Egészen pontosan két olyan Veszprém megyei településsel, amik a második világháború után néhány évtizedig még élték a mindennapi életüket, mára viszont lekerültek a térképekről.
Erre a sorsra jutott a Nagyesztergár és Bakonynána között, az Országos Kéktúra útvonal mentén található Veimpuszta. A túraút keresztülvezet a valaha volt település utcáján, a helyi gazdaság épületének falai még többé-kevésbé állnak, a többi épületből szinte semmi nem maradt. A közeli tisztás mellett, egy domboldalon az erdőben található a település eldugott kis temetője – aki nem tudja, hol keresse, gyanútlanul el is sétál mellette anélkül, hogy észrevenné. A temetőben főleg a XX. század első feléből megmaradt sírköveket találunk, a legkésőbbiek a hatvanas években készültek.
A falu fénykorát a középkorban élte, 1478-ban kőből épített templom is állt itt. Az 1488-as adóösszeírásból tudjuk, hogy Veim jobbágyai összesen 23 forint adót fizettek, ami a környékbeli településekkel összevetve igen szép szám. (Mivel minden adóköteles háztartás 1 forintot fizetett, így a településenként összegyűlt összeg egyben az adott községben lévő adófizető háztartások számát is jelenti.) Ez az összes szomszédos, ma is létező településnél nagyobb összeg, nagyobb annál a 18 forintnál is, amit Zirc fizetett – ebből pedig arra következtethetünk, hogy a falu, aminek ma nyomát is alig találjuk, a török idők előtt a környék egyik legnépesebb települése lehetett. (Persze nem tudjuk, hány adófizetés alól mentesült háztartás volt, sem azt, hányan éltek egy-egy háztartásban.)
A Hódoltság után lélekszámban már nem tudta megközelíteni a szomszédos falvakat, bár így is szépen fejlődött, 1966-ban még az áramot is bevezették. A település sorsát végül a szocializmus pecsételte meg. A minden áron központosítani akaró hatalom felszámolta a helyi gazdaságot, a lakosságot pedig elköltöztette. A hatvanas évek elején még közel kétszázan laktak a településen, a hetvenes évek végére viszont teljesen elnéptelenedett. Így vetett véget a kommunizmus egy több mint félezer éves település történetének, amit még százötven évnyi török uralom sem tudott végleg eltörölni a föld színéről.
Veimtől légvonalban nagyjából húsz kilométerre fekszik Zsörk. Ide még csak turistaút sem vezet: az egykori település jelöletlen földúton érhető el Bakonyszücs és Pápateszér irányából. Zsörk néhány évtizeddel tovább húzta, mint Veim, így az épületei közül is több egész jó állapotban van még. A falut először 1249-ben említik okiratban, az 1488-as összeírás szerint hét forint adót fizettek – ugyanannyit, mint a környékbeli, ma is lakott Vanyola jobbágyai. Zsörk ekkoriban kicsi, de stabil település lehetett, amit később a magyar történelem viharos évszázadai alaposan megcibáltak: a török kortól kezdve ez a stabilitás már nem mondható el róla, hol elnéptelenedett, hol újra lakottá vált az idők során.
Évtizedek óta nincs állandó lakója. A házak azóta lassú pusztulásnak indultak, van, amelyik már össze is dőlt, de olyanokat is találunk, amelyeken látszanak az állagmegóvásra tett kísérletek. A falu utcáját járva mindvégig olyan érzésünk van, mintha engedély nélkül belopakodtunk volna valakinek az életterébe, aki rosszallóan figyel minket valahonnan. Igazából azonban nincs itt senki, jószerivel még a madár se jár errefelé.
Kivéve augusztusban: az egykorvolt község Szent Istvánnak felszentelt kápolnájában a mai napig tartanak misét azoknak a zarándokoknak, akik a templom védőszentjének ünnepén ellátogatnak ide.
Veim és Zsörk utcái arra csábítanak, hogy ne csak egy futó pillantást vessünk rájuk, miközben haladunk tovább utunkon, hanem álljunk meg, csendesedjünk el, képzeljük el, hogy az évszázadok során hogyan éltek itt az emberek, és hogy mennyire nem maradt ebből semmi, hogyan illantak el egész települések a nemlétezésbe. Ezek a kirándulások így húsvét környékén lelki gyakorlatnak sem utolsók.
