Egy meg nem nevezett veszprémi élelmiszerüzletben három átlagos formájú huszonéves érkezik a kasszához.
Pénztáros, mielőtt lehúzná az első terméket: kártyával, vagy készpénzzel?
A fiatalok zavart tekintettel néznek a pénztáros felé, ő valamivel hangosabban megismétli a kérdést: kártyával, vagy készpénzzel fizetnek?
Hasonló reakció, majd kérdő tekintettel visszakérdeznek: Excuse me? We are not Hungarian.
A pénztáros sokatmondó sóhajjal: Ahh... külföldiek – majd még hangosabban, annyira, amitől már az átlagember önkéntelenül is odafordul: Kártya? Vagy készpénz?
Egyszerűnek tűnő és könnyen eldöntendő kérdés, mégis totális értetlenség a túloldalon.
A péntáros már-már kiabálva: KÁRTYA? VAGY... KÉSZPÉNZ? MÁNI!
Még néhány kör ebből, majd a sorban legelöl álló fiatal kezében lévő pénztárcából kikandikáló barnás árnyalatú kétezer forintos bankjegy látványa utána pénztáros meghozta a döntést: készpénz.
Az ezutáni dünnyögés már olyan halk volt, hogy nem hallhatta senki, aki az üzletben egyébként tartózkodott, a fiatalok pedig az előbbiekből kiindulva meg sem értették volna.
Mindenesetre, ha a pénztáros hölgy nem azon logika mentén indult volna el, hogy a hangerővel az idegen nyelv – jelen esetben a magyar – érthetősége is megnövekszik, hanem például ugyanekkora decibellel az üzlet többi kollégája, vagy akár a vásárlók felé intézett volna egy egyszerű kérdést, miszerint beszél-e valaki angolul, akkor egyszerűbb és gyorsabb lett volna ez a tranzakció. Mert biztos vagyok benne, hogy lett volna köztük. Elvégre Európa kulturális fővárosa leszünk. Ehhez a címhez pedig a fejekben, a hozzáállásban is fel kell nőni.
Hangsúlyozottan a hozzállásban. Mert nem várja el senki, hogy minden kereskedelemben dolgozó szűk egy év alatt elsajátítsa az angolt, de azért a balkáni megoldások helyett is van másik járható út.
