Pont így tettem azon a szombati napon, amikor az egyik mobilszolgáltató néhány óra erejéig – országos felháborodást keltve – leállt, lehetetlenné téve a kapcsolattartást a külvilággal.
Épp egy Balaton-parti településen andalogtam, egy kis utcácskában, figyeltem az udvarokban szótlanul szorgoskodó, vagy éppen pihenő lakókat, akik jól láthatóan hétvégéjük legjobb pillanatait élték. Minden adott volt az aktív vagy passzív relaxációhoz: friss levegő, napsütés, béke, csend. Velük együtt merültem a végtelen nyugalomba, megfeledkeztem a nagyváros durva zajáról. Könnyűvé vált jelen lenni, beolvadni a falusi közegbe, a tájba, s elképzelni, hogyan élhetnek itt az emberek.
Fotó: Pixabay.com
Megpihent a szemem a házakon, melyek mellett elhaladtam, majd arra lettem figyelmes, hogy valójában a múlt falai között járkálok. Ezek a falak, ezek az otthonok, amelyekben ma is élnek, háromszázévesek. Háromszáz. Kimondani is sok.
Rákóczi korszaka köszön rajtuk keresztül vissza. Látva a számokat a házak tűzfalán, felvillant a kérdés: vajon hogyan élhettek lakói háromszáz évvel ezelőtt?
Hogyan terjedhettek a hírek és milyen tempóban? Kitől kértek segítséget, ha szükség támadt? Mit tettek, ha a gyereknek a foga fájt, esetleg eltörött az ujja, netán a lába? Ezeken a kérdéseken merengtem, ám hirtelen visszacsöppentem a jelenbe, mert eszembe jutott: sürgősen el kell intéznem egy telefont. Gyorsan a nevet a jegyzékből, hívás – de semmi. Néma csend. Persze, persze, még mindig nem hárították el a hibát, a mobilszolgáltatónál továbbra sem stimmel valami.
Nincs világháló, nincs kapcsolat, megszűnt az összeköttetés.
Vissza a múltba. Felpillantva megállt a tekintetem az előttem lévő ház falán: 1724 – hirdette a számot. Ösztönösen készítettem egy fotót, amit persze éppen akkor senkivel nem tudtam megosztani, merthogy összedőlt a szolgáltató rendszer.
Nos, valahogy így. Így élhettek akkor, az akkori emberek. Nem volt ez a modern „azonnal”, nem volt ez a határtalan „real time”. Csakis komótosan. Lépésről lépésre, szó szerint. A jelen és az ittlét szimbiózisa. Ami távoli volt a térben, az az időben is távoli – merthogy oda kellett érni.
Váratlanul törte meg a csendet az üvegkoccintás hangja: a messengerem kezdett pittyegni. Helyreállt a szolgáltatás. Megérkeztem röpke időutazásomból, vissza ebbe a tempós világba. Tempós, sűrű világba, ahol immár nem csak az a jelenvaló, ami tapintható körülöttünk. Merthogy kitágult a világ. Szó szerint. Közel van ma az is, ami távoli. Így lett nagyobb a falu, több ismerős arc, mert itt van az is, aki nem falubeli. Illetve dehogynem. Falu ez is: világfalu.
