Mivel telt a járvány első hullámának karanténja, és hogyan érintette az időszak?
Nem kerültem bajba, de ha rosszabbul megy, akkor sem jajgatok. Az, hogy így alakult, tulajdonképpen belefért, egyébként is sok évtizede vagyok már a pályán, így vannak csodálatos és nehezebb periódusok.
Régóta van a pályán: éppen ezért gondolnám, hogy megviseli egy hirtelen jött csöndesebb időszak…
Valóban, még soha nem volt ilyen, hát kihasználtam az alkalmat, és írtam egy új nagylemezt, a Rejtő dekameront, amelynek alapötlete Boccaccio Dekameronjából származik. Az olasz műben pestisjárvány miatt kerül össze tíz ember egy kastélyban, nálam pedig a Rejtő-figurák ragadnak Budapesten, azon belül is a Margit-szigeten lévő Grand Hotelben, utalva ezzel Rejtő Vesztegzár a Grand Hotelben című művére. Ezen kívül megírtam egy több mint ötszáz oldalas könyvet, amit épp most kezdek majd újra, hiszen a javítás is legalább annyi idő, mint maga a megírás. Ha nincs járvány, valószínűleg azt sem írom meg.
Mindig is tele volt ötletekkel. Hogy fér bele az idejébe ennyi minden?
Úgy, hogy valami mindig elmarad vagy csúszik. Ezt a könyvet is már tíz éve meg kellett volna írnom. De itt van egy kétszereplős darabom is, a 31 dosszié, a kiindulópontja pedig a rendőrségi ügyeim dokumentációja…
Jelentésekkel?
Kétszáznyolcvankét oldal, nemrég kaptam meg, Vidnyánszky Attila kérte, hogy írjak belőle darabot és küldjem át a betiltott számaimat is. Mikor meglátta, hogy huszonkettő van, elképedt, hogy ez reggelig tartó előadás lenne. Korábban elkészült az Utcazenész című darabom is, de a 31 dosszié megelőzte.
Milyen érzés volt elolvasni az anyagot?
Tavaly, amikor kikértem, csak egyetlen történetre emlékeztem 1972-ből, mert házkutatást tartottak nálam, lefoglalták az írásaimat, majd bevittek a Politikai Rendőrség Gyorskocsi utcai börtönébe. Ügyészségi vizsgálatot indítottak és bíróság elé akartak állítani.
Miután a Történeti Hivatalban megkaptam a fénymásolatot, a történész asszony megkérdezte, érdekel-e, hogy még milyen anyagok vannak rólam? Majd megnyomott egy gombot a számítógépen és jött még harminc dosszié. Elolvastam őket, hát nem nevettem sokat. Néhány emberről kiderült, besúgó volt és jelentett rólam. De olyan is történt, még ’90-ben, hogy egy koncerten odajött egy neves zenésztársam, bocsánatot kért, majd elmondta, nagyon megszorongatták és rám állították.
Ő szembe tudott nézni magával, ezért soha nem fogom kiadni a nevét. Szerencsére közeli barátaim, vagy a Hobo Blues Band tagjai között nem volt spicli.
A Viharban születtem című dalának egyik sora jut erről az eszembe: „ne bántsatok engem, mert én nem haragszom”. Nehéz a megbocsátás?
Nem megy könnyen, de meg kell bocsátani. Ha valaki fél és megszorongatják, valahol meg lehet érteni a viselkedését. Senkinek nem kívánom azt az árat, amit én fizettem azért, hogy az legyek, aki lettem és nem tartom sikertörténetnek az életemet, különösen az első harminchárom évet. Ám mikor híres-hírhedett lettem, volt, aki elárult, volt, aki meglopott, vagy „csak” kihasznált. Többen belülről próbálták tönkretenni a Hobo Blues Bandet, ami egyébként valamennyire sikerült is. De az ilyen emberek legtöbbje a mai napig nem tud szembenézni saját magával, pedig ahogy fogy az időnk, úgy tisztáznák dolgaikat. Már rég nem haragszom rájuk.
Azt mondja, az élete nem sikertörténet. Mit gondol, ha nem így alakult volna az eddigi élete, akkor vajon itt tartana most a pályáján, mint Kossuth-díjas művész?
Kilenc éve kaptam meg a Kossuth-díjat, már korábban, 2006-ban is felterjesztettek rá, de Medgyesi Péter kihúzta a nevem. A Csavargók tízparancsolatában írtam: „Minden városban adj pénzt egy koldusnak”.
De a rengeteg fellépés azért adhat egyfajta belső nyugalmat. Ma lesz a négyszáznyolcvanadik József Attila-estem, 2005 óta vezetek statisztikát, hogy hol, mikor játszottam és hányan voltak. 80 000 fölött van. Ez erős visszajelzés arra, hogy jó úton járok.
Azt gondolnám, hogy annak, aki színpadon van, foglalkoznia kell magával. De akkor Ön nem ez a típus?
Szívesebben beszélek arról, amit csinálok. Ám most, azután, hogy a karantén alatt megírtam ezt az 500 oldalas könyvet, az önimádat langyos pocsolyájában szenvedek.
Ennek eredményeképpen, vettem két kiló pisztácia fagylaltot, amiből az egyik dobozt azonnal meg is ettem. Kell, hogy az ember időnként megjutalmazza magát, és a szárazkolbász mellett ez a másik kedvencem.
De írás közben néhány régi számot meg kellett hallgatnom, így a Minden homokszem című dalt is - mely Bob Dylan Ev’ry Grain of Sand című dalának fordítása - és teljesen ledöbbentem, mennyi szomorúság van benne.
Ijesztő volt?
Nem, csak végtelenül lehangoló. Miközben évtizedek óta vad bluesokat énekelek, meg nevetős kuplékat… Mondtam is a feleségemnek: nem tudtam, hogy ilyen búbánatos vagyok. Mindent ösztönösen csinálok, hiszen nem vagyok tanult versmondó, vagy tanult énekes, nem tudok gitározni, ami pedig megkönnyítette volna a zeneszerzést. Nincsenek tanult eszközeim, hagyom, hogy a dolgok ösztönösen törjenek fel belőlem. Amikor a mestereimet, Latinovitsot, vagy Mensáros Lászlót hallottam József Attilát mondani, nem tudtam, hogy egyszer nekem is dolgom lesz ezekkel a versekkel.
Ekkor még nem is volt efféle vágy Önben?
Eszembe sem jutott. Már az elejétől kezdve a koncertek alatt összekötő szövegekként általában soha nem a következő dalról beszéltem, hanem idéztem vagy a Bibliából, vagy Lenintől, Villontól, de volt, hogy az MSZMP Központi Bizottságának május elsejei jelszavai adták a koncert keretét és ezek között hangzott el a „Gazember”, a „Szimpátia az ördöggel”, vagy a „Másik Magyarország.”
Pécsről Kaposvárra utaztunk, útközben József Attila sorait szerkesztettem az esti műsor dalai közé. Az öltözőben döbbentem rá, hogy ezekhez a versekhez nem kellenek Hobo Blues Band számok, ezek kiadnák egy verses est teljes anyagát. Ezután kezdtem foglalkozni a verses előadóest ötletével. Ráadásul akkor már játszottuk a „Nagyon fájt” és „A hetediket”. „De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem, s hozzám szegődik a gyalázat.”- akkor, 1983-ban ez a sor volt életem mottója.
Ön mindig magát „alakítja”, nem pedig szerepet játszik. Így viszont nincs meg az a lehetősége, mint egy színésznek, hogy távolítsa magát a szereptől… Megterhelő így kiállni, és „nekilátni” egy József Attila versnek?
Az ellenségemnek sem kívánom, de magamnak választottam ezt az utat. József Attila verseit többféleképpen is lehet mondani, ettől is ő a legnagyobb költő. Megtanítottak, hogy mindig az aznapi lelkiállapotomból induljak neki az estnek, így ha tévedek is, de az őszinteség biztos. Pilinszky is fantasztikus, de az ő versei olyanok, mint a tű hegyére tűzött lepkék: pontosak.
Ezek a nagy szerzők is a mesterei? Lehet, hogy nem pont ilyen lenne a Hobo-jelenség, ha nem lenne mondjuk Thomas Mann, Jack London, és sorolhatnám?
Nem tudom, nem elemzem magam, csak egyetlen szerepet akartam volna eljátszani, a Švejket, de ezzel az alkattal… Pedig bármit megtennék azért, hogy ezt az egy sort elmondhassam: „Feldkurát úrnak alázatosan jelentem”. Bár az is elég mulatságos, hogy Ön szerint is „jelenség” vagyok.
Miért vonzza ennyire ez a szerep?
Nekem általában a marháskodáson jár az eszem, amit sokan nem tudnak elképzelni rólam. Svejk pedig számomra a kelet-európaiságot jelenti, melynek elviselését csak a humor segítheti.
A világhatalmak között úgysem győzhetünk. Ezt mutatja a magyar történekkel, ha győzni nem lehet, megmaradni kell. Az említett Rejtő dekameron viszont iszonyatos ripacséria lesz. Ebben a szörnyű koronavírusos helyzetben próbálom megnevettetni az embereket.
Ez a bohóc szerep mintha végigkísérné az életét, munkásságát. Jól látom?
Persze, sokkal inkább vagyok bohóc, miközben mindenki komolyan is vesz. Bár nemrég rá kellett jönnöm, hogy mennyire nem ismerem magam: azt hittem, hogy jókedvű bohóc vagyok, ám nemrég vissza kellett néznem egy interjúmat, és azt láttam, hogy ott ül egy tank, egy medve.
Az valamilyen szinten elégtétel, hogy ma művészileg szabad, ha a pályája elején lévő betiltásokat nézzük?
Olyan mennyiségű és minőségű szeretetet kapok, ami hihetetlen. Ha az ember lenyom több mint ötven évet, és még nem bukott bele, az jelez valamit. Ha ma kezdeném el a zenélést, valószínűleg nem vágnék bele. Mert annak a műfajnak, amit ma rocknak neveznek, semmi köze ahhoz, ami engem ide vonzott. Ezen túl pedig elmondhatom, hogy soha nem akartam közéjük tartozni és nem is vártam-várom, hogy elismerjenek. A közönség szeretete és elnézése megvéd, ezért szabad vagyok.
Az interjú eredetileg a Vehírt is kiadó Bakony-Balaton Média Kft. egy másik lapjában, az Ecoport magazinban jelent meg 2020 decemberében.
