Ezekben a percekben valaki (de sajnos helytállóbb azt mondani, hogy valakik) az életéért küzd. Fekszik egy kórházi ágyon, gépekre kötve – ha szerencséje van, már nincs magánál, csak a teste próbál megkapaszkodni még ebben a világban. Ha mégis eszméleténél van, fojtogatja az összeomló tüdeje, szörnyű fájdalmakkal küzd és a közelgő elmúlás mind élesebben kirajzolódó tudatával. Haláltusáján holnap kommenthuszárok nevetgélnek majd a közösségi oldalon.
A szerkesztő pedig csak néz maga elé, ahogy a betegek haláláról tudóstó hírre gyűlnek a nevetgélő emojik, és próbál rájönni, vajon mikor szűntünk meg embernek lenni? Vajon mikor fogyott el az empátia utolsó morzsája is, vajon mióta nevetjük ki a haldoklók fizikai és a gyászolók lelki fájdalmát?
A koronavírus áldozataira sokan csak számokként tekintenek – ők azonban igazi, hús-vér emberek voltak, akik fájdalmak közepette mentek el, és akiket a családjuk most gyászol. Sokan közülük még évekig élhettek volna, ha a covid szövődményei nem ragadja el őket, még közös karácsonyok, utazások, szeretetteljes pillanatok vártak volna rájuk, amiket már sem ők, sem a családjuk, barátaik, az itt maradtak nem élhetnek meg.
Minden halál tragédia, aki elveszti a szüleit, a testvérét, a szerelmét, annak ezek a napok élete legrosszabjai.
Adja az ég, hogy ne a közösségi oldalon keressenek vigaszt, mert ott nagyon hamar bele fognak futni az első "ja csak nyolcan haltak meg aznap? LOL" típusú kommentbe. Gondolom, azok, akik a nevető szmájlikat dobálják a gyászhírekre, azt is teljesen természetesnek vennék, ha a szüleik temetésén részvétnyilvánítás helyett olyanokat mondanának a résztvevők egy megengedő mosollyal, hogy "ugyan már, betegek meg öregek voltak, úgyis meghaltak volna".
Az igazi katasztrófa nem a világjárvány, hanem az, amit mi, emberek egymással teszünk.
