Az egykori veszprémi gyermekkórház történetének megismeréséhez több, mint egy évszázadot kell visszautaznunk az időben. 1904-ben nyitotta meg a kapuit az akkor még gyermekotthonnak szánt épület. A valódi története mégsem ekkor kezdődik, hanem pár évvel korábban.
1901-ben Széll Kálmán volt a belügyminiszter, ekkor született meg egy törvény, ami kimondta, hogy az államnak sokkal jobban ki kell vennie a részét az árva gyermekek gondozásában.
Ennek köszönhetően kezdődött el a Magyar Királyi Állami Gyermekmenhely építése Veszprémben, amelyhez a területet báró Hornig Károly, veszprémi püspök adományozta az államnak a mai Erzsébet-liget végén. Az épület Ybl Miklós és unokaöccse, Ybl Lajos tervei szerint épült meg Csomay Kálmán veszprémi építőmester irányításával. Veszprémen kívül a történelmi Magyarország területén egyébként még 17 másik ilyen intézmény épült fel a század elején, amelyekből Trianon után 8 maradt Magyarországon.
A gyermekotthon végül 1904-ben nyitotta meg a kapuit, ráadásul olyan, a kor szempontjából modern technológiával felszerelve, mint például a villanyvilágítás. Az első igazgatója Cseresnyés József volt, az ő nevét a mai napig őrzi a bejárat fölött elhelyezett márványtábla, amelyen leolvasható az eredeti funkciójára utaló idézet is: „Épült: az örök emberszeretet nevében…”
Akkoriban Veszprémen kívül Fejér, Győr és Komárom megyéből is érkeztek elárvult gyermekek az intézménybe, kezdetben 1100-an voltak, majd ez a szám 1912-re egy közepes falu létszámára, 4155-re nőtt.
Az I. világháború következtében még nagyobb teher nehezedett az intézményre, amely kezdett túlzsúfolttá válni a számos hadiárva miatt, akik szintén ide kerültek szüleik elvesztése után.
A II. világháború sem kímélte az intézményt, valamint az annak otthonául szolgáló épületet. A front elől menekülő anyák és gyermekeik közül sokan itt találtak menedéket. Érkeztek Veszprémbe Kassáról, Pécsről, Rimaszombatról is gyermekek, anyák és gondozók. 1944 őszén a háborús helyzet miatt a veszprémi intézményből az egészséges gyermekeket Németországba menekítették, a sérültek és fogyatékkal élők viszont itt maradtak.
Bár a szovjet bombák nem kerülték el az épületet, a tetőszerkezetet teljesen lerombolták, a kórtermek és a berendezések nagyrészt épségben megmaradtak a háború alatt. Nem úgy, mint a városi kórház gyermekosztálya, amely egy bombázás során teljesen megsemmisült, ezért a gyermekotthonba helyezték át az osztályt 1945-ben.
A háború után is az egészségügyi funkció maradt a legfontosabb az épületben. Átmeneti gyermekotthonként akkor az utca másik felén lévő épület szolgált, amíg az eredeti otthont egészségügyi és nevelésügyi gondozásra szervezték át. 1954-ben ebben az új formájában nyitotta meg ismét a kapuit, immáron önállóan, mint a Heim Pál Megyei Gyermekkórház, jelentős állami támogatással. Ekkoriban 154 ágyban kezeltek beteg gyermekeket az épületben, a kor lehetőségeihez mérten modern és újszerű eszközökkel. Ebben a fejlődésben nagy szerepe volt az intézmény akkori igazgatójának, Gaál Istvánnak is.
Gaál halála után Török János lett az intézményvezető, az ő szellemiségét a "gyermekek mindenek fölöttisége" jellemezte. Számos orvosi újítást ő alkalmazott először az országban a veszprémi intézményben.
Az intézmény önálló működése 1977-ig tartott, ezután a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház gyermekosztályaként működött tovább sok éven keresztül, amíg el nem készült a megyei kórház mostani helyén az új, modern osztály.
Az épület 1904-ben kezdődött története 1995. július 12-én torpant meg, amikor végleg bezárta kapuit, mint kórház és azóta is kihasználatlan. Ugyan 2008 környékén volt egy kísérlet az újbóli hasznosítására, amikor a Pannon Egyetemhez került, hogy tudományos központot alakítsanak ki belőle, ez a projekt végül meghiúsult és az épület tulajdonjoga visszaszállt az államra.
13 eseménytelen év után azonban most ismét lehetőség adódik arra, hogy a történelmi épületet a város és a térség szolgálatába helyezzék. Az Európa Kulturális Főváros 2023 egyik vezető projektjeként fog új, immáron kulturális funkciót kapni. Ennek a fejlesztésnek a részleteivel hamarosan bővebben is foglalkozunk majd, amely cikkben további részleteket mutatunk be az épületről, új és eddig nem látott szemszögben is.
Abban, hogy a gyermekkórház épületéről és az ott folyó munkáról nem csak száraz adatok maradtak fent az utókornak, vitathatatlan érdeme van Hogya Györgynek. A közelmúltban elhunyt helytörténész a XX. század közepén 32 éven át volt az intézmény dolgozója, az ő visszaemlékezéseiből ismerjük az egyik legmeghatóbb történetet is még 1952-ből.
Az egyik legmeghatóbb történet, amire még most is könnyeimmel küszködve gondolok, egy koraszülött hármas ikerpáré. 1952-ben nem voltak inkubátorok, így a fejletlen csecsemőknek nem sok esélyük volt az életben maradásra. Gara Margit főnővér azonban nem adta fel, külön helyiségben ápolta az alig másfél kilós csecsemőket, akikhez senki más nem mehetett be. Éjjel-nappal, hónapokig vigyázta őket. Szenzációnak számított, hogy mindhárman életben maradtak.
