2022. augusztus 11.
//
Zsuzsanna névnap

A mások kiteljesedésében való segítségnyújtás mindig erős motivációs pontom volt

Franczia Dániel az az ember, akinél rájövünk, mennyire nem elég, ha a ki ő? kérdésre annyit válaszolnánk: közel-keleti ütőhangszeres művész, aki rendszeresen tart örömdobolásokat a Papírkutyában is. Mert ez csak részigazság. Inkább azt mondom: Dani egy fantasztikus világlátású, rendkívül nyitott ember, aki arra tette fel az életét, hogy saját vágyai megélése mellett segítsen másoknak is megtalálni az útjukat, hol a zene, hol mentálhigiénés beszélgetések révén. Kacskaringós életútjáról, önazonosságról és mentális erősítésről beszélgettünk vele.

Többször váltottál szakmát, mielőtt közel-keleti ütőhangszer-játékos lettél: korábban színész és pedagógus is voltál. Mi vonzott ezekben a hivatásokban és végül miért nem találtad meg bennük a helyed?

Az ember szerintem nem csupán öregszik az idő haladtával, hanem változik is, jó esetben egyre inkább önazonossá válik. Az én életem eddigi szakmaváltásai a saját magamhoz közeledés szakaszai is voltak. Színészként és a tanári hivatást űzve is – egy bizonyos ideig – átélhettem, hogy elégedett vagyok, bár az igaz, hogy a zenélés ekkor is már szerves része volt az életemnek.

Színészként az alkotás, az átlényegülés folyamata vonzott, gimnáziumi tanárként és drámapedagógiai munkáimban a legmotiválóbb feladatom egy olyan világra nyitott szemléletmód átadása volt, ami a tudatos tapasztalás és az önismeret útján válik a sajátunkká. Mondanom sem kell (nevet), a tanterv legtöbbször csak az utamban volt.

A szakmaváltásaim nem voltak élesen elhatárolva egymástól, párhuzamosan csináltam több mindent, s nagyon sok idő telt el, míg valamit, ha egyáltalán létezik ilyen, véglegesen abbahagytam. S mindig vannak újabb és újabb vágyaim, amikért folyamatosan dolgozom: nemrég abszolváltam a Károli Gáspár Egyetem mentálhigiénés segítő képzésén és nagyjából két és fél éve segítő beszélgetéseket is tartok.

Sokszor, sok helyzetben felteszem magamnak a kérdést: van-e, amit ebben a pillanatban szívesebben csinálnék? S ha igen, hogyan tölthetnék azzal a tevékenységgel több időt?

Általában mi a válasz: igen vagy nem?

A kérdésfeltevés általában közeledést eredményez a vágyaimhoz; egyre inkább azt érzem, hogy abban a pillanatban nem tudnék más, szívesebben végzett tevékenységet mondani. De régen ez nem így volt. Persze most is előfordul, hogy inkább valami mással foglalkoznék, például a szakdolgozatom helyett valamilyen projektem szervezésével tölteném az időm. Ez jó visszajelzés arra, hogy később érdemes lesz abba az irányba orientálódnom.

És gondolom megtanít, hogy időben észrevedd, ha valamit már csak félszívvel végzel.

Nekem az egész életem arról szól, hogy azt keresem, hogyan lehetnék elégedettebb, boldogabb. Remélem, hogy nem vagyok egyedül ezzel, s úgy gondolom, hogy ez így van jól. Igaz, a boldogságot nehéz meghatározni: egy kutatás szerint, ha összeadnánk a boldog pillanataink időtartamát, amit egy élet során szerzünk, körülbelül 20 percet tenne ki. Ezt a fogalmat a saját életemben így az elégedettséghez kötöm.

Egy pillanatra térjünk még vissza a korábbi hivatásokhoz. Hol voltál színész – s amennyiben nem hagytad ott véglegesen –, hol vagy jelenleg?

Az egyetemi színpadként indult, majd alternatív társulattá kinőtt Teleszterion Színházi Műhelyben kezdtem a pályát, valamint a győri székhelyű, de Veszprémben próbáló Forrás Színházban voltam gyakorlatos színész, és ott szereztem meg a színész II. végzettséget is. Időnként ma is kapcsolódom a Kabóca Bábszínház egy-egy programjához, ez számomra mindig egy kellemes, nosztalgikus utazás.

Mi a helyzet a pedagógiával?

Több mint tíz éve, Budapesten az Erzsébetvárosi Reform Gimnáziumban, majd Gödöllőn kezdtem magyar nyelv és irodalom – etika, ember- és társadalomismeret tanárként, de már korábban, még egyetemi éveim alatt Wenczel Imrétől kaptam egy felkérést, hogy a győri Révai Miklós Gimnáziumban foglalkozzam diákszínjátszó csoporttal. Emellett pedig tizenegy évvel ezelőtt elkezdtem a nemesvámosi Waldorf iskolában közel-keleti dobos technikákat tanítani a gyerekeknek.

Nem csodálom, hogy meggyűlt a bajod a tantervvel, általában a magyar oktatás az, ahol elsőként kibuknak a hagyományos iskolarendszer hátulütői.

Szerintem a magyar oktatási rendszer, tanterv elidegenít a művészetek befogadásától, és ezért is van az, hogy a kortárs művészet kicsit elitista lett, vagy csak egy szűk réteg számára elérhető, illetve élvezhető. Száz éve az írókat, költőket – gondoljunk csak a Nyugatosokra – már életükben ünnepelték, ma pedig alig ismernek kortársakat az emberek, és sokszor azok sem olvasnak verseket, akik költők szeretnének lenni. Pedig egy jó tanár sokat tudna segíteni abban, hogyan fogadjuk be például egy festmény látványát, és egészen más kontextusba helyezi az észlelést, ha tudjuk például, amit olvasunk, azok élő szerző gondolatai, akivel akár össze is futhatunk az utcán. Számomra sokkal rokonszenvesebb a Carl Rogers-i személyközpontú pszichológiára épülő oktatási rendszer: az lenne az igazi, ha az iskola a teljes életre tanítana, sőt a boldog életre tenne képessé.

Utólag visszatekintve, ezek alapján látsz valami mintázatot a szakmaválasztásaidban, a fejlődési utadban?

A mások kiteljesedésében való segítségnyújtás, vagy áttételesen ennek elősegítése mindig és mindenben egy nagyon erős motivációs pontom volt. De az is, hogy a nehézségeket elbírva én is jól érezzem magam a bőrömben.

A közel-keleti ütőhangszerekhez hogyan kerültél közel, mi fogott meg bennük?

Már tizennéhány éve játszottam ütőhangszereken, amikor is nagyon megtetszett a Beshodrom zenéje. Utánanéztem a perkásuk által játszott dobnak, mert beleszerettem a hangjába. Ez a hangszer a darbuka, ami, mint kiderült számomra, a Balkán és a Közel-Kelet jellemző ritmushangszere. A koleszos éveimben elkezdtem magam fejleszteni, s ahonnan csak tudtam, gyűjtögettem a nálunk még ritkának számító ütéstechnikák kedves rejtelmeit és a zenéket, amelyben használják ezeket.

Azóta szépen kinőtte magát a szenvedélyed és számos zenekarban van lehetőséged kiélni. Hol is találkozhatunk veled?

Leginkább word music: ethno-jazz, világzene, balkáni ethno, mediterrán zenei stílusokban zenélek. Jelenleg hat zenekarban játszom ütőhangszeresként, illetve kicsit a szervezésbe is besegítek. A Neofolkkal ethno-jazzt játszunk, indiai és magyar népzenei elemekkel ötvözzük a jazzt. Az Ethnokor együttessel a Kávéházak éjszakáján több helyen is felléptünk Veszprémben: a magyarok, szerbek és macedónok alkotta formációban balkáni zenét játszunk. Nagyon szeretem az Altamar zenekari tevékenységem is – ez a Földközi-tenger népeinek dallamvilágát ötvözi, flamenco gitár, szaxofon, nagybőgő és ütőhangszerek szólalnak meg a dalokban. Nagy örömmel fogadtam el a helyi Gyöngyhalász Latin Zenekar meghívását is, hiszen fantasztikus zenészek. Nemrég Búzás Csaba vezetésével indítottunk útjára egy új együttest, a Búzás Bandát, amelyben a magyar népzenét, a jazzt és a latin zenét ötvözzük. De ha úgy adódik, egy helyi gyerekzenekarban, a Gézamalacban is szívesen perkázom. Mindezeken túl nagyon szeretnék egy néhány fős, ír kocsmazenét játszó bandában is zenélni Veszprémben, amivel tényleg kocsmákban játszanánk. Volt szerencsém olyan neves előadókkal egy színpadon játszani, mint Sebestyén Márta, Horváth Kornél, Lantos Zoltán, Ferenczi György, Hevesi Tamás, Rácz Gergő, akinek 2020-as DAL győztes produkciójában közreműködő voltam, vagy a Grammy-díjas Matt Alber.

Ha ebből nem derült volna ki mindenki számára, szeretsz több területbe belekóstolni, de akkor tegyük még hozzá: oktatod is a közel-keleti ütőhangszeres technikákat.

Én arra tettem fel az eddigi életem közel felét, hogy népszerűsítsem a közösségi zenélést és azon belül a közel-keleti ütéstechnikákat. Ez egy hihetetlenül izgalmas terület: dobon ugyanolyan szofisztikáltan lehet játszani, mint egy dallamhangszeren, mert annyira érzékenyen és annyira sokrétűen alkalmazhatók ezek a technikák. Több mint tíz éve tanítok gyerekeket és közel nyolc éve felnőttekkel is foglalkozom. A felnőttekkel való munka mára nagyon kiforrta magát, egyre többen jönnek hozzám tanulni magánórák keretében és a kötetlen örömzenélős alkalmakra is. Valamint szervezek három-négynapos hétvégi elvonulásokat kifejezetten 18 év felettieknek: kidolgoztam egy kilenc szintből álló tananyagot, egy-egy hétvégén pedig ezek egyikének elsajátítását tűzzük ki célul. Sokan az alacsonyabb szintekre is visszajárnak, hiába tart már előrébb a tudásuk, mert egyszerűen jól érzik magukat. Nagyon büszke vagyok rájuk.

Ezeknek az elvonulásoknak fontos a mentálhigiénés hozadéka: a zenetanulás soha nem csak arról szól, hogy meg szeretnénk tanulni egy hangszeren játszani. Mindig van mögötte egy különleges világ ígérete is, amihez csatlakozni szeretne az ember. Ott van mögötte az önkiteljesítés vágya, a harmonikus élet vágya. Hogy betöltsünk valamilyen űrt, egy hiányt. Az, hogy zenélő emberek akarunk lenni, önmagában többet jelent, mint hogy meg szeretnénk tanulni játszani egy hangszeren. Azt gondolom, minél többen zenélnének, annál jobb lenne a magyarországi helyzet – például a mentális egészség terén -, mert a zene hatalmas lélekformáló erő.

Tehát az elvonulások abból a vágyból születtek, hogy a zenén keresztül segíts az embereknek a saját önazonosságukat meglelni?

Talán abból a vágyból is, igen. De sohasem ígértem ilyet a résztvevőknek, csupán azt, hogy jól fogjuk magunkat érezni, s közben esetleg egy kicsit fejlődnek a játéktechnikákban is, új ritmusokat ismernek meg. Már régóta vágytam arra, hogy elvonulásokat is tartsak. Elkezdtem ízlelgetni a gondolatot, ami oda vezetett, hogy 2019 februárjában közzétettem a közösségi média felületeken egy írást, hogy miről lenne szó és kinek lenne kedve csatlakozni. Az első elvonulást az év májusában tartottuk teltházzal, azóta pedig kb. 15-20 alkalommal szerveztem már ilyen hétvégéket, mára már kéthavi rendszerességgel. Hála a közösségi médiának, olyanok is megtalálnak, akikkel soha nem találkoztam: határon túli magyarok, külföldiek is jönnek – ma épp egy itt tanuló, libanoni PhD hallgatónak fogok kérésre információs emailt küldeni. Ilyenkor maximum húszan összegyűlünk, kibérelünk egy hétvégi házat, napközben a technikákkal foglalkozunk, esténként pedig kötetlenül örömzenélünk.

Akik jönnek, azt szokták mondani, azért szeretik ezeket az elvonulásokat, mert ilyenkor átélik a szabadságot. Itt nem találkoznak olyan elvárásokkal, amelyek bizonyos mennyiségen túl hátráltatóak. Sokan kifejezetten terápiás céllal jönnek, pedig ilyen eredményeket és élményeket nem ígértem sohasem.

Nagyon szeretem ezeket a táborokat. Azt gondolom, ez egy érdekes új területe a felnőtt aktív kikapcsolódási lehetőségeknek. Mindegyik hétvége kicsit más, és vannak már új tematikák, ahol más hangszerek (például keretdobok, handpan) felé is kitekintünk, vagy épp „lazulósabbra” vesszük a gyeplőt.

Örömmel tölt el az is, hogy mára egy közösség alakult ki a táborok résztvevőiből: kb. 230 emberrel vagyok kapcsolatban, közülük nagyjából százan ismerik egymást, és sokan a társaság miatt is jönnek. Nekem mindig nagy öröm látni, hogy a tanítványaim nélkülem is összejárnak zenélni, némelyek zenekarban játszanak, akár saját ütőegyüttest alapítanak, workshopokat tartanak. Ez az a pont, ahol érzem, hatása van annak, amit csinálok.

Említetted, hogy a zene lélekformáló. Neked mit ad még?

Szerintem a zenélés a legtöbb zenész számára nagyon hasonlít valamilyen vallási tevékenységhez. Aki zenél, az követi a zene ideáját, a gyakorlásra is egy idő után kicsit úgy tekint, mint egyfajta imára. Hétéves korom óta zenélek, annyira a részemmé vált, hogy el se tudnám képzelni, milyen lenne nélküle az életem. Olyan természetessé vált számomra, mint az, hogy lélegzem.

Mit gondolsz, a szabadság, amit az elvonulásokon vagy az örömdobolós foglalkozásaidon megélhet az ember, más hangszerekkel is működne, vagy ez a műfajból is adódik?

Szerintem a működőképesség az emberen múlik, és azon, mennyit és hogyan mereng a vágyain, no és a saját rugalmasságán, meg hogy tényleg azt csinálja-e, ami neki is jó. Igen, működhet más hangszerekkel is, vagy akár gránátalmákkal is, ha a működtető kimunkálta magában a megvalósítás módszerét, azaz eljutott odáig, hogy hajlandó kilépni a komfortzónájából, megfizetni a módszer „árát”, kialakult benne a kellő elköteleződés. Talán ebből a megfogalmazásból kiderül, hogy nagyon szeretek szervezni, és nagyon sok megvalósításra váró ötletem van, amik mindegyikére nem is jut majd időm az életem végéig. Így 35 évesen be kell látnom, kénytelen vagyok jól szelektálni.

Valóban érezni, mennyire nyitott és érdeklődő vagy, de azért bátorság kell ahhoz, hogy az ember megvalósítsa az ötleteit. Neked ez mindig ment magától?

Egyáltalán nem. Rengeteg félelemmel, hátráltató érzelemmel kellett szembenéznem, s minden fokozatosan alakult. Ma már egyre komolyabban merek foglalkozni a belső indíttatásaimmal, és úgy leszek egyre magabiztosabb, ahogy látom, hogy működőképesek a tevékenységeim.

Mondtad, hogy mentálhigiénés segítő képzést végzel. Mindezek után talán kicsit okafogyottnak hat a kérdés, de miért vágtál bele a képzésbe?

Pont az előbbiek miatt. Úgy éreztem, egyre boldogabb vagyok, eljutottam odáig, hogy alapvetően elégedett vagyok az életemmel. Nagyon sokan viszont nem azok, és ezért alapvetően a munkájukat, az adott körülményt teszik felelőssé. Több ismerősöm próbált változtatni a helyzetén, és folyamatosan láttam, hogy ugyanazokat a hibákat követik el közben. Nem akartam tukmálni magam és a (nevet) csodás tanácsaimat, de rossz volt látni, hogy egy-egy rosszul megválasztott módszer miatt sokszor az egész család szenved. Sajnos itthon se a pályaorientációt, se a szakmaváltást, se az önismeretet nem tanítják jól, – vagy csak nagyon kevés helyen –, és úgy éreztem, szívesen nyújtanék segítséget ezen a területen. Nem akartam azonban kóklerkedve belevágni, csak saját kútfőből tanácsokat osztogatni; meg akartam tanulni, hogy lehet másoknak magas szinten mentálhigiénés segítséget nyújtani. Ezért iratkoztam be a Károlira, és hamar éreztem, erre van szükségem.

Amellett, hogy a személyközpontú pszichológiára építve tartok segítő beszélgetéseket, illetve magánéleti nehézségekkel is megkeresnek, az egyetemi képzés keretein belül elindítottam egy projektet, melyhez felkértem egy veszprémi pszichológus és egy mediátor közreműködését, és létrehoztuk a Szívbéli Hivatáskeresők Társaságát, ahol pályaorientációs dilemmákkal küzdő felnőtteknek tartottunk csoportfoglalkozásokat. Nagyon jó tapasztalatokat szereztem, szívesen indítanék még a csapattal ehhez hasonló csoportokat.

Nagyon szeretek serdülőkkel dolgozni, számukra szintén kidolgoztam egy pályaorientációs mentálhigiénés segítő programot. Ezt hívom PályaOrient Expressznek, amivel egy középiskolai kollégiumba és a Fehérlófia Waldorf Iskolába is elhívtak. Ez a csoportmunka önismeretet és önbizalmat ad a serdülőknek saját pályaorientációjuk tudatos irányításához.

Sokan felteszik a kérdést a segítő beszélgetéseken: mit szólnak majd mások a választásomhoz? Megéri a váltás? Mi van, ha elbukom? Nehézség, hogy nincs mindenkire ráhúzható megoldókulcs – de engem ez mozgat. Nagyon-nagyon tudok szolidaritani azzal, aki szenved egy adott helyzettől, és rendkívül motivál, amikor azt látom valakin, hogy a helyén van és boldog attól, amit csinál.

Kapcsolódó cikk
Zenélünk, pedig hivatalosan nem is tudunk - VIDEÓ
Negyvenöt perc, amikor bárki lehet karmester vagy dobos, és együtt laikusként is harmonikusan zenélhetünk. Franczia Dani közel-keleti ütőhangszeres művész örömzene foglalkozásai 2021 augusztusában indultak az EKF Hangjáték projektjén belül, hogy bebizonyítsa, a zenélés öröme tényleg bárkié lehet: kíváncsi kezdőé, lelkes amatőré és profié egyaránt. Mámorítóan felszabadító élmény, amit mi is kipróbáltunk.
Bertalan Melinda
Domján Attila

További cikkek

A hattyú álma
A hattyú álma
Tütübe és balett cipőbe bújt kislány táncol a Rózsa iskola jubileumán, mestere a takarásban figyeli őt. A kislány egyike annak a több mint nyolcvan tanítványnak, akik egyre biztosabban lépdelhetnek álmaik felé, miszerint a tánc, a balett az életük részévé válik, hobbi vagy akár profi szinten. Mert a tehetség egy dolog, kell azonban hely is, ahol ki tud bontakozni. Viktoria Podolskaya balettmester szenvedéllyel végzett munkájának köszönhetően Veszprém egyre inkább felkerül a balett térképére.
Egy napra ismét kinyitnak Veszprém legbarátságosabb kávézói
Egy napra ismét kinyitnak Veszprém legbarátságosabb kávézói
Augusztus 13-án hatodik alkalommal tárják ki kapuikat a kertkávézók a Jeruzsálemhegyen, ezúttal zenei, irodalmi és spirituális programokat is kínálva.
Amatőr és tapasztalt fotósok mérték össze tudásukat
Amatőr és tapasztalt fotósok mérték össze tudásukat
Szombat délután zajlott a IV. Budapesti Fotósviadal díjátadója a Pannon Egyetem N épületében. Az eseményen kihirdették a 2023-as év programjait is.
A nyolcvanas években a nyár is jobb volt?
A nyolcvanas években a nyár is jobb volt?
Dübörög a nyolcvanas évek iránti nosztalgia, ami így nyáron mintha még inkább szembetűnő lenne. Visszavágyjuk a régi idők szabadságát, éppen ezért a Fortepan archívumának segítségével megnéztük, milyenek is voltak a nyarak cirka negyven évvel ezelőtt.
A kis csodákban tudok hinni
A kis csodákban tudok hinni
Akik az utóbbi években mélyebben is belefolytak Veszprém kulturális életébe, azoknak nem lehet ismeretlen Somogyi Csaba neve, hiszen a slam poetry egyik kiemelkedő alakja. Miközben Várpalotán egy általános iskola felső tagozatában magyart tanít, az intézmény könyvtárosa is, hetente két könyvet olvas el, s volt idő, hogy még a Rubik-kocka szakkör vezetése is belefért az idejébe, mindeközben pedig saját versein is dolgozik.