„A balett csodálatos. Ilyenkor, a klasszikus zenét hallva, tánc közben máshogy érez a szív, máshogy gondolkodsz, teljesen átszellemülsz.” Egy nagyon különleges világ ez, ami sokáig csak az elit kör, a cárok kiváltsága volt: balett előadást nem láthatott akárki. Mára a műfaj sokat demokratizálódott, profi karriert befutni azonban továbbra is kevesen tudnak. A testi adottságok eleve meghatározzák, ki kerülhet be a balettintézetbe, ám az intézmények így is zsákbamacskát vesznek: nem lehet előre kiszámítani, a serdülőkorral kinek hogyan alakul a teste. Ha ott kell hagyni az iskolát, az nagy fájdalmat jelent a gyerekeknek (és olykor az oktatónak is, noha a szembesítés elkerülhetetlen, hiszen felesleges illúziókat nem szabad kergetni.) Ráadásul a siker akkor sem garantált, ha valaki bent marad. Bírni kell a nyomást, amit a szigorú képzés jelent, majd az, hogy kapnak-e szerződést egy társulatban, s ezután is újra és újra bizonyítani kell, hogy ott a helyük.
A bizonytalan pálya ellenére sokan álmodoznak balett karrierről, s időnként akad egy-egy olyan tehetséges fiatal Veszprémben és térségében is, akinek ez megadatik – annak ellenére, hogy a feltételek nem a legideálisabbak a tanuláshoz. Ha ez változna, az nagy könnyebbséget jelentene. Ráadásul Viki szerint, amit a balett gyakorlása közben gyerekként megtanulsz – tartást, fegyelmet, szorgalmat – azt az életben később rengeteg területen kamatoztathatod, akárhogy alakul is a pályád.
Egy balerina bárhol megáll a lábán
Hogy ez mennyire igaz, arra tökéletes példa ő. Mondják, egy balett-táncosnak hamar fel kell nőni, ez azonban előnnyel is jár: nagyon önállóvá válnak, megtanulnak harcolni és felvértezni magukat a nehézségek ellen. Ő is megtanult. Az Azerbajdzsánban, Bakuban született orosz balettmester alig volt tízéves, amikor komolyabban elkezdett foglalkozni a balettal. „Van egy négy évvel idősebb nővérem, aki szintén táncol. Nagyon elvarázsolt az, amit rajta keresztül láttam a balettból: ahogy otthon készítette elő a spicc cipőt az órákra, díszítette a tütüt a fellépésekre. A vonzalmamat aztán tovább erősítette, amikor láttam egy filmet a híres orosz balerinával, Anna Pavlovával, melyben A hattyú halála című tánckölteményt táncolja. Az lett az álmom, hogy én is eltáncolhassam ezt a szólót” – idézi fel Viki.
Ez meg is történt, ám a sikert nem adták könnyen. „Valójában a születési adottságaim nem voltak ideálisak a baletthez: nem voltam olyan hajlékony, emiatt mindig jóval több időt és energiát kellett befektetnem, mint annak, aki gyakorlatilag erre a pályára születik.” Vikiben viszont mindig nagy volt az akarás. Balettművész diplomáját szülővárosában, az Állami Balettakadémián szerezte meg, majd az Azerbajdzsáni Állami Operaház társulatához szerződött, később Szentpéterváron több színháznak tagja lett. Mint mondja, mindig is nagyon szeretett volna világot látni, leginkább azért, hogy fejlődhessen. „Nemcsak a klasszikus balett érdekelt, más stílusokat is ki akartam próbálni, jazzt, musicalt, modern és kortárs technikákat, más balett mesterektől is tanulni, amire Oroszországban nem nagyon volt lehetőség.”
2004-ben aztán a magánélete Magyarországra, Veszprémbe hozta. A korábbi nyüzsgő nagyvárosi léthez képest ez nagy váltás volt: bár a megyeszékhely mindig is a kultúra otthona volt, balett terén jóval szűkösebbek a lehetőségek, ráadásul Viki kezdetben a magyar nyelvet sem beszélte. De ez nem törte le.
„Azt szoktam mondani, én nem félek semmitől. Sok országban éltem, sokat utaztam, sokszor kezdtem újra, a tánc erőssé tett. Akármit dob az élet, akárhova kerülök, megállok a lábamon és mindig megtalálom azt, amivel foglalkozhatok.”
Magyarországra való költözése után a Veszprémi Petőfi Színház több darabjában is szerepelt, 2011-ben koreográfiát készített A kis herceg című előadáshoz, illetve korán elkezdett gyerekeket tanítani. Habár soha nem gondolta, hogy ezzel fog foglalkozni, mert mindig a színpad vonzotta, nem bánta meg, hogy így alakult. „Persze, hiányzik a színpad, ott van bennem az érzés, hogy kevés időt töltöttem rajta, hiszen az ideköltözésem után nem sokkal gyerekeim születtek” – mondja. Ugyanakkor ennek is megvan az előnye. Egyrészt még nyerő szériával szállt ki: egy balerina pályája rövid, negyvenévesen a test már nem bírja úgy a terhelést, a csontok elvesztik a rugalmasságukat – elsőként a hát, a csípő esetében –, ami a mozdulatokon is meglátszik. Van, aki ilyenkor is erőltetné a karriert, de Viki szerint ebből nem szabad hiúsági kérdést csinálni, időben kell tudni otthagyni a színpadot, amikor még szép emlék marad rólad az emberekben. Másrészt azzal, hogy hamar belevágott a pedagógiába és ott eredményeket ért el, ma stabilan látja a jövőjét. „Amikor egy profi balett-táncos negyvenévesen nyugdíjba megy, komoly törést jelenthet számára, hogy nem találja a helyét: a tanításhoz előbb pedagógusi diplomát kell szereznie. Ráadásul, ha meg is szerzi, nincs annyi oktatási intézmény, ami fogadni tudná az ex-balerinákat.”
Önszeretetre is nevel a balett
Viki tehát elégedett az életével, és a legnagyobb eredmény számára ma már a lelkes gyerekek csapata. „Amikor látom, hogy futva jönnek az iskolából, hogy táncolhassanak, még akkor is, amikor nem az ő órájuk van, az hatalmas löketet ad. Ebből olyan szinten tudok meríteni, hogy semmilyen probléma nem billent ki az egyensúlyból” – meséli.
Pedig az órák kemények, Viki megköveteli a próbákon is a 120%-os teljesítményt. Vallja, csak így van értelme: nem bizniszt akar csinálni, büszke szeretne lenni a gyerekekre, amikor azok versenyeken szerepelnek, hiszen a teljesítményükkel róla is kiállítanak egy bizonyítványt. Másrészt enélkül talán kevésbé jutnának messzire azok a növendékek, akiknek hozzá hasonlóan plusz energiát kell befektetniük ahhoz, hogy esztétikailag és technikailag is magas szinten teljesítsenek. Hiszen száz gyerekből csak egy olyan tehetséges, hogy ösztönösen és könnyen menjen neki minden, a többieknek rengeteget kell csiszolniuk a mozdulataikon, és nem mindegy, a tanár egy ilyen esethez hogyan áll hozzá, egyáltalán megvan-e a tudása ahhoz, hogy segítse a gyereket más úton elérni a célt. Viki ilyen szempontból szerencsésnek tartja, hogy neki is többet kellett küzdenie és korán szert tett erre a tudásra, mert így jobb mester válhatott belőle.
A maximalizmus pedig kifizetődő: a gyerekek számos hazai és nemzetközi versenyen értek el sikereket, korábbi tanítványai közül Kiss Réka Csehországot is megjárta, mielőtt a Szegedi Kortárs Balett táncosa lett, míg a jelenlegi növendékek közül Tóth Lara a MOL Tehetségkutató Programjában nyert támogatást. De az eredmények mellett Viki legalább ilyen büszke családias közösségükre, hogy szoros barátságot ápolnak Nádasdy Borbála grófnővel, aki egykori balettmesterként rendszeresen részt vesz a vizsgákon, vagy hogy együttműködnek az Operaházzal. Ezek hatalmas élményt jelentenek a gyerekeknek, ilyenkor látják, mennyire különleges ez a világ, és ennek részeként ők is. Kulcsfontosságú, hogy ezt átérezzék, mert ahogy belül látják magukat, azt sugározzák ki. Viki ezért igyekszik önszeretetre nevelni a gyerekeket, hogy megtanuljanak bízni magukban és a társaikban, hogy különlegesnek, érdekesnek, bölcsnek, szépnek lássák magukat. És nem csak akkor, amikor szép ruhát viselnek. „Persze mindig nagy boldogság, amikor tütübe bújhatnak és sminket viselnek a fellépéseken – a szülőknek is. De mindig mondom a gyerekeknek: nem ettől leszel szép.
A táncnak kell szépnek lennie, és az nem a ruhán múlik. Hanem azon, hogy mennyire tudod átadni az érzéseket, hogy mennyi energiát fektetsz bele, hogy képes vagy-e teljes mértékben a feladatra koncentrálni, kitolva a határaidat. Azt szoktam mondani, mindenkiben van egy turbó: amikor úgy érzed, már nincs több energiád, ez bekapcsol, hogy még többet tudj adni.
Ezt kell mindenkinek megtalálnia magában, és balettmesterként abban kell segítséget nyújtanom, hogy ezt kezelni tudják a gyerekek.”
Fogadjátok be Terpszikhorét!
Viki számára az is nagy öröm, hogy egyre komolyabban jegyzik Veszprémben a balettot. Több mint tíz évig a várpalotai Képesség- és Tehetségfejlesztő Magániskolához tartoztak, de az oktatás mindig Veszprémben zajlott, két éve viszont már a Csermák Antal Zeneiskola berkein belül folyik a balett képzés, amely éppen előbbi miatt vette fel az alapfokú művészeti iskola nevet. Mivel a balett táncosok számára nagyon fontos a jó hallás, a ritmusérzék, kifejezetten hasznos, hogy az iskolában szolfézs és hangszeres órákon is részt vehetnek, de felmerült ötletként az is, hogy a hangszeresek fellépésein balettosok táncoljanak. Emellett a minisztérium idén egy új linóleum szőnyeg beszerzésével is támogatta a kart.
A fejlődés tehát elindult, ugyanakkor ez még kevés. Jelenleg a zeneiskolában heti kétszer másfél órában zajlik a balett oktatás, ami épphogy csak az amatőr szintre elég. „Külföldön hobbi szinten is heti négy-öt balett óra van, profi szinten pedig heti hatszor kellene gyakorolni. És nem csak a balettot: az intézetekben kötelező nyújtás, történelmi tánc, társastánc, modern, karakter, repertoár, spicc és néptánc órák is vannak. Ezek mind-mind elengedhetetlenek a technikai fejlődéshez. Nálunk erre teremhiány miatt nincs lehetőség, ráadásul az óvodás csoportokkal együtt kb. 85 diákot oktatok, egyedül – ha én kiesek betegség miatt, nincs ki helyettesítsen. Idén érkezett Amerikából egy mesternő, Bognár Carolyn, aki vezetett egy csoportot és a művészeti iskola tanára lett – neki azért is nagyon örültünk, mert az órák angolul zajlottak. Ám mivel Carolyn idős, 74 éves, nem tud sok órát vállalni. Arról nem is beszélve, hogy ezek csoportos órák, a versenyeken viszont szólót táncolunk. Ez egy igazságtalan helyzet, ahol szét kell szakadnom, mert vannak olyan tehetséges tanítványok, akiknek igenis szólót kell adni és külön kell foglalkozni velük” – magyarázza. Erre hozta létre a Victoria Art & Sport Egyesületet, ahol megpróbálják bepótolni a hiányzó órákat, és ahova rendszeresen hív vendégtanárokat a nyári kurzusokra, hosszú távon azonban több profi teremre és több állásra lenne szükség.
Szerencsére erre is van remény. A tervek szerint a volt gyerekkórházban a felújítás után három tánctermet alakítanak ki, tükrökkel, balettrúddal, táncra alkalmas padlóval, akár mobil színpaddal, amely a tanári állások biztosítása mellett már lehetővé tenné a balett magasabb szintű oktatását. „Nagyon nagy vágyam, hogy Veszprém a balett városa legyen, és hogy az épület előtt legyen egy balerina szobor. Most úgy fest, ez megvalósulhat, amiért rendkívül hálás vagyok az itteni vezetésnek” – mondja Viki.
A fejlesztés rengeteget segítene abban, hogy a kiugróan tehetséges fiatalokat ne kelljen egyből Budapestre vagy Bécsbe küldeni, hiszen most még csak ott kaphatnak olyan összetett szakmai képzést, ami a profi pályához szükséges. Persze a tánc támogatása akkor is fontos, ha valakiből nem lesz profi. „A balettben éppen az a csodás, hogy annyi más területen használható. Egy modern, karakter vagy néptáncosnak, egy szinkronúszónak, korcsolyázónak, tornásznak ugyanúgy jól jönnek a balett alapok. Ráadásul a képzés során,
a balett világában elmerülve a gyerekek megtanulnak viselkedni, szépen beszélni, energiát befektetni, koncentrálni, koordinálni, fegyelmezettnek lenni, a külföldi mesterekkel dolgozva még nyelvtudásra is szert tesznek. Olyan útravalót kapnak itt, amiből egész életükben tudnak meríteni.”
Bertalan Melinda / Fotó: Egyed Melinda
A cikk eredetileg az Ecoport magazin 2022/II. számában jelent meg.
