A Suzanne Collins regényeiben, illetve az azokból készült filmekben látható Panem diktatórikus világa az egyik legérdekesebb, amit valaha megteremtettek – és egyben az egyik legvisszataszítóbb. Gyerekek ölik egymást halomra, miközben ezt az emberek televízió képernyőkön keresztül követik szemmel. És közben évtizedekig senki nem tesz semmit ez ellen…
Megnyugtatóan rá lehet legyinteni: ez csak a képzelet szüleménye. De tényleg csak azé? Semmi köze nincs a valóságunkhoz, a múltunkhoz, a jelenünkhöz, a jövőnkhöz? Lengyel Ádám szerint igenis van, előadásában pedig a történelmi-politikai párhuzamokat megvizsgálva következetesen végig is vitte, miért gondolja így. Nézzük!
Panem és a Viadal története
A nem túl távoli jövőben a tektonikus mozgások és egy özönvíz az USA kivételével minden lakott részt elpusztított a világon, melynek területén Panem jött létre 13 körzettel, valamint a luxus, a politikai irányítás és a felső százezer lakhelyeként szolgáló Kapitóliummal. Bár Collins demokratikus elemeket is használ, hiszen Panemnek elnöke van, egyértelműen egy diktatúráról beszélhetünk, ahol minden napos elnyomás van, lázadni pedig nem érdemes. A 13. körzet lakói egykor megtették, sikertelenül: a Kapitólium a teljes körzetet eltörölte, bosszúként pedig létrehozta az „Éhezők Viadalát”: minden körzet két 12-18 év közüli fiatalt küld, hogy életre-halálra megküzdjenek egymással, miközben mindezt a tévé közvetíti.
A velünk élő történelem
A disztópiák kisebb-nagyobb mértékben mindig a jelent ragadják meg, gyakran annak egy-egy negatívumát szürreálisan felnagyítva, Collins történetében azonban az az érdekes, hogy rengeteget merít a történetelemből is.
Gondoljunk csak a névhasználatra! A gazdag, dekadens, romlott Kapitólium lakói csupa olyan névvel rendelkeznek, melyek az antikvitásból, a Római Birodalomból is ismerősek: Seneca Crane, Plutarch Heavensbee, Ceasar Flickerman. Ezzel szemben a körzet lakói gyakran a tisztaságot, a természet jóságát szimbolizálják növényektől/állatoktól kölcsönzött nevükkel (pl. Primrose Evergreen).
Nem kevésbé beszédes Panem zászlaja, vagy éppen az állam felépítése. Előbbin egy sast látunk, amely a karmai között nyílvesszőket tart, szimbolizálva az erőt és a végrehajtó hatalmat. Ez egyébként egyszerre emlékezetet az amerikai elnöki címerre és a náci Németországra, illetve a Római Birodalomra is – mindkettő előszeretettel használta a szimbólumot. De a zászlón felfedezhetjük a búzakalászt is, illetve maga a vörös-sárga szín is szembeötlő: mindegyik a Szovjetuniót juttatja eszünkbe.
Ugyancsak érdekes párhuzam a 13 körzet és a Kapitólium kapcsolata. Annak idején a Római Birodalom ugyanígy épült fel: a központot Itália jelentette Rómával, amelyekhez kapcsolódtak a provinciák. S bár azok a valóságban nem voltak olyan specializáltak, mint a körzetek, mindnek megvolt az elsődleges szerepe, Egyiptom például gabonával látta el Rómát.
Emellett a legszembeötlőbb párhuzamot természetesen az ókori gladiátorjátékok jelentik, melyek világát Collins a Való Világgal vegyíti: a játékosok bemutatkozásuk során megpróbálják elnyerni a közönség szimpátiáját, akiknek aztán lehet szurkolni.
A modern diktatúra kenyere és cirkusza
Lengyel Ádám szerint Az éhezők viadala világa ugyanakkor nemcsak a történelmi párhuzamok miatt érdekes, de a politikai berendezkedése miatt is. Panem egyrészt egy klasszikus diktatúrát valósít meg a már említett provincia rendszer felélesztésével, ahol csak a Kapitóliumban élőknek vannak jogai, mindenki más csak létezhet és a központot szolgálhatja. Cserébe, a Kenyeret és cirkuszt (ironikusan latinul Panem et circenses) elvet követve jut némi szórakozás, bár jórészt ez is csak a kiváltságosoknak.
Másrészt viszont Panem egy modern, tekintélyuralmi rendszer, egy21. századi diktatúra, ahol Snow elnök személye a hatalom forrása, tekintélyét pedig úgy igyekszik fenntartani, hogy belső rivalizálást szít „udvartartásában” – pont, mint annak idején Sztálin.
A történet ezen pontján azonban van egy csavar. Míg ugyanis a modern diktatúrák általában a félelemre alapoznak, és tartja fenn a rendszert, Panem esetében ez nem feltétlenül igaz. Mert a Viadal valóban büntetésként szolgál, de arra is, hogy hamis reményt ültessen el az emberekben, hogy aztán ezt pontról pontra, fokozatosan lerombolja bennük. Hiszen minden körzet azért szurkol, mert abban bízik, hogy tőle fog kikerülni a bajnok és így megmutathatja: mi is lehetünk erősek. Csak éppen közben a játékosok fogynak, a körzetlakók egymást is megölik, és a győztesek, akik visszatérnek, megint csak nem szolgálhatnak reményforrásként. Éppen ellenkezőleg: győztesek nem is léteznek, csak túlélők, akiket megtör a játék (lásd az alkoholista Haymitch-et vagy a bolond Annie-t), s akik a Győztesek Falujában jólétben, de tulajdonképpen kitaszítva élnek, és így nem válhatnak vezéralakká sem. Valójában ők a reményvesztettség jelképei, s ezért igazán cinikus a Viadal jelszava: „És soha ne hagyjon el benneteket a remény!” Aztán persze jön Katniss Evergreen, aki nem megy bele ebbe a játékba…
Van-e realitása ma Panemnek?
Mindezt megvizsgálva már nem is tűnik annyira valóságtól elrugaszkodottnak Az éhezők viadala, Lengyel azonban előadása végén adott még egy kis gondolkodnivalót, amennyiben úgy hinnénk, azért attól messze vagyunk, hogy Panemmé váljunk.
Mert hát annak idején Orwell 1984-e is csak okosan megírt hátborzongató disztópiának tűnt, aztán nézzük meg, hol tart most mondjuk Kína a részben körzetes gondolkodásával, az információhamisítással vagy éppen a mindenkit megfigyelő pontrendszerrel. Majd gondoljuk át, a tömegmédia eddigi befolyását látva, valóban nemet mondanánk-e egy olyan műsorra, ahol emberek játszanak modern gladiátorjátékokat, vagy csak kíváncsiságból is néznénk, milliárdos bevételt hozva ezzel a csatornának. És akkor mindezek után rakjuk össze ezt a kettőt...
