Amikor egy képet látok a falra akasztva, az első ami eszembe jut, az az állandóság. Tegyük fel, hogy egy festmény lóg a falon, és akármennyit változik a környezet és bármennyire is múlik az idő, a kép mindig ott van a falon. Lóg. Tegyük fel azt is, hogy mindent lát. Látja, kik élnek körülötte, nézi, hogyan élnek, látja a napi teendőket, a reggelit, a veszekedést, a kibékülést, az elindulást, de bármennyire is változik a környezet, a kép az állandó.
És ha megfordítjuk, és a képet nézzük, akkor ma, 2021-ben nem csupán egy festményt látunk, amikor a spanyol festő képeit nézzük, hanem Pablo Picasso korát, szerelmeit, vágyait, sőt, gondolkodását is. A képet nézve. Munkásságában viszont látjuk, hogyan élt a művész, mi volt számára a fontos, és egy kicsit azt is látjuk, milyen volt ő.
Ahogy ez a zsenik visszaemlékezéseinél előfordul, nem minden egyértelmű a családi legendáriumból, de egy olyan történet fűződik Picasso születéséhez, amely tulajdonképpen egészen összefér a festő személyiségével. Állítólag megszületése után nem sírt fel, oly annyira, hogy hamarosan az orvosok halva születettnek nyilvánították. Végül Picasso egyik rokona az újszülött fölé hajolt, és ráfújta a szivar füstjét. Ekkor született meg igazán Picasso…
A születés körülményeiből adódik, hogy oxigénhiányos lett, ez pedig tanulmányi eredményeit is meghatározta. Folyamatos nehézségekkel küzdött, egy dolog azonban soha nem jelentett neki problémát, ez pedig a rajzolás. Tizenhároméves volt, amikor először kiállítása nyílt.
Témáit munkásságának első felében a szegénység ihlette, később a szerelem lett a fő inspiráló erő. Hét nőhöz hét szerelmi korszak fűződik, munkáiban az erotika a vezérszál. Egyik leghíresebb festménye az Avignoni kisasszonyok, mely alkotás még a mai napig megdöbbenti szemlélőit. A Barcelonában található Avignon utcai bordélyház öt meztelen prostituáltját megfestő Picasso fél éven át készült a kép megfestésére.
Utolsó kiállítása Avignonban volt. 1973-ban kilencvenkétévesen halt meg. Életének vége egy korszak végét is jelentette.
