Amikor teheti, elzárkózik a nagyváros zajától és inkább balatoni házában él?
Így van. Kisebb traumaként élem meg, amikor elindul a színházi évad, de amíg bírom, a színpadon a helyem. Hosszú éveken keresztül, több mint negyven évig nem fordult elő olyan, hogy kevesebbet játszottam volna havi huszonnégy előadásnál. Vagyis általában nyolc-kilenc előadás volt egyszerre repertoáron. A mostani helyzet ideális: havonta hét-nyolc előadásom van, a pandémia óta pedig inkább Alsóörsön vagyok.
Hogy fér meg az ittlét a pesti kötelezettségeivel?
Amikor muszáj, fölmegyek, de előadás utáni nap már jövök is vissza. Gyerekkorom nagy részét falun töltöttem, tehát a nagyvárosban, azt hiszem, megőrülnék. A szomszédom Gáspár Sándor (Kossuth-díjas színművész – a szerk.) barátom, akivel tizenhatéves korunk óta ismerjük egymást. Együtt voltunk katonák, egyszerre vettek föl bennünket a Főiskolára, majd nyolc éven keresztül egy színházban játszottunk.
Méghozzá a Katona József Színházban, ahol Dörner Györggyel hárman hatalmas sikerrel vitték a Stílusgyakorlatokat. Jól gondolom, hogy az az előadás meghatározó volt eddigi pályáján?
Elég meghatározó, több mint hétszázszor játszottuk. A magyar tradicionális színházi felfogástól akkor ez nagyon messze állt. Mondhatni idegen és meghökkentő. Minden előadás más, de a konstrukció nem változik. Itt sem volt ez másképp, nem tudtuk megunni. Ami változik, az a közönség – az előadás legfontosabb résztvevője. Végül, főként mondvacsinált okokból, levették a műsorról, Gáspár Sándor és Dörner György ekkor elszerződtek a színháztól.
Ön miért maradt?
Sok jó feladatom volt a Katonában, remek lehetőségeket kaptam, így maradtam. Pedig akkoriban a három T-ből a tűrt kategóriába tartoztunk, viszont ’87-ben kiengedtek minket Stuttgartba egy rangos fesztiválra, ahol a Három nővért adtuk elő, én alakítottam Tuzenbachot. 1994-ig Európa összes fővárosában játszhattunk, továbbá Dél- és Észak-Amerikában. Előfordult olyan is, hogy száznyolcvan napot voltunk távol. Mire hazaértem, a gyerekeim igencsak megnőttek ahhoz képest, mint ahogy otthagytam őket. Most már lenne rájuk időm, de jelenleg meg nekik nincs rám.
Azt mondja, nincs Önre idejük a gyerekeinek, noha fiával még közös előadásuk is volt…
Igen, a Rükverc. Sőt, közös filmünk is van, Menetrend címmel, ami egy tizenhét perces kisjátékfilm. Bizonyos szempontból könnyebb vele dolgozni, mint más kollégákkal, hiszen, bár létezik egy íratlan szabály, miszerint kollégát nem instruálunk, ebben a helyzetben azért kivételt tettünk, sokat tanultunk egymástól.
Szóba került a Stílusgyakorlatok című darab, mint meghatározó momentum a pályáján. Ha a filmeket vesszük, az Én kis falumat kell elsőként megemlíteni, amely Oscar-díjra jelölt Jiří Menzel film. Hogyan ismerkedett meg a cseh rendezővel?
’78-ban Gyarmathy Lívia Minden szerdán című film forgatásán találkoztunk először, ahol Irkának (Jiří Menzel) volt egy hétnapos epizódszerepe. Itt ismerkedtünk meg, majd később Prágába mentünk a Stílusgyakorlatokkal, ahol Irka kiszúrt engem, mint a szerepem szerint suttyó fiatalt, aki épp kaszál. Ezután kért fel az Én kis falum Otík alakítására. Nem sokkal később már a kezemben tarthattam a forgatókönyvet. Emlékszem, soha nem nevettem még ennyit forgatókönyvön. Nagyon meglepett a felkérés, büszke voltam.
Amikor elolvasta a szöveget, már sejtette, hogy ekkora sikert arat, vagy nem érződik egy folyamat során a majdani fogadtatás?
Nem sejtettem. Csupán örültem, hogy egy jó anyaggal találkozom, és hogy bepillanthatok egy másik ország kultúrájába. Arra viszont nem számítottam, hogy Csehországban kultuszfilmmé válik. Egyébként csehül még szellemesebb, mint magyarul. Nem tanultam meg a nyelvet, de sokat értek belőle. A filmben túl sok verbalitás nincs a részemről, de azért az a kevés cseh szöveg sem volt könnyű. A legfőbb instrukció egyébként úgy szólt, hogy ne a szám, hanem a szemem nevessen. Előtte sokat jártam mentális problémákkal küszködő gyermekekhez, ily módon is Otík szerepére készülve.
Nem csupán csehül, de ha jól tudom, angolul is játszott már.
Angolul is, méghozzá Kukacmatyi történetét. Egy külföldi fesztiválon magyarul adtam elő, majd egy angol férfi, aki egy kukkot nem értett belőle azt mondta, kell neki az előadás, be akarja nevezni a Canterbury Fesztiválra. Kérdeztem tőle, hogy mi a probléma? Az, hogy nem beszélsz angolul, felelte. Erre mondtam neki, hogy ma még nem, de ha nem holnapra kell megtanulnom a darab angol verzióját, bízza rám. Volt rá egy nyaram. Senkinek nem kívánom azt a nyarat… Amikor az Én kis falummal az Oscar-gálán voltunk, azt gyakorolgattam a limuzinban, hogy ha nekem azt mondja valaki a fogadáson, hogy „Hi, nice to meet you”, akkor én csak annyit válaszolok, hogy „Hi, nice to meet you, too!”. De még ez is kihívást jelentett. A Kukacmatyival egyébként Arizonában, a „Színház a bőröndben” fesztiválon elhoztuk az ötezer dolláros fődíjat. Más kérdés, hogy egy fillért se láttam az egészből.
Hogyan viselte az ilyen jellegű igazságtalanságokat? Úgy tudom, anno be akarták szervezni besúgónak, amire nemet mondott, így évekig üldözték…
Igen, még Győrben. Mondvacsinált indokkal elvették a jogosítványomat, majd azt mondták, bizonyos szolgálatokért cserében van rá lehetőség, hogy visszakapjam. Leszögeztem, hogy nem fogok jelenteni senkiről, én ebben nem veszek részt. Aztán hét évig egyfolytában utánam nyúltak. Mára már elmúlt bennem az üldözöttség érzése, kinőttem, mint egy gyermekbetegséget. Előfordult, hogy a huszonkét négyzetméteres szuterénünkbe éjjel kettőkor berontottak. A fiam ekkor féléves volt. Szamizdatot kerestek, persze nem találtak: rosszkor jöttek, előző nap vitték el… Aztán amikor a Katonába kerültem, újra be akartak sorozni. Ezt pedig úgy úsztam meg, hogy a győri kiegészítő parancsnokságon dolgozott a nagynéném férje, aki elcsente a kartonomat és elégette. Így jóformán nem léteztem többé a Magyar Honvédség számára.
Mikor ért véget az üldöztetés?
Amikor megjött az Oscar-díj jelölés. Visszaadták az útlevelemet (mert közben azt is elvették, így ideiglenes útlevéllel utazhattam), valamint ekkor kaptam Jászai Mari-díjat, amit egyébként nem tudtam átvenni, mert akkor voltunk Los Angelesben az Én kis falummal.
Milyen volt az Oscar-gála?
Először ki se akartam menni.
Félt?
Azt hiszem, igen. Végül a kinti barátaim meggyőztek egy mondattal, mely így szólt: „Jani, ha nem jössz ki, hülyén fogsz meghalni!”. Emlékszem, mondogatták a gálán: „Ott van Richard Gere”. De akkor én még nem tudtam ki ő, nálunk nem vetítették ezeket a filmeket. Végül is jól éreztem magam, kalandos volt, már ha az is kalandnak számít, hogy egy éjszaka alatt eljátszottam Las Vegasban a Jászai Mari-díjamat…
Ez mégis mit jelent?
A játék kezdetén nyertünk háromezer dollárt, engem meg rábeszéltek, hogy folytassuk. Én azt hiszem, elégedett lettem volna ennyivel, végül meggyőztek és vesztettem. Ilyen ez a szerencsejáték.
Ha már veszteségek és sikerek is szóba jöttek: hogyan viszonyul ahhoz, hogy a legnagyobb sikerek nem a hazájában érték?
Nem lehetek próféta a saját hazámban, főleg ilyen múlttal. Nincs ezzel gond.
Viszont felkerült az égboltra…
Kürti István amatőr csillagász már több kisbolygót is felfedezett, s felfedezőként az ő joga nevet adni, így esett rám, valamint Marián Labudára (Az Én kis falum színésze – a szerk.) a választás. Banjanos átmérője 1,7 kilométer, és sajnos nem elég egy hosszú hétvége, hogy odaérjek. Nagyon jólesett, hogy Kürti rám gondolt, mondjuk a gyerekeim egy hétig nevettek a dolgon. Talán azért, mert kicsit abszurd. Kossuth-díjam nincs, se luxusvillám Madeirán, viszont van egy törpebolygóm a világűrben.
Az interjú az Ecoport magazin 2022/3. számában jelent meg
