A minap egyedül ültem a szerkesztőségben. Vasárnap délután volt, odakint bitumenolvasztó forróság. Csendben dolgoztam, az épület talán észre sem vette volna, hogy itt vagyok.
Ilyenkor, amikor egyedül hiszik magukat, a ház szellemei is bátrabbak. A magány csendjét különféle neszek törik meg: mintha cipőtalpak csosszannának, lépések visszhangoznának a lépcsőről. Valamelyik helyiségben megnyikkan egy irodai szék, mintha valaki épp leült volna rá. Kopogást hallok, olyant, mint amikor valaki egy köteg papírt ütöget az asztallaphoz, hogy összerendezze a széleket. Valami fémesen csörren, mintha kulcscsomó zörögne. A zajok néha annyira meggyőzőek, hogy őrjáratra indulok az épületben, keresem, ki kószál itt a hétvége leghétvégibb pillanataiban, amikor elhagyatottnak kellene lennie a háznak.
Fotó: roadster.hu
És persze – engem leszámítva – valóban az. A lépcsőház fölé emelkedő üvegtető a hőtágulással dacolva kattog, ahogy a lépcső fémkorlátja is meg-megrezzen, miközben az embertelen hőség feszíti az anyagot. Lent a nyomtató kattan egyet, csak hogy ellenőrizze, rendben működik-e a rendszer. A ház olyan, mintha élne, lélegezne és emésztene és dobogna a szíve, recseg és ropog és nyekereg és sóhajt, ahogy megpróbálja kinyújtóztatni az önmaga megtartásába belezsibbadt öreg gerendáit.
Egy ilyen vén épülettől az sem lepne meg, ha valóban összegyűjtött volna néhány szellemet bőven több mint másfél évszázados létezése során. Vajon hány meg hány ember járkált a falai között, töltött itt hosszú órákat éppúgy, ahogy manapság mi tesszük? Olyan meglepő lenne, ha e sok ember közül néhányan megszokásból vissza-visszajárnának?
fotó: roadster.hu
A századfordulón ebben az épületben működött Kiss István lakatos mester műhelye. E falak között készült el 1895-ben a zsidó iskola díszes kovácsoltvas kapuja is, ami aztán a világháborút követően az épület elbontásakor ebek harmincadjára jutott, és Keller Antal, a Szilágyi iskola akkori igazgatója talált rá kidobva, elhagyatottan. A direktor értékmentő munkájának köszönhetően a felújított kapu eztán újra betölthette eredeti feladatát: egy iskola udvarát őrizte egészen 2014-ig, amikor a Szilágyi iskola felajánlásából a város visszaépítette eredeti helyére, ahol ma mementóként emlékeztet minket a holokausztra: az emberekre, akik soha nem térhettek haza, és az épületekre, amik nyom nélkül tűntek el a belvárosból, magára hagyva a kaput, ami számára nem maradt udvar, melyet lezárhatna.
Egy erős közösség iskolájának kapuját elkészíteni a maga idejében is megtisztelő feladat volt, a mester pedig nem sejthette, hogy idővel mennyire megnemesül majd alkotása, hogy jóval több lesz egyszerű átjárónál, hogy a történelem sötét napjaira figyelmeztet és az azt megelőző békeidők emlékét hirdeti majd.
Kiss István mester kapuja (fotó: Domján Attila / vehir archív)
Persze egy munkahely nemcsak a sikeresen lezárt projektekről, a megírt cikkekről és az elkészült dicsőséges vaskapukról szól, mindenütt vannak nehéz percek, viták, minden háznak megvannak a maga sötét pillanatai is. Egy ilyenről számolt be a Veszprém megyei hivatalos heti közlöny 1887. november 13-án.
Vandalizmus. – Pénteken este Kiss István polgártársunk lakatos-műhelyében borzasztó vandálizmus történt; az egyik segéd a tüzesvasat beleszurta egy fiuba, ki most iszonyu kinok közt fekszik betegen. Ajánljuk a hatóság figyelmébe a szigorú vizsgálat megindítását.
Ilyen pillanatok vetnek hát hullámokat az idő tengerében, amik aztán a jelenben visszhangoznak, mi pedig józan fejjel legyinthetünk rá: mindezt csak a hőség okozza!
