal, hogy egy nő életében a várandóság időszaka a legszebb?

Nem vagyok ennyire pátoszos, hiszen amióta világ a világ, a nők szülnek. Nem is várom el, hogy kitüntetett szerepben részesítsenek, bár azt észrevettem, hogy egy terhes mamával sokkal előzékenyebbek, mint egy kisbabát tologatóval. Talán a terhesnő látványánál ott van az emberek fejében, hogy benne növekszik valaki. Viszont, ha meglátnak egy síró kisbabát egy leharcolt anyukával, akkor már menekülnek. Lenke születése után az első három hónapban kifejezetten rosszul esett, ahogy néha viszonyultak hozzánk.

Úgy fogalmaztál: „leharcolt szülő”. Te hogy állsz ezzel? Úgy tudom, már augusztusra vállaltál koncertet…

Igen, de én speciálisan jó helyzetben vagyok, mert nagyon szép és erős a családi hálóm. A férjem is nagyon családcentrikus, az anyósomra is jó szívvel rábízhatom Lenkét. Azt látom a nagyvilágban, hogy a klasszikus családmodellek sajnos nem működnek olyan jól. Nagyon sok a széthullott család, az össze nem tartás, én pedig végtelenül számíthatok a háttérre. Ez hatalmas áldás, amit jórészt az anyósomnak köszönhetek. Sok segítségem van, öt nevet biztosan fel tudok sorolni, akiket gondolkodás nélkül hívhatnék. Minden tiszteletem azoké az édesanyáké, akik egyedül csinálják. Az eleje ráadásul rendkívül nehéz, sok kérdés felmerül az emberben. Miért sír? Miért nem sír? Hogy ringassam? Jó anya vagyok-e?

Szerinted milyen anya vagy?

Szeretem magam anyukaként. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de nagyon ráhangolódom Lenkére. Minden rezdülését ismerem, félszavakból is megértjük egymást. Amikor beszél hozzám, minden szaván csüngök. Nem hisztis, de ha mégis, hamar lekezelem.

Mit gondolsz, a gyerekeid az öltözőben és a backstage-ben írják majd a leckéjüket, az anyukájukra várva?

Jelenleg eseménye válogatja, hogy Lenkét magammal viszem-e. Kezdetben sok interjúra elvittem, ringatgattam, szépen elvolt. Koncertre csak akkor viszem el, ha korán van, és ha jön vele valaki. Most van egy szobakoncert-sorozatom Pesten, ami hétkor kezdődik. Azokra rendre elviszem, és normálisan végig üli, nagyon aranyos. Nem baj, ha látja, mivel foglalkozom; mára már érti, hogy minden napom más. Sok olyat olvas az ember, hogy a gyerekeknek az elején kell a stabilitás. Ugyanakkor, szerintem nem az a stabilitás, hogy reggel nyolckor reggeli, délben a harangszóra már jöhet az ebéd, és egy perccel sem előbb vagy később… Kell a rendszer, de az érzelmi stabilitás sokkal fontosabb. Az sem mindegy, hogy a külvilág hogyan reagál. Velem is előfordult már, hogy egy kávézóban összevesztem egy férfival, mert rám szólt, hogy ne ott pelenkázzam Lenkét…

Ha ilyesmi előfordul veled, van, hogy az ismertséged miatt másképpen vagy akár sehogy sem reagálsz?

Ebbe a vitába rendesen beleszálltam, higgadtan ugyan, de elmondtam neki a véleményemet. Mellette ültek a tini kislányai, akik viszont felismertek, és később írtak nekem egy levelet, hogy nagyon sajnálják a történteket. Rendkívül jól esett. De azért nem jellemző, hogy megismernek, főleg ha nincsen rajtam smink, illetve azért kicsit „szomszédlány” feelingben létezem, belesimulok a környezetbe. Nagyon civil tudok lenni, a színpad viszont más kérdés.

Ahogy a színpadon állsz, azt érzem, hogy a világ nyugalma telepszik ránk...

Örülök ennek a visszajelzésnek, hiszen csak belülről látom magamat. Amikor énekelek, tudom, hogy a lényemnek ereje van, érzem, hogy hatok az emberekre, hogy tudok katarzist okozni. Ki tudok nyílni a zenéim által, a színpadon pedig igyekszem a létező legjobbat adni magamból. A zenében nagyon fontos a lényem, meg, hogy mivel töltök meg egy dalt. Az a tapasztalatom, hogy főként olyanok válnak a rajongóimmá, akik már hallottak élőben énekelni, mert úgy talán jobban átjön. Azon is dolgozom, hogy hallgatva is szuggesztív legyen a zeném.

Körülbelül hat éve robbant be úgy igazán a neved a köztudatba. Mi a különbség az akkori és a mostani Boggie között, ha a színpadot nézzük?

A rutinnak köszönhetően sokkal kevesebb a belső vívódásom a színpadon. Kevesebb a görcs és a megfelelési kényszer. Ezt a pályát elkezdeni a legnehezebb, hiszen azzal, hogy kiállsz a színpadra, gyakorlatilag tálcán kínálod magad, és még törékeny vagy. Mára eljutottam odáig, hogy tálcán kínálom magam, de sebezhetetlen vagyok. Kezdetben minden kritikán napokig gondolkodtam, de ma szerencsére olyan érzelmi és szakmai stabilitás áll mögöttem, hogy ez sem jelent problémát.

Jóban vagy magaddal?

Most nagyon. Tudom szeretni a hibáimat is, pedig régen, ha elrontottam valamit, akár hetekig ostoroztam magam. Ma már nem vagyok ilyen, igaz, hogy nem is vétek akkora hibákat, mint a kezdetekben.

Ki a szakmai szűrőd? Esetleg saját magadnak vagy a mérce?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, hiszen belül teljesen mást érez az ember, mint amit esetleg kivetít. Van olyan, hogy elrontok valamit a koncerten, általában ilyenkor jön oda hozzám valaki sírva, hogy micsoda élményt kapott. Ezért kellenek mellém a stabil emberek, akik kívülről és belülről is látnak engem. A férjem tart nekem tükröt, egyébként nagyon reálisan lát.

Hiszel abban, hogyha saját magaddal rendben vagy, akkor mások felé is csak a jót tudod sugározni?

Minden embernek, aki eljön egy koncertre más és más dolog jár a fejében. Nem tudhatom, ki milyen lelkiállapotban érkezett éppen. De pontosan hiszek abban, hogyha magammal rendben vagyok, akkor már elérhet valami ebből a dologból.

Nem nagyon beszélsz a gyerekkorodról, noha egy interjúban említetted, hogy majd ha idősebb leszel, esetleg szóba jöhet a téma. Ez a fajta kibeszéletlenség hogyan jelenik meg a zenédben?

Amikor kicsi voltam, sokszor mondták, hogy fiatal korom ellenére milyen éretten gondolkozom. A zene nekem egy jó elrugaszkodási pont volt abból a csepeli munkásközegből, amelyből jövök, és számomra is van terápiás értéke. Emellett pedig rájöttem, hogy ezzel – a zenén keresztül – másoknak is segíthetek. Az ember könnyen beleragad a saját nyomorába, az élet senkinek sem könnyű, mindenkinek kihívás, függetlenül attól, hogy honnan jött. Mindenki cipeli a kis csomagját... Kezdetben irigykedve néztem a társaimat, hogy de jó nekik, amiért nem kell azon aggódniuk hogy… És akkor rájössz, hogy nekik nem azon kell, hanem valami máson. Kislányként nagyon nyomorultnak éreztem magam, most mégis hála van bennem, ha visszanézek. Lehet, hogy nem lenne bennem az a fajta mélység, amelyből most táplálkozom; ennek köszönhető az is, hogy egészen jól ismerem az embereket. Előfordul, hogy belenézek valakinek a szemébe, és látom az életét. Nagyon rá tudok hangolódni az emberekre, de senkinek sem egyszerű: van úgy, hogy valaki nem bírja el az élet súlyát. Egy kicsit a szüleimmel is ez volt, sajnos már elvesztettem őket. Rá kellett jönnöm, hogy nem feltétlen tudsz mindenkinek segíteni, hiszen vannak olyan harcok, amelyeket egyedül kell megvívni. Lehet segítséged, de az nem mindig elég. Nem volt könnyű feldolgozni, hogy – még ha nagyon jó gyerekük is voltam –, nem tudtam a szüleimnek segíteni. Nem neheztelek magamra: tudom, hogy csak egy bizonyos pontig tudsz segíteni.

Ebből a mélységből merítkezve értheted a közönséged működését is?

Valószínűleg igen. Könnyen rezonálok, minden egyes koncerten először körbenézek, megnézem, hogy milyen emberek vannak velem szemben, és megpróbálok azonosulni. Ettől is más minden koncert, nem jövök zavarba a kis létszámú koncerttől sem, de ha sokan vannak, attól sem száll inamba a bátorság... Talán gyerekkoromból hozom azt is, hogy mennyire együtt tudok rezdülni az emberekkel, hiszen nem burokban nőttem fel. Soha nem ítélkezem, nagyon bízom bennük, és remélem, hogy ez a zenémben is megjelenik. 

Az interjú eredetileg az Ecoport magazinban jelent meg.

 

Szabó Eszter
Domján Attila

További cikkek

A második világháború előtti utolsó békeéveket bemutató kiállítás nyílik a Laczkó Dezső Múzeumban
A második világháború előtti utolsó békeéveket bemutató kiállítás nyílik a Laczkó Dezső Múzeumban
A Magyar Világ 1938-1940 című kiállítás a világháború előtti utolsó békeévek társadalmát, eseményeit, gondolkodását mutatja be.
Így dolgozták fel a traumákat őseink
Így dolgozták fel a traumákat őseink
A modern világban számos lehetőségünk van testi és lelki fájdalmaink enyhítésére – a régi falusi közösségekben is léteztek módszerek, ezek egy részét pedig ma is használhatnánk a mindennapokban.
Helytállni városvezetőként, családanyaként és nagyszülőként
Helytállni városvezetőként, családanyaként és nagyszülőként
Első női alpolgármesterként 10 évvel ezelőtt kapta meg a megbízatását Brányi Mária, akinek az íróasztalán megfordult az összes jelentősebb városi fejlesztés tervrajza. A jubileum alkalmából beszélgettünk a 10 év tapasztalatáról, családról és az eltérő szerepekben való helytállásról.
Márai elemzése első díjat ért a veszprémi újságírónak
Márai elemzése első díjat ért a veszprémi újságírónak
Az első díjat érdemelte ki Zatkalik András veszprémi újságíró, riporter a Magyar Nemzeti Írószövetség által meghirdetett Márai-pályázaton. A „Szindbád jelet hagyott” című pályaműve mellett a magyarok olvasási szokásairól és a szülők felelősségéről is beszélgettünk a díjazottal.
Foglalkozása könyvtáros, alteregója művész
Foglalkozása könyvtáros, alteregója művész
Gyöngyöt fűznek, könyvszobrokat készítenek, babát varrnak. Az Eötvös Károly Megyei Könyvtár munkatársainak alkotásaiból nyílt kiállítás az intézményben, megmutatva a kollégák sokféle tehetségét.