Furcsa érzés, hogy általános iskolás koromban egyáltan nem fájdította meg a szívemet, ha egy kevésbé tehetős osztálytársam kért tőlem a kiránduláson egy szendvicset. Adtam szó nélkül, mert édesanyám többet is csomagolt a számomra. Nem feltétlenül azért, mert annyira jól éltünk: testalkatomból adódóan nem létezett számomra felső határ. Az pedig, hogy eggyel több, vagy kevesebb, nekem már végképp nem számított.
Akkoriban sajnos még nem láttam azt, ami mára már tisztán kirajzolódott:
másnak az a pár falat a megoldást jelentette arra a fél napra.
Összetehetem a két kezem, hogy olyan családban nőttem fel, amelyben soha nem kellett megtapasztalnom azt, amit a szüleimnek egykor nagyon is meg kellett: hogy mit is jelent valójában a nélkülözés. Mit jelent egy szem túrórudin osztozkodni, vagy a szakadó esőben átszegni a várost, mert éppen nem tellett már buszjegyre. Más szóval nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen olyan példa ragyog a szemem előtt a mai napig, amelyről sokan mások csak álmodnak.
Viszont tökéletes így sem lehetek. Bevallom, mindig is úgy gondoltam, befolyásolja, milyen ember lesz valakiből az, hogy honnan jött. Mit látott, mit tapasztalt, milyen alapokra épült az értékrendje. Az elmúlt hétvégék leforgása alatt azonban rá kellett ébrednem, hogy mindez semmit sem jelent. Ugyanis visszatért a baráti társaságomba egy személy, akinek anno odafigyelésből és gondoskodásból is csak elvétve jutott.
Már gyermekként is dolgoznia kellett, hogy meleg kabátja, új cipője legyen.
Nem sokkal később az országot is elhagyta, hátra hagyott mindent: önmagán kívül semmi mása nem maradt. De ez, mint kiderült, számára bőségesen elég volt: a sok nehézség ellenére is tiszta szívű, jó ember vált belőle. Olyan, aki végre méltó példával szolgálhat a családja számára. Aki a szülei szemében valódi büszkeséggé, a testvére szemében pedig a valaha létezett legszilárdabb támasszá változott.
„Hiszen amit a sötétben kovácsolnak, a fényben az ragyog a legszebben” – sajnálom, hogy hamarosan ismét elhagyod az országot.
