Miért tagadja le a legtöbb színész azt, hogy már fiatal korában erre a pályára készült?
Nem tudom. Miért, letagadják?
Sok színészinterjúnak ez a szalagcíme: „Sosem akartam én színész lenni.” Akkor felteszem én is ezt a kérdést Önnek és kíváncsian várom a választ: már gyerekkorában színésznek készült?
Ezek alapján meglepő lesz, amit mondok, de így visszatekintve, igen. Persze a valóság sokkal árnyaltabb. Mindig érzem azt a kettősséget, hogy egyrészről, ha magamról kell beszélnem, akkor zavarba jövök. Ugyanakkor lehet, hogy ezért is van a színjátszás iránti vágy bennem, mert azon keresztül már nem magamról, de mégis el tudok mondani valamit. Visszagondolva, a színészetben teljesedett ki az az érzés, amit már kiskoromban is éreztem. Az a sikerélmény, hogy valamit előadok, azt mások nézik és tetszik nekik, de legalább valamilyen hatást kivált az előadásom.
Tehát kiskorától kezdve rendíthetetlenül haladt a színészi pálya felé?
Nem egészen. Emlékszem, tizenéves koromban nagy félelmek voltak bennem. Az ember ekkor kezd fiúból pasivá érni, emellett nehezen volt értelmezhető, hogy én közben művészvilágban is szerettem volna mozogni. Akkor úgy éreztem, hogy ez a pálya egyre távolabb kerül tőlem, egyre veszélyesebb terepnek tűnt. Mégis mindent elkövettem, hogy ezen túllépjek. A budapesti Piarista Gimnázium színjátszó körében szerepeltem és ott értettem meg azt, hogy van egy küszöb az ember életében, ami előtt óriási félelmek tornyosulnak, amíg át nem lépem azt. Ha viszont átlépem ezt és kilépek a színpadra, ott már egy teljesen másik ember lehetek. Ott minden kisimul, megszűnik a választás lehetősége és menni kell ezen az úton. Ez a küszöb nekem az volt, amikor a Külkereskedelmi Főiskoláról beadtam a jelentkezést a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Előtte azt éreztem, hogy vagy meglépem ezt a küszöböt a félelmeim ellenére is, vagy örökre boldogtalan leszek.
Ennek már több, mint 30 éve. Három évtized távlatából meg tudja nevezni azt, hogy melyik szerepében érezte legjobban magát?
Nehéz erre egyben válaszolni, főleg azért, mert sokáig a fővárosi Vígszínház tagja voltam, ahol nem volt ritka az sem, hogy egy-egy szerepet 4-500-szor is eljátszottam, ami már önmagában különleges élmény. Most pedig egy vidéki színházat igazgatok és itt is játszom. (De jobban szeretem, ha úgy fogalmazunk, hogy „nem budapesti színház”, a „vidéki” jelzőnek van egyfajta pejoratív töltete.) Az itteni szerepek közül, ha muszáj kiemelni valamit, akkor az Esőember nagyon izgalmas szerep volt. De hangsúlyozom, sosem volt szerepálmom, és eddigi játékaim közül sem tudok egyet kiemelni. Főleg azért, mert akár egy verset is tudnék mondani, ami nem múlt el nyomtalanul bennem.
Melyik vers volt ez?
Psalmus Hungaricus. Ez egy óriási, egyetemes vallomás a magyarságról és a nemzeti érzésről. Már számtalanszor elszavaltam, volt, hogy élőben, országos szinten is. Azt az állapotot viszont senkinek nem kívánom. Ilyen lehet a kivégzés előtti érzés, amikor kiállsz egyedül, és 12 percen át kell szavalnod ezt a hatalmas művet, amiben nem lehet hibázni. Ez nem olyan, mintha bakiznál a színpadon. A színházban hibázhatsz, azt tudod utána korrigálni, rögtönzéssel javítani. Itt viszont rögzül benned és a hallgatóságban is minden. Bessenyei Ferencnek van két Kossuth-díja, az egyik legnagyobb színész volt, mégis a mai napig felemlegetik azt, amikor egyszer belesült a Himnuszba.
Említette a Vígszínházat, amelynek 17 éven át volt a tagja, de Veszprémhez is már több, mint egy évtized köti. Ilyen távlatokban meg tudja fogalmazni, hogy mi a legnagyobb különbség egy fővárosi és egy „nem budapesti” színház között?
Teljesen más a két világ és ennek gyakorlati, illetve szellemi okai is vannak. Egyrészről méretéből adódóan a fővárosban rengeteg színház van, ahol a nagyok mellett a kisebb rétegszínházak is fent tudnak maradni, mert egyszerűen annyian élnek Budapesten, hogy minden intézmény megtalálja a maga közönségét, így a felhozatal is változatosabb. Mégis talán a Vígszínház állt a legközelebb ahhoz, amit vidéki színháznak mondanak. A nézőtere az egyik legnagyobb a fővárosban, közel 1200-an férnek be, azért pedig, hogy meglegyen a közönsége, már a kezdetekben felvett egyfajta népszínházi jelleget, amit a fővároson kívüli színházak többsége is képvisel.
Miért beszél múlt időben erről?
Azért, mert az elmúlt években ez az állapot megbillent, és elindult inkább egyfajta kánonnak való megfelelés irányába. A modernkedés megváltoztatta a Vígszínháznak azt a széles közönségét, ami addig jellemezte. Budapest kezdi elveszteni azt a szép arcát, amire fiatal koromból emlékszem, és amiért jó volt ott lenni. És ez nem csak a színházra igaz, hanem az egész városra.
Ezzel szemben Veszprém?
Veszprémben, de talán más megyeszékhelyre is igaz, hogy sokkal emberibb a lépték. Az utcán felismerik egymást az emberek, köszönnek egymásnak, de maga a színház is sokkal nagyobb ünnep az emberek életében. Felöltöznek szép ruhába, még a fiatalok is uniformisban érkeznek meg. Azt érzem, itt sokkal inkább felerősödik az emberi hang. A színháznak pedig az a feladata, hogy széles repertoárral kiszolgálja az emberek színházzal szemben támasztott minden elvárását.
Legbelül veszpréminek érzi már magát?
Több, mint 10 éve itt vagyok, de eddig ezen még nem gondolkodtam mélyebben. Pár hete azonban megfogalmazódott bennem, hogy ha az ember egyszerűen teszi a dolgát és a városért, az itt élő emberékért dolgozik, akkor akarva-akaratlanul veszprémivé válik. Mindezt úgy, hogy én a napjaim legnagyobb részét itt töltöm a színházban, legfeljebb fagyizni megyünk ki a városba, de mégis, haza a családomhoz nem Veszprémbe megyek. Lehet, hogy nem lesz szimpatikus, amit most mondok, de kicsit katonának érzem magam, akinek, ha azt mondják, hogy most nincs választásod, el kell menned máshova, akkor tenném a dolgom ugyanúgy, ahogy most Veszprémben is teljes erővel. Számomra a kultúra, a színház effajta szolgálata a legfontosabb, ami mindent felülír.
Azt mondta, pár hete fogalmazódott meg a veszprémisége önmagában. Ez egybevág a Gizella-díj kitüntetésével, ami mégis Veszprém legfontosabb díja.
Nem titok, hogy ez az elismerés gondolkodtatott el ezen. Sosem azért csináltam valamit, hogy magamat építgessem, de ez most egy jó visszajelzés volt arra, hogy számot vessek az eddigi itt töltött időről. Azt viszont ki merem mondani, hogy ezt a díjat nem nekem kellett volna megkapnom, hanem a helyettesemnek, aki valóban tősgyökeres veszprémi, és megkérdőjelezhetetlenek az érdemei a Petőfi Színház és a veszprémi kultúra sikereiben.
Oberfrank Pál 1964-ben született Budapesten. A budapesti Piarista Gimnáziumba járt középiskolába, ahol az iskolai diákszínjátszó-kör előadásain rendszeresen szerepelt. Ezt követően a Külkereskedelmi Főiskola áruforgalmi szakát végezte el, majd 1987-ben sikeresen felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 1991-ben diplomázott, közvetlenül utána a Vígszínházhoz szerződött, melynek 2008-ig volt a tagja. 2008-tól szabadfoglalkozású színészként dolgozott. 2010. január 28-án a Veszprém Megyei Közgyűlés megválasztotta a Veszprémi Petőfi Színház igazgatói posztjára, amelyet a mai napig betölt.
Oberfrank Pál családjának nem egyetlen művész tagja. Nagybátyja, Oberfrank Géza karmester, korábban a Szegedi Nemzeti Színház és a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójaként is dolgozott. Testvére, Oberfrank Péter szintén karmester, illetve zongoraművész.
Díjai:
- Őze Lajos-díj (2011)
- Nagykovácsi díszpolgára (2012)- Jászai Mari-díj (2013)
- Papp Árpád Búvópatak-díj (2014)
- Magyarország Érdemes Művésze-díj (2019)
- Gizella-díj (2021)
Ritka alkalom az, ha a Petőfi Színház képviseletében egyedül a színházigazgató nyilvánul meg. Az intézmény irányítását és kulturális menedzsmentjét Oberfrank Pál szimbiózisban végzi az igazgatóhelyettessel és kreatív menedzserrel, Kellerné Egresi Zsuzsannával.
Hamar megtalálták a közös hangot?
Oberfrank Pál: Néhány év eltelt, mire megértettem mit jelent Veszprém életében a színház. Ezt Zsuzska - szakmai tapasztalataival, pontos helyi ismeretével, kapcsolati hálójával - már rég tudta, ismerte és használta, amennyire lehetett – a többnyire más városokból érkező – igazgatók mellett. Ez nagy előnyt jelentett nekem és a színháznak.
Egresi Zsuzsanna: Máshonnan érkezőként ezt nehezebb megérteni, hogy itt nem lehet nem veszprémi szemmel látni és nem így gondolkodni. Volt olyan, aki Budapestről érkezett és azt mondta, ez egy állomás számára, ahol majd Ő ki fog teljesedni. Az sem baj, ha nem jönnek a nézők, mert nem tetszik nekik a színház, akkor majd továbbáll egy másik színházba. Na, ezt így nem lehet csinálni, mert a helyi embereknek csináljuk a színházat, az ő igényeik szerint. Ezt sikerült megértetni Igazgató úrra, és ebben találkozott a gondolkodásunk össze.
Ahogy egy város kultúrájának is megvan az arculata, úgy törvényszerűen a színházak életében is megvannak ezek a sajátos jegyek. Vezetőként hogyan és milyen irányba formálják a Petőfi Színház arculatát?
E. ZS.: A legfontosabb, amit nem lehet elégszer aláhúzni, hogy a helyi emberek igényeinek kell maximálisan megfelelni. Ez persze nem mindig egyezik a saját vágyainkkal, de abban van a vezetésnek felelőssége, hogy ezt szakmai szemmel megfelelően összehangolja a tartalmi résszel. Figyelni kell a mindennapok rezdüléseit és olyan üzeneteket, érzéseket beleépíteni az előadásokba, amelyek reflektálnak az emberek gondolkodására. Ez nem mindig a szórakozásban és a boldogságban van jelen. Az a cél, hogy megszólítson a színház, hogy a néző be tudjon építeni valamit a saját életébe abból az élményből, amit itt kapott.
Kritikusak a veszprémi nézők?
E. ZS.: Nagyon. Meg is fogalmazzák véleményüket, a távolmaradásukkal pedig üzennek is. Szerencsére ezt már nem tapasztaljuk, de volt olyan időszak a színház életében, több mint 10 évvel ezelőtt, amikor szinte lenullázódott a bérletesek száma, azért, mert nem egyezett a színház akkori vezetésével az ízlésük. Ezt kellett visszaépíteni, és ezt a bizalmat csak egyszer lehet visszaszerezni, többször nem. Veszprémben 1961 óta lehet színházbérletet váltani, van olyan, aki azóta minden évben megváltja magának, még az állandó ülőhelyéhez is ragaszkodik. Itt tényleg hagyomány színházba járni és ebbe a hagyományba nem szabad belepiszkítani, ezt nem engedik meg a nézők. Persze lehet újítani, bele lehet kóstolni modernebb, kortárs darabokba is, ezáltal formálni az ízlésvilágot, de nagyon kell figyelni az egyensúlyra.
Lehet-e döntést hozni abban a kérdésben, hogy a helyi kultúra formálja jobban a színházat, vagy éppen fordítva?
O. P.: Azt érzem, hogy egyfajta kölcsönhatásban vagyunk. Mi magunk is, amikor összeállítjuk az évadot, ösztönösen hallgatózunk, hogy mi az, amit fontos lenne elmondani, ami a mai világot leginkább ábrázolja. Illetve arra is figyelni kell, hogy mi magunk hogyan reagálunk arra, ami a világban történik. A mostani korból kiindulva, nem tehetjük meg azt, hogy nihilista módon azt közvetítjük, hogy az életnek nincs értelme. Ismét csak a budapesti színházakkal összehasonlítva, lehet, hogy ott több színház gondolkodik kizárólag horizontálisan a világról, mi felvállaljuk azt, hogy vannak vertikális irányok is. Hogy lehet bármennyire rossz ebben a pandémiában az élet, mindig bele tudsz kapaszkodni valakibe, aki segít túllendülni ezen is, hogy egy aktuális példát hozzak.
E. ZS.: Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a nézők listákat küldenek, hogy mit szeretnének látni, hanem nekünk kell megérezni azt, hogy mire van szükségük. Jó példa a Holt költők társasága, ami hatalmas siker volt, több mint 80-szor játszottuk, pedig előtte egy színház sem talált rá, mi ősbemutatót tartottunk. A mostani évadban pedig a Mindenség elmélete lesz reményeink szerint ilyen. (A Mindenség elmélete Stephen Hawking, világhírű fizikus életét dolgozza fel, aki betegségéből adódóan fiatal korától lebénult, mégis úttörő felfedezéseket tett a XX. századi elméleti fizikában – a szerk.) Itt is az a célunk, hogy a veszprémiek egy olyan üzenetet kapjanak, hogy kellő akaraterővel bármit véghezvihessenek az életben, akár úgy is, hogy már mindenki lemondott róluk.
A politikát mennyire csempészi be a darabokba? Hiszen újabban ez is szerves része lett a színháznak.
O. P.: Politikai üzeneteket semennyire, de értékeket mindenképpen szeretnék közvetíteni, olyanokat, amelyekben én is hiszek. Mindezt úgy, hogy
a darabban hitet, reményt, pozitív utat mutatunk a nézőnek. A politikai utalásokat egyszerűen gyűlölöm a színpadon, a kiszólogatásokat a nézők felé. Ezt Budapesten sokszor látni, de Veszprémben ilyen sosem lesz.
Mennyire hígult fel a színházi világ? Milyen jövőképet jósolnak neki?
E. ZS.: A színészképzés nagyon felhígult. Ma már bármilyen képzést elvégezhet bárki és ráírják az oklevélre, hogy színész lett az illető. Még vállalkozói igazolványt is kiválthat akárki és tevékenységnek beírhatja, hogy színész, nem kell végzettséggel igazolni. De, ha nem csak a szakmai részt nézzük, hanem távolabbról a színházat, akkor még korán sem szabad temetni. Habár a pandémiás időszak próbára tette a színházakat is, több intézmény bele is halt ebbe, vagy elképzelhető, hogy a szövődmények miatt fognak megszűnni. Elsősorban azok, akik nem küzdöttek ellene. Akik bezárták a kapukat és tétlenül álltak a kialakult helyzetben. Most már újra lehetne előadásokat tartani, de a nézők nem mennek vissza hozzájuk, mert megszűnt az élő kapcsolat, parancsszóra pedig nem lehet visszavezényelni senkit. A Petőfi Színház viszont folyamatosan életjelet adott magáról és befogadtuk az otthonaikba zárt nézőink üzenetét is, most pedig azzal hálálják meg, hogy ismét sorban állnak az előadásainkon.
O. P.: Szerintem nincs veszélyben a színház. Ez egy olyan ősi rítus, amely nem hal ki egyik napról a másikra. Viszont megfigyelhető trend több intézménynél, hogy az online térben kezdenek mozogni, rögzítik az előadásaikat, majd az interneten kínálják a bérleteseiknek, de ez a rövid távú gondolkodás nem lesz kifizetődő.
E. ZS.: Most is járunk óvodásokhoz előadásokat tartani, tőlük szoktam megkérdezni, hogy szerintük most színházban vannak-e? Ők először bizonytalanul válaszolnak, mert a színházhoz általában egy épületet is társítanak. Aztán az előadás után, amikor újra megkérdezem, hogy működött-e az óvoda udvarán is a színház, akkor örömmel mondják, hogy igen. És ezt 3-4 éves gyerekek fogalmazzák meg, hogy a színház akkor működik, ha egyszerre, élőben van jelen a néző és a színész is. Ha ezt fenntartjuk, akkor nem tud meghalni a színház.
Mi a különbség Oberfrank Pál, mint színművész és Oberfrank Pál, mint színházigazgató között?
O. P.: Nincs egyik és másik ember. Egy ügy van, a jó színház és ahhoz tartoznak különböző feladatok. Vannak olyanok, akik szeretnek csak kiállni a rivaldafénybe és learatni a babérokat, pedig ahhoz, hogy egy előadás megvalósuljon, egyáltalán, hogy létezzen a színház, sok ember munkája kell. Anno én is építettem díszletet, pakoltam a jelmezeket, akkor az volt a feladat. Amikor igazgatóként a színház ügyeit intézem, akkor is ugyanaz az ember vagyok, mint amikor kilépek a színpadra, csak más a feladat.
Az is a színház ügyei közé tartozik, hogy hamarosan egy nagy rekonstrukció indul. Milyen lesz a Petőfi Színház, ha ez elkészül?
O. P.: Ez egy nagy álom és egy nagy felelősség is. Miniszterelnök úr 2016-ban döntött arról, hogy belevághatunk ebbe a fejlesztésbe, azóta dolgozunk, terveket készítünk, most kezdődik a régi ének-zeneiskola felújítása, majd 2024-ben a nagyszínházra kerül a sor, hiszen közben Veszprém elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, az ünnepi évben pedig az az irányelv, hogy ne legyenek a városban munkagépek és nagyobb építkezési lezárások. Végeredményben változni fog a színház abban az értelemben, hogy az eredeti Medgyaszay-féle örökséget szeretnénk minél teljesebb módon viszontlátni. Ez főleg a belső terekben jelent változást, pontosabban visszatérést az eredeti állapothoz. Ami az üzemeltetést illeti, modernizáljuk a színpadot, új funkcionális szobákat, irodákat építünk, a végeredmény pedig az lesz, hogy a mostani épület összekapcsolódik majd a régi Hungária szállóval is.
E. ZS.: Mindez a lehetőségeinket is kibővíti, ne menjünk messzire, a nagyzenekaros daraboknál, jelenleg kicsi a zenekari árok. Ez változni fog, ahogy az új forgószínpad is számos új megoldást kínál majd. A színpad viszont nem lesz nagyobb, ez építészetileg nem megoldható. Ugyanakkor ez nem is szerepel a célok között. Nem akarunk nagyravágyók lenni, szeretnénk megmaradni az emberléptékű szinten, de mindezt egy szép, korszerű és méltó környezetben.
Döntési helyzetben milyen könnyen jutnak közös konszenzusra?
E. ZS.: Én nem szeretek hirtelen, meggondolatlanul döntést hozni. A közös gondolkodás szerintem egy nagyon jó dolog, ilyenkor több irányból körbejárom a témát és észérvekkel alátámasztva hozom csak meg a döntést. Igazgató úrral azért tudunk könnyen egy véleményen lenni, mert nem nagyon hagyunk megkérdőjelezhető pontot egy-egy kérdésben. Az pedig egyértelmű, hogy mindketten a színház érdekeit tartjuk mindenekfelett szem előtt.
O. P.: Ha nem így lenne, akkor össze is dőlne az egész. Nincs olyan kérdés most már, amit ne beszélnénk meg. Az is igaz, hogy Zsuzska női szemmel sokkal érzékenyebben, alaposabban körüljár egy témát, én magamban már sokszor érzem, hogy mi lesz a végeredmény, de hagyni kell végigfutni a folyamatot, mert közben nagyon sok fontos dolog kerülhet felszínre, amelyből tanulni lehet. Emberismeretben ő jobb, így volt már többször, hogy indokokkal meggyőzött valamiről, amit én másképpen gondoltam előtte, elsősorban a veszprémi emberekkel, a közönségünkkel kapcsolatban.
A cikk az Ecoport 2021/2. számában jelent meg
