2020. november 29.
//
Taksony névnap

Szólista alkat vagyok – interjú Ókovács Szilveszterrel

2020. október 25. 3:30
Ecoport
Veszprémi származású, operaénekes, televíziós szakember, a Magyar Állami Operaház főigazgatója. Bennünket az Opera új művészeti központjában, az Eiffel Műhelyházban fogad, és rögtön az öthajós csarnokot reprezentáló maketthez kalauzol, hogy megmutassa, hogyan is néz ki a 6,7 hektáros objektum, amely az Opera próba-, gyártó- és raktárközpontja lesz, termekkel, zenekari stúdióval, háziszínpaddal.

Mikor adják át hivatalosan is a Műhelyházat?

Márciusban, a járvány berobbanásakor átadtuk volna, új időpont egyelőre nincs, de október környékén esélyes. A nézők nagyon félnek a vírustól, ráadásul az operaközönség nem is a legfiatalabbakból áll. Így csak októberben adjuk át, amikor reményeink szerint beindul a színház. Már amennyiben akkorra nem lesz súlyosabb a helyzet…

Milyen volt a karantén időszaka? Önnek egy elég nagy csapatot kellett összefognia…

Valóban. Egyébként Veszprémben az első zenekarunk Caranten néven futott. Fene gondolta volna, hogy egyszer időszerű lesz! Március 11-én még megtartottunk egy főpróbát, másnap lett volna a Ments meg, Uram! c. amerikai kortárs opera premierje. Sokakat rosszul érintett a dolog, és mivel egyszerre számos „repülőgépünk” áll a kifutón és várja a sorát, más, kevésbé elkészült, de már bepróbálni kezdett produkciók résztvevői is megdöbbentek. A nagy csoportos művészeti tárak és a támogató csapatok számára pedig hirtelen nagy felszabadulás, pihenőidő jött, még ha kényszerszabadság is. A kollégák mindeközben járandóságuk egy részét elveszítették, ami több mint kellemetlen, ráadásul a céltalanság, a fogódzók hiánya azokat is elérte, akik végig pihenték ezt az időszakot.

A történelem során mindig a munka nemesítette az embert, ez most kicsiben jól lekövethető.

A szakmai létezésünk értelme, hogy játszunk, de most még a pihenés jótékony hatását érzékelem a kollégákon, nem a rozsdás éneklést… Teátrális világ a mienk, ahol közönség nélkül az ember légüres térben lebeg. Veszteségünk nincs, ám egy korábbi munkatársunk, egy anyuka 44 évesen elhunyt a vírus miatt, tehát a dolog halálosan komoly. Jelenlegi mintegy másfélezer kollégánk ugyanakkor egészséges, mindenki frissen és tetterősen érkezett vissza.

Ön is?

Mi, néhány vezetőtársammal úgy másfélszer többet dolgoztunk, mint a karantén előtt. Rengeteg tervet kellett készíteni egy bezárt intézményben, nem tudtuk, mikor jöhetünk vissza. Hetenként voltak külön mátrixok, amelyek a kukában landoltak, majd éjjel készült a következő verzió, aztán az is ment a szemétbe. Eközben a finanszírozási oldal remegett, tehát meg kellett alapozni az újrakezdés anyagi részét is – és közben rettentően nyomasztott, hogy mintegy 100 szabadúszó magánénekesünk, balettmesterünk, zongoristánk honorárium nélkül maradt. Süllyedő hajóról dobáltunk mentőöveket.

Azt mondja, az operaközönség nem a legfiatalabbakból áll. Ön hallgatott operát gyerekként?

Kisgyerekként nem, de az éneklés már lovassys koromban megtalált, amikor zenekart alapítottunk, és elkezdtem énektanárhoz járni, hogy jobb legyek. Januári nap volt, amikor az énektanárom, Ötvös Károly magamra hagyott egy lemezzel, meghagyva, melyik dalt kell hoznom a következő órára. Bent szól Schubert és Fischer-Dieskau, kint hóesés a sárga fényű Lenin-ligetben… Akkor eldöntöttem, hogy énekes leszek. Onnan már adta magát az opera műfaja is, aztán Zeneakadémia – és most itt ülünk, 33 évvel később.

És közben sok minden volt már, szinte mindenhol vezető. A felelősség súlyára célozva kérdezem, hogy Ön egyébként jól alszik?

Mint a ma született bárány, annyit tudnék aludni, de valahogy sose lehet. Mindenhol vezető lettem volna? Néha csak műsorvezető, de ez tényleg leír valamit rólam. Úgy tűnik, szólista alkat vagyok, nem is ténykedem túl jól csapatban, mindig előrefutok, ha „támadunk”, és védekezni is leghamarabb szoktam. Tisztelem a kollégáimat, de alapvetően az Opera is úgy működik – most már a tizedik évet kezdtük együtt –, hogy leteszem a terveket az asztalra: ez legyen. Nekem nem megy úgy, mint sokaknak, hogy leülnek közösen összedobni valamit, és a vezető nem az intézményt, csak az ülést vezeti… Tény, hogy egyke vagyok, mindig magamban voltam, valahol nagyon belül tán még ma is így gondolkodom a világról. Meg lehet győzni, de nem sokszor. Változom, közben nagycsaládos is lettem, multitaskban élem az életem, ami rendkívül fáraszt akkor is, ha éppen sikerül, és a feleségem, Zsuzsi figyelme tart össze – a belső önállóságom mégis maradt. Az Operát meg nézhetjük úgy is: jó, ha van határozott útirány, amit lehet követni. Ha az ember autót vezet, kifejezetten hasznos, hogy vannak útburkolati jelek, azok mentén még mindig elég sokféleképpen lehet haladni ahhoz, hogy a közlekedő se érezze kalodában magát.

Azt mondja, lerak eléjük valamit, és lehet követni. Lehet, vagy kell követni?

Is-is. Egyrészt kell követni, másrészt pedig van ennek személyre, igazgatóságra, hangszercsoportra, vagy akár csak egy adott sorra, műhelyre leosztott része, ahol már balettmester, karmester vagy osztályvezető utasításait kell követni. Rengeteget tesznek hozzá a kollégák még ahhoz is, amiről úgy hiszem, kulcsra készen ki van találva.

A kereteket megszabni vezetői kötelesség, azon belül tényleg mindenki szabadon mozoghat

– a Ház operatív vezetője pl. sokkal inkább a helyettesem.

De azért mi tényleg másfélezren vagyunk, és esténként több színpadon megméretődik a „termékünk”, az előadás, tehát nincs helye széthúzásnak, lassulásnak, demokratikus túlburjánzásnak. A seregnek vagy menetben kell lennie, vagy szigorúan és röviden táboroztatni kell őket. Ezért van idén különösen nehéz dolgunk, nem szabadna elszokniuk az intenzív munkától. És ez nem szélsőséges szigor, egészen egyszerűen az Opera a legnagyobb hazai kulturális intézmény, létkérdés a strukturáltság. Ebben az irányításban hiszek, mi ezt műveljük.

Félnek Öntől?

Lehet, hogy van, aki fél, de azt egyáltalán nem értem. Valójában a szigor tőlem távol áll. De tudok csalódni, ha nyilvánvaló célokat mások nyilvánvalóan nem követnek, és ha a bizalommal visszaél valaki.

Csak következetes?

Ez a szó jobban hasonlít rám, miközben tudom, a változások meglépése is következetesség. 2011-től az Opera 136 éves történetének legmozgalmasabb évtizedét éljük, sokszor kellett már átírni kész forgatókönyveket. A legbölcsebb mondat erre a lovasíjászé: „nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek”. Ez annyira pontos!

Egy televíziós műsor keretén belül a volt iskolájában forgattak, és megemlítette, hogy mindig az utolsó padban ült, ahonnan kiválóan rálátott mindenkire, hiszen kíváncsiságából fakadóan szívesen vizslatta, ki mit tevékenykedik. Apró mozzanatnak tűnik, de Ön fontosnak érezte, hiszen elmesélte. Ez a fajta kíváncsiság mindig ösztönösen megvolt Önben? Később műsorvezető lett, ahol a beszélgetőtársai iránti őszinte érdeklődése soha nem volt hiteltelen.

Érdekes, hogy kiszűrte ezt a kis történetet! Valójában nem tudom, mi érdekelt ennyire, de a mások megfigyelése végig jelen van az életemben – ma is beültem egy karpróbára, 150 énekkari művész mögé Mahler 8. szimfóniájának hangrobbanás-szerű kórusát hallgatni, és éppúgy lekötött a karigazgató tömör és szakszerű próbavezetése, mint a tagok fürkészése. Remélem, nem gyerekes vagy beteges, talán csak érdekelnek az emberek, a saját közösségem tagjai. Ha már az iskolás évek: az is bennem maradt, milyen fura, hogy a többiek viszont egyáltalán nem nézték, én mit csinálok. Nem akadtam össze figyelő tekintetekkel.

Ez zavarta?

Nem, csak észrevettem, mennyire mások vagyunk. Engem érdekel, ki merre, hogyan zizeg, ők pedig bele tudnak feledkezni a dolgokba. Én a magaméból ki szoktam tekinteni. De lassan pszichiáteri kanapén érzem magam, zárjuk le úgy, hogy biztos gyermekkori trauma.

Gyerekkori trauma? Figyelemhiány?

A vége mindig ez, nem? Hogy nem érzi magát biztonságban, vagy nincs elég önbizalma a páciensnek… De ez nálam nem válna be, mert speciel az önbizalommal sose volt problémám. Általánosban a tanítónéni azt mondta anyukámnak, hogy nagyképű vagyok. Emlékszem, milyen rosszul esett. Nem voltam nagyképű, de amikor megkérdezték, ki szeretne verset mondani vagy a fogalmazását felolvasni, örömmel jelentkeztem, talán erőszakosan is.

Magamutogatásnak hitték azt, hogy Ön mindig csinált valamit? Mindenben részt vett…

Irritáló lehet ez, máskülönben meg mégiscsak egyfajta tálentum. 12 évig ministráltam a veszprémi Várban, ahová a nagyszüleimmel gyalogoltunk fel, több ezerszer olvastam fel rengeteg ember előtt, énekeltem a passiót. Ennél jobb szereplési gyakorlatot kívánni se lehetne. Ma is konferálok néha operás eseményeken, sportot űzve abból, hogy a neveket, adatokat fejből kell mondani. Másnap meg üres az agyam. Amikor tévéztem, akkor is figyeltem erre, hisz bele akartam nézni az interjúalany szemébe. Szerepelni a magamfajtának nem szorongás, hanem jól palástolt eufória, jó játék.

A művészekről az él a köztudatban, hogy túlérzékenyek, óvatosan kell velük bánni, mert könnyen sértve érzik magukat. Ön ilyen?

Ez mind igaz, én mégsem vagyok ilyen. Ha ezen múlik, nem is vagyok igazi művész. Megbántani bár könnyű, kiengesztelni nem is kell, elfelejtem, átértékelem, továbbmegyek. Azon többet gondolkoztam, a taps miért nem számít annyit, mint a saját érzékelésem. Ma már ritkán énekelek, de olyankor tökéletesen tudom, hogy az mennyit ért, és egy rosszul sikerült este után meg nem vigasztal semmiféle tapsvihar. Nálunk úgyis mindenki tapsol, udvariasak lettünk színpadi értelemben, mint a japánok. Ezért igazi boldogság az, ha meg tudjuk ugrani a saját mércénket.

A közönségnek viszont jó, ha a tapssal viszonozhatja azt, amit kapott.

Igazi széplélek, aki így gondolja, de sokat látott ötvenesként ezt másképp látom. Ritka kincs a tiszta visszajelzés. Ha valaki elhiszi, hogy jó, pusztán azért, mert megtapsolják, könnyen félrenavigálhatja magát. Ha van önkritikád, azzal már lehet kezdeni valamit, de még fontosabb a külső, őszinte kritikus. A mi világunk rettenetesen szubjektív, sok vonás összegződése rajzol kimagasló pályát, néha meg azt se tudjuk, mi mitől működött – mert ott ül a közönség, és megbűvöli a teret. Soha nem a tapsa számít igazán, hanem a jelenléte: fürdőszobaénekesek és büfészínészek mindig ezt bukják el, a tét nélküliséget veszik alaphelyzetnek, élesben meg összemennek.

Ön tanul a kollégáitól?

Igen. Ma például vissza kellett vonni egy tegnapi döntésemet. Hárman is felhívtak, elmondták, miért nem jó az úgy. Technikai kérdés volt, meggyőztek. Igaz, hozzátettem: jegyezzék meg, ezt most elengedtem, mert erre még később sokat fogok hivatkozni.

Azt mondja, ötvenévesen másként látja a világot. Ez valamiféle kiégés?

Hívjuk inkább egyfajta „megbölcsülés” reményének. Például, hogy

sokkal könnyebben elengedek dolgokat, hiszen tudom, körülbelül egy nap a kifutási idő, kialszom magamból, az ügy megoldódik.

Nagyon sokan vagyunk az Operában, tényleg egy kis állam a miénk, ahol nincsenek parlamenti választások, és nem is lehet senki ellenzékben. Mindent mi csinálunk, tehát ennek a vasúti szerkocsinak, amin éppen ülünk, a külsejét, belsejét a mi embereink varázsolták ilyenre. Lakatosok, kárpitosok, asztalosok. Ez mind nagy büszkeség. Tudunk gyártani, zenélni, táncolni, énekelni, de még tévéműsort vagy filmet forgatni is: mi a beérkező nyersanyagból, produkciós értelemben a nulláról alkotunk. Mások kereskednek, továbbértékesítenek, ha zenekart, kórust, táncost, énekest bérelnek fel, vagy kész előadásokat hívnak. Mi angolosan a „do-er” típus vagyunk, teljesen új értéket hozunk létre. Igaz, az ehhez vivő sokrétű munkában feszülő érdekellentéteket jóval nehezebb kezelni, sokfélék vagyunk, sok ponton ütközhetünk. Ilyenkor kell az embernek tényleg a célokra függeszteni a szemét, és elfelejteni a napi pimf sérelmeket azoktól, akikről tudja, hogy nélkülözhetetlenek a megvalósításban, csak rossz a píárjuk.

Most sok feladat áll előttünk: az Erkel Színház kilakatolása után az Eiffel Műhelyház avatása, aztán az Operaház újranyitása. Ha megérjük, hogy a ciklust 2023-ban befejezzük, ez lesz az Opera történetének leghosszabb vezetői periódusa. Csak remélhetem, hogy ebben a vírusverte kulturális meteorzáporban mégiscsak sikerül átmenteni a gyermekeinknek ezt a tőről metszett európai és keresztény gyökerű műfajpárt, az operát és a balettet. Mert bár több ember, több tudás és több pénz kell hozzá, nagyobbat is detonál a lelkünkben: a katarzis bizony, fokozható!

Az interjú az Ecoport 2020/3. számában jelent meg.

Szabó Eszter
Domján Attila

További cikkek

Egy menedék, ahol megtanulhatsz szebben élni
Egy menedék, ahol megtanulhatsz szebben élni
Nincsen folyóvízük, de van balatoni panorámájuk, és leginkább boldogságuk. A nagyvárosi nyüzsgést cserélték le a Barnag melletti Hideg-hegy csendjére és békéjére, egy jurtára és egy kétkezi munkával felépített élettérre, ahol napról napra tanulják – reményeik szerint idővel pedig taníthatják is –, hogyan élhetünk szelídebb, természetközelibb, emberségesebb életet. A Hideg-hegyi Menedékben, Csatlós Reginánál és Tőgyi Balázsnál jártunk. Vportré cikke.
Helytállni városvezetőként, családanyaként és nagyszülőként
Helytállni városvezetőként, családanyaként és nagyszülőként
Első női alpolgármesterként 10 évvel ezelőtt kapta meg a megbízatását Brányi Mária, akinek az íróasztalán megfordult az összes jelentősebb városi fejlesztés tervrajza. A jubileum alkalmából beszélgettünk a 10 év tapasztalatáról, családról és az eltérő szerepekben való helytállásról.
Mentalistaként harcolni a győzelemért
Mentalistaként harcolni a győzelemért
Legenda övezi Veszprémben, pedig karrierje nagy részét Spanyolországban töltötte. Sterbik Árpád, a Telekom Veszprém kapusa idén januárban jelentette be visszavonulását a profi sporttól, de a kézilabdától nem tudott elszakadni. Borászatról, családról, csapattársakról és szurkolókról, valamint egy éjszakai telefonhívásról is beszélgettünk, aminek egyik legnagyobb sikerét köszönheti.
Porga Gyula: Európába álmodtuk Veszprémet
Porga Gyula: Európába álmodtuk Veszprémet
Napra pontosan 10 évvel ezelőtt, 2010. október 7-én vette át a városvezetői stafétát Porga Gyula. Azóta eltelt egy évtized, a veszprémi polgármestert pedig a mai napig így hívják. Az elmúlt évtized sikereiről, botlásairól, valamint a közel egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott jó tanács megfogadásáról is beszélgettünk.
Szijjártó Péter: Európában irigyek ránk
Szijjártó Péter: Európában irigyek ránk
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter veszprémi látogatása alkalmával exkluzív interjút adott portálunknak. A minisztertől a gazdasági trendekről és dimenzióváltásról, a Fehér Házról és a brüsszeli folyosók hangulatáról is beszélgettünk. Megtudtuk továbbá, hogy milyen személyes kapcsolata van a veszprémi futsalcsapattal.