2008: A biblia éve / Emberáldozat Istennek?

Most talán a történelmi megközelítés ígérkezik a legizgalmasabbnak. Bár az elbeszélés történelmi szempontból nem feltétlenül hiteles, érdemes egy pillantást vetnünk a kor szokásaira. Nem csupán Ábrahám, hanem utódai is olyan kultúrák szomszédságában éltek, ahol az emberáldozat bevett szokás volt. A különféle ókori népek életében a vallás szerepe sokkal jelentősebb szerepet játszott, mint manapság nálunk. A különféle istenségeknek pedig az ember mindig a legértékesebbet akarta adni, ami sok esetben pont a saját gyermek volt. Ezzel akarták kimutatni, mennyire tisztelik az egyes istenségeket, ill. ezért az emberfeletti áldozatért várták el az istenségektől, hogy teljesítse az áldozók kéréseit. Az ősi kelta kultúrákban például egy-egy fontos ember életéért adtak cserébe emberáldozatot. Élő embert áldoztak fel azonban nem egyszer mások gyógyulásáért is, „kifizetve” ezzel az illető életerejének visszatérését. A görög mitológiában Artemisz istennő kultuszában tartotta magát leghosszabban az emberáldozat szokása. Vele kapcsolatban is olvashatunk egy az Ábraháméhoz hasonló történetet: Bár Agamemnóntól megköveteli lányának, Ifigéniának feláldozását, az utolsó pillanatban elragadja őt, és egy szarvas kerül feláldozásra. Utolsó példaként érdemes megemlíteni a Kánaán területén tisztelt Moloch nevű istenséget, akinek nehéz időkben, mint pl. háborúk, vagy gazdasági nehézségek idején áldozták fel különösen az elsőszülött gyermekeket. E háttér ismeretében a történet közel sem olyan abszurd, mint a mi kultúránk szempontjából. (Bár „művi terhesség-megszakítás” néven ma is számtalan gyermeket áldoznak fel a jólét oltárán.) E háttér előtt válik világossá a történet egyik legfontosabb üzenete: A Biblia Istene ugyanis nem kér emberáldozatot, sőt, megtiltja azt. Bármilyen embertelennek is tűnik tehát a kérés, a lényeg nem Izsák életének fenyegetése, hanem pont az ő – és minden későbbi utód – életének biztosítása. Mindezt persze leírhatták volna néhány egyszerű, „elméleti” mondatban is – e történet azonban sokkal mélyebben belevési az olvasóba, hogy a Biblia Istene számára az ember élete valóban szent és sérthetetlen.

Miután megismertük a történelmi hátteret, vessünk egy pillantást a történet dramaturgiájára. A középpontban végig Ábrahám áll, a történet kevés szóval, nagyon hatásosan mutatja be az ő lelkivilágát, küzdelmeit. A legrémisztőbb pont talán Ábrahám feltétlen, a józan észnek is ellentmondó engedelmessége. Meg lehet-e indokolni ezt az engedelmességet, vagy el kell ítélnünk? Más szóval hol van az a határ, ahonnan kezdve nem számít a másik (akár Isten) akarata, csak a saját belátásunk? Nagyon lényeges, hogy saját döntéseinket valóban magunk hozzuk meg, de itt felmerül egy másik veszély: hátha pont mi magunk esünk tévedésbe. Ha Ábrahám nem lett volna hajlandó feláldozni a fiát, biztosan nem „tévedett” volna. Hívő ember számára Isten az egyetlen olyan személy, akinek szabad ilyen esetben engedelmeskedni. Emberi tapasztalataink pedig azt mutatják, hogy minden olyan „istennek” engedelmeskedünk, akit vagy amit célul tűzünk ki magunk elé. Életünk fő céljáért képesek vagyunk feláldozni a legdrágábbat is – ha nem is oltunk ki közvetlenül emberéletet. Az ember olyan lény, akinek szüksége van egy végső célra, ami egész életét és gondolkodását meghatározza, s aminek alávetheti önmagát. Általában ezt a „célt” szoktuk boldogságnak nevezni. Ábrahámnak ez a célja Isten, nem pedig a családja illetve a fia. Hiszen a történetben Ábrahámnak döntenie kell Isten és a már megszületett fia között: Kit választ célnak, kiben találja meg igazi boldogságát? A történet drámaisága abból adódik, hogy e két cél elvileg megfér egymás mellett, hiszen pont Isten ígérte és ajándékozta Ábrahámnak fiát, Izsákot. Most, hogy a kettő közül az egyikről le kell mondania, Ábrahám fájó szívvel, hideg verítékkel Istent választja. A történet pedig igazolja döntését, hiszen az utolsó pillanatban Isten „visszaadja” Izsákot.

Talán pont ez az a történet, ami biztosította Ábrahám népszerűségét a későbbi századok folyamán: Rendíthetetlen hite, bizalma és engedelmessége emelte őt példaképül a következő nemzedékek számára. Mivel egy-egy szöveg nem marad hatástalan, hanem az olvasóval tovább él és növekszik a különféle művészetekben, érdemes rácsodálkoznunk e jelenet képi megjelenítéseire és utótörténetére. Talán Caravaggio 1603-ban készült ábrázolása (forrás: http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/2001/18het/muvtori/izsak.jpg) áll legközelebb a mai ember  benyomásaihoz: A hangsúlyt nem Ábrahám, hanem Izsák szenvedésére helyezi. A szenvedés realisztikus ábrázolása mellett furcsán hat a bozótból előbújó kos „áldozatkészsége”, amelyben a keresztény értelmezés Krisztus előképét fedezte fel: Itt már nem az ember hoz áldozatot Istennek, hanem Isten maga gondoskodik az áldozatról – az ember javára…

Talán így (is) értelmezhető Szabó Judit két évvel ezelőtt készült hasonló témájú alkotása is (forrás: http://www.szabojudit.hu/index.php?id=1079&cid=20080). Bár Ábrahám égőáldozatként mutatta be a kost (vagyis máglyán elégette), itt egy pásztorbotszerű tőrrel keresztülszúrva látjuk azt – Izsák, az egyszülött fiú helyett.

Teremtés könyve 22,1-14

 

22 1 Isten próbára tette Ábrahámot, és így szólt hozzá: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. 2 Akkor ezt mondta neki: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, amelyet majd megnevezek neked.” 3 Másnap reggel Ábrahám korán fölkelt, fölnyergelte szamarát, magával vitte két szolgáját és a fiát, Izsákot. Miután fát hasogatott az égőáldozathoz, fölkerekedett, és elindult a hely felé, amelyet Isten mondott neki. 4 A harmadik napon Ábrahám fölemelte a szemét, és messziről meglátta a hegyet. 5 Ábrahám azt mondta a szolgáknak: „Maradjatok itt a szamárral. Én és a fiam elmegyünk imádkozni, és utána visszatérünk hozzátok.”

6 Ábrahám tehát fogta az égőáldozathoz szükséges fát, s fia, Izsák vállára adta, ő pedig kezébe vette a tüzet és a kést. Így mentek egymás mellett. 7 Akkor Izsák megszólította Ábrahámot: „Atyám!” Az válaszolt: „Igen, fiam!” 8 Ez azt mondta: Lám, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz?” Ábrahám így felelt: „Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam.” Így mentek tovább egymás mellett.

9 Mikor megérkeztek arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, megkötözte a fiát, és az oltárra helyezte, a fa tetejére. 10 Akkor Ábrahám kinyújtotta a kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát. 11 De az Úr angyala rászólt az égből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. 12 Az folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé, és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent, és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem.” 13 Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost, és feláldozta égőáldozatul a fia helyett. 14 Ábrahám így nevezte a helyet: „az Úr gondoskodik”, ezért mondják mind a mai napig: „A hegyen, ahol az Úr gondoskodik.”