Gyuri bácsi apám révén mindig kitüntetett figyelmével; valahogy együtt jöttek át a közelgő orosz front elől menekülve Kárpátaljáról, nem várták ki a vicc csattanóját, hogyan születtek a Monarchiában, hogyan jártak iskolába, hogyan érettségiztek a Csehszlovák Köztársaságban, hogy diplomáztak Magyarországon, és végül hogyan lettek a Szovjetunió hős polgárai úgy, hogy ki sem mozdultak Királyhelmecről, illetve Nagydobronyból. (Igaz, Királyhelmec aztán Csehszlovákiához, a pár kilométerrel odébb eső Nagydobrony meg a Szovjetunióhoz került, de ezt akkor még nem tudhatták, csak sejthették, hogy Magyarország szóba sem fog kerülni.)
Gyuri bácsi rajongott a szebbik nemért, ezt tagadni sem tudta volna, mert még kilencven felett is elárulták huncutul ragyogó szemei, és gyakran emlegette édesanyámat, hogy milyen szép asszony volt; ezt inkább hízelgőnek találtam, mintsem zavarónak, mert édesanyám valóban gyönyörű nő volt.
Egy régi Veszprémi Szemlében Gyuri bácsi megírta 56-os emlékeit, kitérve benne apámra is, ahogy az Iskola utcában találkozva hogyan vitatták meg a naponta változó helyzetet, osztották meg egymással friss információikat, aztán valahogy elkeveredett ez a lapszám is, mint annyi minden más az életemben. Ő volt az utolsó ember, aki ismerte apámat, halálával ezzel is magamra hagyott.
Kézi táskája mozgó irattár volt; lehuppant mellém a teraszon, és már kezdte is elővarőzsolni belőle a dolgokat: beadványok, életrajzi adatok, levelek fénymásolatai, fényképek, Vénis Sándor életrajza, amivel épp akkor készült el, azé a Vénis Sándoré, aki a háború alatt városi tűzoltóparancsnok volt, és megakadályozta a tűzoltószertár berendezéseinek, autóinak, eszközeinek nyugatra hurcolását 1945-ben, majd megalapította a veszprémi birkózó szakosztályt. Halála után sokáig emlékversenyeket szerveztek a tiszteletére, és egy időben ezekhez én ajándékoztam a fődíjat, egy-egy értékes órát. Szerettünk volna egy akármilyen kicsi utcát is, de mégiscsak utcát elneveztetni róla, mindketten végtelenül tiszteltük Vénis Sándort.
Aztán fényképek fénymásolatai: - Képzeld - lelkendezett egy nyári napon, 2016-ban -, Borbás Jancsi hívott telefonon, hogy elvisz Királyhelmecre, szülővárosomba, tudod, az ő kiadásában jelent meg két könyvem is. Nem hittem el, de egyszercsak keresett, hogy készüljek, másnap megyünk! A fénymásolt képeken Gyuri bácsi a szülői ház előtt, a temetőben, szülei sírjánál, a városháza előtt, akár egy kiskamasz, lubickol a boldogságban, mert már lemondott arról, hogy valaha is eljut oda. János hatalmas örömöt okozott neki ezzel az úttal!
Hogya Gyuri bácsi szülei sírja mellett
Tavaly nyáron egy úrral kopogtatott be: unokaöccsével, Hogya Györggyel, a királyhelmeci önkormányzat művelődési osztályának vezetőjével, kiváló íróval, aki tavaly ősszel kapta meg a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának legmagasabb elismerését, a Talamon-díjat s aki dedikálta nekem a Daszvant árnya című könyvét, ami megint csak elkeveredett, mint annyi más dolog az életemben.
Utolsó évében aztán már csak egy dolog foglalkoztatta: kimaradt a Veszprém Megyei Életrajzi Lexikonból. Emésztette magát, nem eresztette el a gondolat, hogy így senki sem fog rá emlékezni. Beadványokat írt, méltató leveleket csatolt hozzájuk, és ment, ment mindenhová, ahonnan csak segítséget remélt. Elvesztette munkakedvét, csak ez foglalkoztatta. Rá fogsz erre menni, Gyuri bácsi, hagyd a fenébe, több tucat művet hagysz hátra, hát hogyan felejtenének el téged? Igen - sóhajtott-, ez fog elvinni, és kezdte újra a dohogást.
Szombaton kopogtattak az Utas ajtaján. Kisgyuri, a fia volt: - Baj van. Apunak nincs sok hátra, elfekvőben van már.
Reggel halálhíre döbbentett meg, ahogy bekapcsoltam a laptopomat...
Nyugodj békében, Gyuri bácsi! A földkerekség legteljesebb életrajzi lexonjában a legfényesebb szócikk rólad szól!
