A minap elgondolkodtató történet jött szembe velem fiatalokról, akik az idő nagy részében kész csődtömegnek érzik magukat, mert húszas éveik elején még nem tartanak ott, ahol szeretnének: középvezetők vagy sikeres vállalkozók helyett mondjuk még csak pályakezdők egy jó állással és egy díjjal, amit a munkájuk elismeréseként kaptak. Ráadásul a koronavírus-járvány miatt úgy néz ki, jó időre le kell mondaniuk arról az előreléptetésről is, ami szükséges lett volna, hogy a meghatározott határidőre elérjék a maguk elé kitűzött célt.
Ismerős? Ha nem is ebben a formában, de valószínűleg az életünk egy-egy pontján mindannyian éreztünk már így: hogy nem ott tartunk, ahol szeretnénk. Mert 28 évesen még nem jártunk a korunknak megfelelő számú országban, 35 évesen megint visszakerültünk a szerelmi társasjáték startvonalára vagy éppen már tíz év is eltelt, mióta belevágtunk a regényünkbe, de még mindig csak az egyharmadánál tartunk. Igen, bármennyire is szeretjük azt mondani, hogy a probléma csak az Y generációsokat érinti, akiket elkényeztettek a szüleik és ezért azt hiszik, minden azonnal az ölükbe hullik, ez így nem igaz. Negyven évesen is beüthet a válság érzése.
Fotó: Kalen Emsely /Unsplash
De miért van ez? Miért akarunk ennyire sietni, minden jelentőségteljes élményt minél hamarabb megélni, határidőre sikereket elérni?
Talán azért, mert valahol az egészet elrontottuk. Azzal, hogy egyszer valamikor piedesztálra emeltük a fiatalságot. Azt mondtuk magunknak és egymásnak, hogy igyekezz addig nagy lábon élni, amíg fiatal vagy, mert ezek a legszebb éveid, amelyeket nem szabad elkótyavetyélni, és különben is, később már nem fog benned az a hév lobogni, ami bizonyos tettekhez kell. Álmodj nagyot és valósítsd meg most.
Elvégre, másoknak is sikerült. Úgyhogy hírességeket tettünk meg a példaképeinknek, akik 22 éves korukra a fél világot meghódították. Csakhogy közben elfelejtettük, hogy ezek az emberek mindössze a kivételes 1%-ot jelentik, és hogy egyébként a kivételességért általában meg kell fizetni. Csak hogy példázzam, Billie Eilish-nak 19 évesen nemcsak öt Grammy-díja van, de depressziója is. És valószínűleg a 27-esek klubjának tagságát is sokan szívesen feladnák utólag...
Fotó: Nathan DeFiesta / Unsplash
Mégis, rajongunk a különlegesért, miközben az átlagost unalmasnak tituláljuk, és hogy mi számít annak, azt illetően egyre magasabbra tesszük a lécet. Még ha nem is sztárokról van szó, azokat becsüljük, akik (látszólag) folyamatosan 200%-on teljesítenek, három munkahelyen dolgoznak, szabadidejükben is valami hasznosat csinálnak, jószolgálati nagykövetek vagy világutazók, de minimum fazekas mesterek, és mindemellett a lakásuk is csillog.
És őszintén, megértem, ha minden észérv ellenére erre vágyunk. Tagja lenni annak a kiváltságos 1%-nak, megbecsültnek lenni, olyasvalakinek, akire a környezete felnéz. Akire mi magunk is felnéznénk. Mert ez vonzó. Folyamatosan gürcölni és mégis pofára esni vagy csak egy helyben toporogni nem az.
Főleg annak fejében nem, ami végső soron minden mögött áll: hogy az élet véges és ki tudja, kinek mennyi idő jutott. Persze, a legtöbbünk valójában egész szép, hosszú életet élhet le, de amikor napi szinten jönnek szembe velünk a hírek a balesetekről, a betegségekről és bűntényekről, könnyű megrettenni: mi van, ha velem is megtörténik? Mi van, ha azelőtt ér véget az életem, hogy valami jelentőset tettem volna le az asztalra vagy egyszerűen csak kipipálhattam volna a célokat, amiket el akartam érni az életben?
Fotó: Pawl Szmanski
A pakliban ez is benne van. De ha folyamatosan ezzel nyomasztjuk magunkat, azzal még nem fogunk előrébb jutni. Éppen ellenkezőleg: a görcsös hajsza csak gátat szab annak, hogy valóban fejlődjünk és élvezzük azt, ami közben megadatott.
Az idő múlása kétségtelenül félelmetes tud lenni, a kihagyott ziccerek vagy az eleve meg se kapott labdák pedig lehangolóak. De ugyanekkor ezek a tapasztalatok hozzánk is adnak, és ha bízunk abban, hogy az idő olykor nekünk dolgozik, erőlködés nélkül cselekszünk és közben megpróbáljuk az adott helyzetből kihozni azt, amit lehet, akkor még meg is érkezhetnek hozzánk a jó dolgok.
