Úgy tudom, a számos művészi elfoglaltságod mellett a nemesvámosi Waldorf iskola tanára is vagy. Jól tudom?
Tavaly leérettségizett az osztályom, velük együtt pedig elballagtam én is. Az a helyzet, hogy a tanítás mellett kevesebb idő maradt az alkotásra, vagyis a zenélésre, írásra, az irodalmi estekre, és ha a tanárságot felelősségteljesen akarod csinálni, ahhoz sok idő és energia szükségeltetik, hiszen nyilván a legfrissebb, legaktuálisabb dolgokról is beszélned kell, és mentálisan, lelkileg is nagyon összeszedettnek kell lenned, ha kamaszokkal dolgozol.
Milyen tanár voltál?
Ha valaki megkérdezi egy fellépés előtt, hogy milyen titulust írjanak a nevem mellé, mindig a tanárt mondom. Ez az identitásom része, és úgy érzem, fogok még tanítani. Tehát remélem, hogy jól csináltam. Szerencsére sok pozitív visszajelzést kaptam, izgalmas projektet hoztunk össze a diákokkal, és úgy éreztem, szeretnek. Talán ebben közrejátszik az is, hogy korban közel álltam hozzájuk, de ez önmagában kevés: ha szakmailag inogsz, azt megérzik és szétszednek. Egyébként mindig is összművészetiségben gondolkodtam, ha tanításról volt szó, ezért az irodalom vagy a történelemóráimon fontos szerepe volt a zenének, a képzőművészetnek, a filmeknek és a drámának is.
Egyértelmű volt számodra, hogy nem állami iskolában fogsz tanítani?
A tervem eredetileg az volt, hogy állami iskolába megyek, és majd jól megreformálom az irodalomoktatást… De aztán a szombathelyi egyetemen az egyik nagynevű tanárom, Fűzfa Balázs - akinek nagyon sokat köszönhetek, ő mutatta meg igazán a tanárság mibenlétét – ajánlotta Nemesvámost.
Tetszett, hogy egy Waldorf-gimnáziumban nem kell harcolni az élményközpontú tanításért, hiszen ott ez természetes, és én igyekeztem is úgy tanítani, hogy élmény legyen az irodalom.
Persze nem gondolom, hogy az irodalomból mindenáron poppot kell csinálni, de néha igenis lehet, és közben nagyon kell figyelni arra, hogy mi a fiatalok érdeklődési köre, hogy lelkileg hol tartanak éppen, milyen dolgok foglalkoztatják őket. Ha mindehhez megfelelően tudom párosítani a tananyagot, akkor jó esély van arra, hogy megértenek valamit nem csak az irodalomból, de saját magukból és a világból is.
Így kerültél igazából Veszprém térségébe? A tanítás miatt?
Igen, az egyetem után Nemesvámoson kezdtem tanítani. Eljöttem Szombathelyről, pedig akkor úgy gondoltam, ideális hely, le tudtam volna élni ott az életemet. A mai napig nagyon szeretem a várost, de abban az időszakban úgy éreztem, kell egy nagy váltás. Úgy tűnik, ez a váltásigény hat-hét évente előjön belőlem. Most egyébként Veszprém kapcsán is azt érzem, hogy nekem való hely. A környezet, a táj, a mentalitás, a mediterrán hangulat. Csakhogy a váltás ezúttal elmaradt. Már nyolc éve itt élek, és az otthonomnak tartom a várost, a Balaton-felvidéket és a Somlót is.
Változtál valamit az itt töltött tanári éveid alatt?
Teljesen más ember voltam, amikor elkezdtem, mint most, amikor kiszálltam. A diákoktól legalább annyit tanultam, amennyit adott esetben én is adtam nekik. Nem szeretnék általánosítani, de mégis, akik valamiféle alkotással foglalkoznak, talán könnyebben benne ragadnak a kamaszkorukban, persze nem szellemileg, hanem lelkileg. Úgy kezdtem el tanítani, hogy azt gondoltam, nincsenek korlátok, határfeszegetések vannak, ahogy az alkotóművészetben is. Sokat értem a tanítási évek alatt, talán meg is komolyodtam. Igényem lett például a határozottabb keretekre.
Végül most – talán átmenetileg – elhagytad a tanárságot, így több idő marad a művészetekre. Hol nőttél fel és mennyire volt kulturálisan inspiratív a környezet?
Soprontól nem messze Fertőszentmiklóson voltam gyerek. Szóval kisalföldi vagyok, elképzelhető, hogy ezért szerettem meg ennyire a Bakonyt… Sopronban jártam gimibe, majd Szombathelyen folytattam, de a kettő között – lévén, hogy nem tudtam hogyan tovább – eltelt három év, amikor különféle helyeken dolgoztam: például pékségben pucoltam tálcákat, de dolgoztam fényképész üzletben, sőt, faipari cégnél is. Ezeken a helyeken sokat tanultam főként szociális értelemben. Ilyen volt a katonaság is.
Ebben az időszakban történt, hogy az utolsó – 2004-es – katonai sorozás következtében megkaptam a behívómat…
Teljesen biztos voltam abban, hogy majd felvesznek az ELTÉ-re, és nem kell ezzel foglalkoznom, de két ponttal lecsúsztam a felvételin, így mennem kellett. Nagyon sokat tanultam abból a közegből is. Emlékszem volt egy cigány származású srác, aki megtanította, hogyan lehet a gitáron gyorsabban váltani a nehezebb akkordok között. Ezek az emberek is rádöbbentettek arra, hogy persze, nagyon nagy szükség van a kultúrára, és a reflektorfényben legtöbbször a művészetek képviselői vannak, ugyanakkor legalább ilyen fontosak a szakmák, hogy valaki például be tud építeni egy ablakot a házadba, és sorolhatnám…
Akkor a szociális részről beszéltünk, de mi a helyzet a kultúrával, és annak forrásával?
Biztos, hogy a gyerekkoromban van a gyökere ennek is, miközben nagy rejtély ez, mert nem tudnék mondani egy meghatározó pillanatot, amikor kifejezetten behúztak volna ebbe az egészbe. Igaz, a családom anyai ágán vannak zenészek, sőt énektanár, és történész is, és szinte az összes gyerekkori képemen gitár lóg a nyakamban, de tényleg nem tudom a pontos forrást. Az viszont tény, hogy a középiskolás években hirtelen mindenki zenekart alapított körülöttem, és akkor engem is elkapott az érzés, hogy zenélni szeretnék. Az egyik osztálytásam meg is mutatott nekem négy akkordot. Még csak kettőt tudtam lefogni, de már el is kezdtem dalokat írni, mivel előtte már verseket írogattam, valahogy egyértelműnek tűnt, hogy a hangok mellé szöveg is kell. Azóta is, ha leülök gitározni, nem tudok csak úgy pengetni, hanem akkor biztos rögtön dal vagy dalkezdemény születik.
Ahogy látjuk ezt jelenleg a Godot Workshopnál is, mely zenekart már Veszprémben alapítottad…
Igen, bár előtte volt a Tilos a B nevű formációm is, és most a Godot. Jelenleg ketten vagyunk Bodnár Balázzsal, de lehetséges, hogy majd bővülünk. Akusztikus felállásban kezdtünk együtt zenélni, de régi vágyam volt, hogy elektronikával vegyítsük a számainkat. Ezért is használunk dobgépet.
Mindenesetre mostanában azt érzem, jó lenne rendes dobbal és basszus gitárral, látod, most meg így jön ki rajtam a változtatni akarás…
Persze nyilván könnyebb lenne, ha egy állandó profillal bírnánk, amihez később is tudnánk tartani magunkat, az emberek könnyebben beazonosítanának bennünket, talán többen megismernének minket, nem úgy, mint most: mire eljut egy dalunk mondjuk Budapestig, addigra már nem is úgy játsszuk azt a dalt, vagy éppen stílust váltottunk. Viszont engem nem érdekel különösebben a nagy befutás, engem az érdekel, mit lehet még kihozni ebből a formációból, milyen izgalmas, új dolgok jöhetnek létre általunk.
Ha nem engednéd ezeket a változtatásokat magadnak, akkor nem is lenne hiteles, nem?
Biztosan nem lenne az. Ez egyébként örökké felmerülő kérdés, hogy hogyan futhat be egy zenekar, de nálam ez sosem volt igazán szempont. Nem abban mérem a sikert, hogy hányan ismernek, hanem magában az alkotásban: csinálom, amiben hiszek, amiről azt érzem, ez a dolgom, és hiszek abban, hogy akihez kell, úgyis elér a zeném.
Érdekes a Godot-nál az elektronikus hangzásvilághoz ez a nagyon erős szövegcentrikusság…
Hát, igen. Meg is kaptuk párszor, hogy nem értik, miféle stílus ez.
Alkotás közben gondolsz a befogadóra?
Azon nem gondolkozom, hogy másokban miként csapódik le a dal. Egyébként gyakran indul ki a zenénk a vizualitásból, képzőművészeti alkotásokból, de akár egy film is lehet kiindulópont, amit próbálunk hangok formájában leképezni. De alkotás közben nem agyalok azon, vajon tetszik-e majd a közönségnek, ebben, úgy hiszem, teljesen szabad vagyok, nincsenek ilyen jellegű megkötéseim. Nagyon szeretek kísérletezni, ötvözni a régit az újjal, összeilleszteni látszólag ellentétes dolgokat.
A karantén alatt születtek újabb szerzemények?
Igen, írtam tizenkét egyszálgitáros dalt. Érdekes, hogy talán most írtam a legderűsebb dalaimat, vagyis nem a karantén hangulata inspirált: az elmúlt három évben nagyon sokat változtam, így a gondolkodásom is más lett. Más dolgok lettek fontosak és értékesek, és ezt próbáltam a dalaimban is megfogalmazni. Rájöttem, hogy most nem a saját egyéni problémáimat vagy örömeimet szeretném megírni, hanem valami általánosabbról szólnék.
A túlzott individualitás nagyon rossz irányba visz minket, vagyis, hogy mindig az egyén a központ, hogy mindent rólam, mindent nekem, hogy mindig nekem legyen a legjobb…
Ez korunk egyik nagy problémája, amivel szembe kell nézni, én pedig szeretnék valamiféle ellensúlyt adni ennek. Nem azt állítom persze, hogy az én egyáltalán nem fontos, mert igenis az, de a közösség fontosabb.
És mi a helyzet a verses utaddal?
Úgy néz ki, a közeljövőben megjelenik az első verseskötetem a Vár Ucca Műhely kiadásában. Fenyvesi Ottó kért fel, hogy gyűjtsem össze a verseimet: miután rengeteg szövegem van, próbáltam úgy válogatni, hogy azok a szerzemények legyenek benne, amelyek azt tükrözik, ami végsősoron most vagyok. Néhány régebbi vers is bekerült azért a válogatásba, de végig próbáltam figyelni arra, hogy a derű dominálja a kötetet. Ez persze nem felszínességet vagy túlzott könnyedséget jelent, a szövegeknek – azt hiszem – megvan a súlya, a komoly tartalma, de a nehézség szerintem nem rossz, hanem szükséges állapot. Fejlődhetünk általa. Ez a gondolat számomra a derű és a kötet egyik kulcsa.
