Julius Caesar, Nagy Sándor, Mátyás király, Széchenyi István, hogy csak néhány személyt említsünk az emberiség és a saját, magyar történelmünkből, akiknek sikerült elérniük a halhatatlanságot. Hiszen az ő nevüket valószínűleg, amíg ember él a földön emlegetni fogják, még akkor is, ha mindenszentekkor nem gyújtanak mécsest értük.
A mécses ilyenkor a keresztény kultúra szerint az elhunyt lelki üdvéért világít, az örök világosságot jelképezi. Meggyújtjuk, még akkor is, ha tudjuk, hogy a novemberi csípős szél el fogja oltani őket hamarosan. Hiszen nem is a gyufával történő mozdulat számít igazán és nem is az apró kanóc felizzása, hanem az, hogy ekkor valóban az elhunytra gondolunk, felidézzük az arcát, a hangját, a tetteit és, ha magunkban is, de kimondjuk a nevét.
2022-ben több olyan ember hagyta itt a nagy veszprémi közösséget, akiknek a neve egészen biztos, hogy még sokszor elhangzik, és nem csupán a temetők homályos gyertyafényénél.
Dr. Gaál Zoltán, dr. Lengyel Zsolt, id. Navracsics Tibor, Gubicza László, Molnár Sándor, vagy legutóbb Debreczenyi János.
Rajtuk kívül még egészen biztos, hogy fel tudunk idézni olyan embereket, akik talán nem örvendtek ekkora ismertségnek a városban, mégis szűkebb körükben hozzátettek valamit mások életéhez. Még az is lehet, hogy csak egy kedves szóval, gesztussal, de nyomot hagytak az életben. Talán azt sem tudjuk róluk, hogy hol vannak eltemetve, nem ismerjük a családjukat, de talán még a vezetéknevüket sem, mégis emlékezünk rájuk.
Halottak napján ezért értük is felgyulladhat plusz egy mécses, a temetők közös keresztjénél, sok száz másikkal egyetemben. És, ha felidézzük a nevüket, ezek az emberek is részesülhetnek a halhatatlanságból.
