Nemrégiben szembejött velem egy cikk egy brit nyugdíjas hölgyről, aki 68 évesen fogta magát és Franciaországban kezdett új életet – ott, ahol egész gyerekkora óta vágyott lakni, ám családi majd anyagi okokból sosem jutott el korábban a költözésig. Aztán egy hirtelen felindulásból, hallgatva a szívére, közel a hetvenhez mégis belevágott a kalandba, és egy percre sem bánta meg.
A hölgy, Janice Macdonald története rendkívül inspiráló volt számomra, mert bizonyította, hogy ha elég elszántak vagyunk, sosem késő újba vágni a fejszénket, és hogy az életünk adott kor fölött is szólhat még a gyarapodásról, nem csak a lemondásokról.
Persze most lehetne azzal takarózni, hogy egy brit nyugdíjas valósága egészen más, mint a magyaré, de én azt mondom, a valóságunkat részben mi alakítjuk. Másrészt meg tessék megnézni Jásdi István életútját, aki az egyik legelismertebb hazai borász, pedig amikor 50 éves korában belevágott a vállalkozásába, pontosan nulla tapasztalata volt hozzá.
A siker, vagy egyáltalán az, hogy valami újjal próbálkozzunk meg, tehát egyáltalán nem életkor függvénye, mégis rengetegszer gondoljuk úgy, hogy ha bizonyos életkorig nem tettünk meg dolgokat, soha többet nem is lesz rá alkalmunk. Mintha a harmadik, negyedik, ötödik ikszen túl már el lennénk késve a dolgokkal, a hatodikon túl meg egyenesen csak arra készülhetnénk, hogy átadjuk a helyünket egy másik nemzedéknek.
Tény és való, minél idősebb az ember, annál több benne a félelem és a görcs, hogy kipróbáljon valami újat. Mert úgysem lesz benne elég jó, mert nem elég ideálisak hozzá a körülmények, mert túl kockázatos, mert megszólják, ha kilóg a sorból. Túlgondoljuk a dolgokat, és ezzel az esélyét is elvetjük annak, hogy esetleg bebizonyosodjon az ellenkezője.
Azt hiszem, ennek a gondolkodásnak az ellenszere az, ha megkeressük önmagunkban a gyermeki ént. Amikor gyerekek vagyunk, a kíváncsiságunk és a lelkesedésünk sokszor elég ahhoz, hogy valamibe belevágjunk, és aztán, ha közben elbukunk, újra és újra felálljunk. Nem a félelemre koncentrálunk, a hibázási lehetőségre, a másik véleményére, hogy hogyan kellene csinálni és miért nem csináljuk jól, hanem egyszerűen csak csináljuk. És közben tanulunk, tapasztalatunk, rájövünk, mi az, amiben örömünket leljük és érdemesnek tartjuk kitartani mellette, és mi az, ami nem a nekünk való út. Ha erre idősebb korban kell rájönnünk, hát legyen.
Az emberekre nem húzható rá egy egységes séma, ami alapján élniük kellene az életüket: sokan bizonyos dolgok, helyzetek kezelésére, élvezésére eleve csak később érünk meg, és hiába vágytunk rájuk korábban is, akkor talán mégsem értékeltük volna őket megfelelően. Az is előfordulhat, hogy egy-egy terület iránt eleve csak „idősebb” korunkban kezdünk el érdeklődni, akkor viszont teljesen beléjük szeretünk és olyan örömünket leljük bennük, amit korábban el se tudtunk képzelni. És természetesen olyan helyzet is előfordul, hogy korábban valóban nem voltak adottak a körülmények egy álom megvalósításához, például ahhoz, hogy megtanuljunk görkorcsolyázni, fél évig Amerikába járjunk egyetemre vagy éppen édességboltot nyissunk.
Akármi is legyen a helyzet, az azonban soha ne legyen akadály, hogy elhisszük, valamihez már túl öregek vagyunk és lekéstünk róla. Edward L. Thorndike már az 1920-as években bizonyította, hogy az emberek negyven-ötven éves koruk után is képesek óriási fejlődést elérni és új készségeket elsajátítani, a nyitottság és a kíváncsiság, az agyunk tornáztatása pedig később is hozzájárul a szellemi frissességhez. De a motiváció még ennél is nagyobb lendületet adhat. Tolkien például 62 éves volt, amikor megjelent A gyűrűk ura első része, Ernie Andrus amerikai veterán katonaorvos 90, amikor elindult, hogy keresztülfussa Amerikát, a korábban tejüzemben és a mezőgazdaságban dolgozott orosz nagyi, Baba Lena Erkhova pedig 83, amikor úgy döntött, hátralévő éveit világutazóként tölti.
Szóval ahogy a mondás tartja: ahol hit és akarat van, ott előbb-utóbb út is akad.