„Ez az én táncparkettem, megharcoltam érte!” énekli Lady Gaga euforikusan Free Woman (Szabad nő) című dalában. „Kapcsoljuk le a lámpát és kövessük a zajt / Édes, táncolj tovább, mintha mást nem tehetnél / Szóval gyerünk, gyerünk, gyerünk/ Éljünk a testiségnek”, kontráz rá Dua Lipa a 80-as évek diszkó lázát meg a túlfűtött aerobick kazetták világát idéző Physicalben, hozzátéve aztán: „Nem akarok másik életet élni / Mert ez elég szép / Élvezem.”
Ugyan hol vannak már azok az idők, amikor Ed Sheeran balladáira lassúztunk és Billie Eilish-sal búgtuk csendesen, hogy mi történik, ha a partinak vége? A toplisták hirtelen megteltek örömteli, mámoros, az élet élvezetét és az érzékiséget ünneplő – és nem mellesleg egyre gyorsabb tempójú popdalokkal. 2020 húsz legtöbbet játszott slágerének átlagos percenkénti leütésszáma (bmp) például 122 – ilyen magas utoljára csak 2009-ben volt – írja a BBC a popzene gyorsulásáról szóló cikkében. De nemcsak ez az adat árulkodó: ugyanez a top 20 dal a Spotify „boldogság-mérőjén” is egész szépen szerepel: a skálán 57%-ot érnek el – ennél jobb számokat csak a Despacito korszak hozott.
Úgy tűnik, ismét eljött a poptimizmus korszaka: idén még a híresen melankolikus rapper, Drake is bejelentkezett egy vidám slágerrel, a Toosie Slide-dal – pedig az ő szomorú dalai 84 különálló Spotify listát kitesznek. De ott van az új tökéletesen gondtalan nyári dal, a Watermelon Sugar Harry Styles-tól, vagy a sokak számára Spotify hirdetésekből ismert Say so Doja Cattől.
Az eufória ilyen szintű előretörése nemcsak azért meglepő, mert a világjárvánnyal és tüntetésekkel tűzdelt 2020-ban biztosan nem erre számítanánk, hanem azért is, mert az elmúlt évek tendenciái sem errefelé mutattak.
Éppen ellenkezőleg: az elmúlt néhány évben a popzene kifejezetten lassabb tempóra állt, köszönhetően az erős hip-hip és trap befolyásnak, amelyet főleg Ariana Grande és Billie Eilish hozott be. Mindeközben a dalszövegekben is egyre gyakrabban jelent meg a magány, a félelem, a szorongás érzésének kifejezése.
Olyannyira, hogy amikor 2017-ben egy kaliforniai matematikus, Natalia Komarova meghallotta, a lánya milyen dalokat hallgat, egészen lesokkolódott azok negativitásától. Komarova azonban nem hagyta ennyiben a dolgot és a Kaliforniai Egyetem kollégáival együtt kutatásba kezdett: az AcousticBrainz segítségével félmillió dalt vizsgáltak meg az 1985 és 2015 közötti időszakból azok tempója, hangneme és hangulata alapján. A kutatás egészen meglepő eredményt hozott: miközben a popzene folyamatosan veszített a pozitivitásából az évek során ésegyre inkább a szomorúság kezdett dominálni a dalszövegekben, a dalok egyre táncolhatóbbak és „partiképesebbek” lettek.
Az ilyen, hangszerelésében kifejezetten pozitív, de tartalmában negatív, amolyan keserédes (angolul csak „sad banger”-nek hívott) dalok prototípusa volt Robyn 2010-es Dancing on my own (Magamban táncolok) című slágere volt, amely aztán a következő években egy egész generációt inspirált a „fenébe a szívfájdalommal, inkább kitombolom magam a táncparketten” típusú dalok megírására.
A 2010-es évek végére viszont mintha ezen a téren is kiégtünk volna, és a tombolás meg a pörgősebb dalok élvezete helyett – mintegy a társadalmi-politikai hangulatra reagálva – a melankolikusabb dallamok felé fordultunk volna.
Pozitív társadalmi helyzetről most se beszélhetünk – sőt –, a zenefogyasztási szokásaink mégis azt mutatják, hogy a politikának odamondogató vagy erősen emocionális számok helyett ismét az élet örömeit hirdető euforikus dalokat preferáljuk. Na de akkor mégis mi változott?
Valószínűleg csak annyi, hogy az önsajnálatban való dagonyázás meg a kesergés helyett felejtésre vágyunk. Tulajdonképpen egy teljesen természetes pszichológiai reakció ez: még ha az ember úgy is érzi, a padlón van, egy idő után elege lesz a plafon bámulásából.
Charlie Harding zenei újságíró, a brit Switched on Pop házigazdája szerint sincs ebben semmi meglepő. „Ínséges időkben a zene mindig is reménysugarat jelentett. Egy jó popszám lehetőséget ad arra, hogy örüljünk, még akkor is, amikor a világ épp lángokban áll körülöttünk” – nyilatkozta a BBC-nek.
Ugyanakkor a zene nemcsak az eszképizmus egyik formája: segít, hogy másként tekintsünk a világra, motiválhat bennünket, amikor elfáradunk harc közben vagy éppen kitombolhatjuk magunkat otthon, különösen akkor, amikor nincs lehetőség kimenni a városba táncolni. Ugyanez történt egyébként annak idején a nagy depresszió időszakában vagy a II. világháború alatt is: az embereknek szükségük van pozitív dalokra, hogy azokból erőt nyerve utat törjenek maguknak a szebb jövő felé, egy olyan világ felé, amiben élni szeretnének – ahelyett, amiben most vannak.
Még egyébként a popsztároknak is – alapvetően ugyanis egyik nagy népszerűségre szert tett új album vagy dal sem egy-egy 2020-ra adott válasz. Gaga Chromatica című új albumának számait például – amelyen a Free woman is szerepel – még 2017-ben kezdte el írni, Dua Lipa új korongja, a Future Nostalgia pedig tavaly év végén készült el. És egy kicsit valójában mindketten maguk is a nehézségeken akartak túllépni velük. Dua Lipa lemeze egyfajta válasz arra, hogy nem hajlandó engedni a külvilág nyomásának és véleményének, míg Gagáé arról is szól, hogyan tud az énekesnő túllépni a zene gyógyító erejével az olyan, az életét megkeserítő dolgokon, mint a szexuális zaklatás, vagy betegsége, a súlyos fájdalmakkal járó fibromyalgia.
Az, mondhatni már csak valahol hab a tortán, hogy a dalokkal a zenehallgatók is nagyon rezonálnak, és valahogy sikerült egy olyan időszakban kiadni a zenéiket, amikor legszívesebben csak hátat fordítanánk 2020 minden kínjának és szabadon tombolnánk.
