2022. december 3.
//
Ferenc névnap

A boldogság ott kezdődik, amikor feladod?

2022. augusztus 28. 21:11
A (nyugati) világ egyfolytában azt üzeni számunkra, az álmainkért harcolni kell, hogy bárkik lehetünk és hogy a boldogság forrása az önmegvalósítás. De vajon meddig érdemes egy álomba kapaszkodni, és nem okosabb-e néha visszavonulót fújni?

Imogen West-Knights ex-színésznő. Pedig egész életében arra készült, hogy egyszer majd színpadon áll, filmekben szerepel és fürdőzik a reflektorfényben. Nyolcéves volt, amikor belekapaszkodott ebbe az álomba, és huszonéves, amikor – néhány jelentéktelen filmszerep, megannyi elutasítás és egy feleslegesen felvett diákhitel után – úgy döntött, ideje elengednie azt. A folyamat kezdett túl kimerítő lenni, a kudarcok pedig az önbizalmát is megnyirbálták.

West-Knights szerint a pillanat, amikor végre felismerte, ideje búcsút inteni a gyerekkori reményeknek, egyszerre volt letargikus és felszabadító. Azóta (immár újságíróként és íróként) arra buzdítja az embereket, adják fel az álmaikat, mert ezzel végső soron sokkal többet nyerhetnek, mint amit veszítenek. Elvégre is, van az a pont, ahol az álmaink kergetésébe fektetett energia már nem szolgál bennünket, és ha képesek vagyunk feladni, azzal nem azt bizonyítjuk, hogy gyengék vagyunk, hanem épp az ellenkezőjét: bátrak és bölcsek.

Az írónő erről szóló, a Guardian oldalán megjelent cikke megosztotta az olvasókat: voltak, akik szerint csak a csalódás beszél belőle, és talán nem irreális elvárásokkal kellett volna indulnia, mások egyetértettek vele. Az írás mindenesetre engem is elgondolkodtatott: vajon hol van az igazság? Egy ponton túl tényleg ideje feladni?

Az álmok végül valóra válnak - állítja Hollywood (Kaliforniai álom)Az álmok végül valóra válnak - állítja Hollywood (Kaliforniai álom)

Millió okunk van azt gondolni, nem. Az önmegvalósítás korát éljük, tele van a világ történetekkel, amelyek mind arról szólnak, hogy ha valami igazán fontos nekünk, arról nem szabad lemondani. Hogy még ha hosszú és rögös lesz is az út, ki kell tartani, mert az álmaink igenis megvalósulnak. Hogy hinni kell és küzdeni. Hollywood csodaszép meséket épített fel ennek az egész hitrendszernek a megtámogatására. Vegyük csak a Kaliforniai álmot: főhősnőnk már épp feladná, ám akkor rámosolyog a szerencse, ahogy végül szívszerelmére is. (Igaz, az álmaikat aztán már külön-külön kell élniük. Ezek szerint valamit mégis csak fel kell adni.) És ha ez nem lenne elég erős üzenet, mert hát mégis csak fikcióról van szó, J. K. Rowling mindig jó példa a valóságból, akit tizenkét kiadó utasított el, mire egy végül fantáziát látott a Harry Potterben. Margaret Mitchellt, a Pulitzer-díjas Elfújta a szél szerzőjét egyébként még ennél is többen, közel 40 kiadó küldte el kéziratával, ami aztán minden idők egyik legsikeresebb regénye lett.

Igen ám, de minden egyes J. K. Rowling vagy Margaret Mitchell példára jut több tucat ellenpélda: amikor a kitartás csak arra volt elég, hogy az ember bohócot csináljon magából. Hogy a huszadik tehetségkutatóban is legyen kin nevetni, mert szegény szerencsétlen még mindig hiszi, hogy lehet belőle valaki.

És az is igaz, hogy az álmaink, az elvárásaink olykor meglehetősen el tudják homályosítani a látásunkat, és sok esetben egy fals képhez ragaszkodunk.

Meddig boldogítanak az álmok? (Illusztráció: tick, tick...BOOM!)Meddig boldogítanak az álmok? (Illusztráció: tick, tick...BOOM!)

Szóval akkor hol az igazság? Elbizonytalanodás esetén kire érdemes hallgatni? Leginkább, azt hiszem, mégis csak magunkra. Arra a magunkra, akit kellőképpen megismertünk – újra és újra.

Mert rá kell jönnünk arra is, hogy az álmaink nem lesznek mindig ugyanazok. Mi nem leszünk mindig ugyanazok. Az emberek igenis változnak – harminc évesen valószínűleg már nem ugyanazok a dolgok fognak bennünket érdekelni, mint tizenöt évesen. Lesz olyan, ami iránt megmarad a rajongásunk, de olyasmi is, amihez csak a nosztalgia köt már. Mert egykor olyan szépen hangzott. Mert egyszer sokat jelentett, és akkor valóban vágytunk rá. De talán már nem így érzünk. Talán eleve is csak azért vágytunk rá, mert a környezetünk elhitette velünk, hogy erre kell vágynunk. Mert így akartunk bizonyítani, megfelelni magunknak és másoknak. Vagy csak azért, mert azt gondoltuk, az majd kitölti a bennünk lévő űrt. Ebben az esetben feladni – tisztességesen búcsút venni, meggyászolni és elengedni, és teret adni az újnak – valóban bölcs és bátor döntés.

De csak félelemből, a sérülés elkerülése miatt lemondani valamiről tévedés lenne. Amennyiben az álmunk valóban őszinte lelkesedésből fakad, amennyiben úgy érezzük, az érte való harc minden nehézség ellenére is hozzánk ad és nem elvesz belőlünk, és amennyiben a magunk képességeit és készségeit is tisztán látjuk, akkor igenis érdemes kitartani mellette.

Bertalan Melinda

További cikkek

Könnyek között búcsúztak az ország karácsonyfájától
Könnyek között búcsúztak az ország karácsonyfájától
A közel húsz méter magas, nyolctonnás ezüstfenyő egy idős házaspár családi házának kertjét díszítette több mint negyven esztendőn keresztül.
Utazás a ló túlsó oldalára
Utazás a ló túlsó oldalára
Egy íróval zajló beszélgetés világított rá arra, hogy nincsenek manapság könnyű helyzetben az alkotók, amikor a genderrel, vagyis a társadalmi nemekkel kapcsolatos kérdések oly annyira elhatalmasodtak. Vessünk egy pillantást most jelenünkre onnan, ahova esetünkben minden bizonnyal átestünk: a ló túlsó oldaláról.
Keddtől több mint nyolcmilliárdan leszünk
Keddtől több mint nyolcmilliárdan leszünk
Az ENSZ előrejelzése szerint a Föld népessége kedden, november 15-én eléri a nyolcmilliárdot. A túlnépesedés itt nem áll meg, a modellek azt jelzik, hogy a csúcsot a 2080-as években érhetjük el, amikor 10,4 milliárdan lakunk majd ezen a bolygón.
A Spotify elveszi a zene élvezetét?
A Spotify elveszi a zene élvezetét?
Idővel mindennek megjelenik az ellen-trendje, most épp a Spotify-é: egyre többen hagyják ott a streaming szolgáltatót, hogy más formában élvezzék a zenét.
Plusz egy mécses
Plusz egy mécses
Van egy mondás, miszerint az ember valójában háromszor hal meg: először, amikor elhagyja testét a lélek, másodszor, amikor eltemetik, harmadszor pedig, amikor utoljára mondják ki a nevét. A halhatatlanság tehát rajtunk, élőkön múlik igazából.