Előrebocsátom, bőven vannak helyrehoznivalók a női-férfi szerepek és azok megítélésének egyensúlyában, ez nem kérdés. Ahogyan azt sem vitatom, hogy rendkívül fontos erről beszélni, mert így kerülhetünk közelebb egymás álláspontjához, hogy egy elfogadóbb társadalomban élhessünk. Éppen ennek során adódik a kérdés:
hányadán is állunk az alkotói szabadság és az elvárási (t)rendek viszonyát illetően?
Nemrégiben egy íróval zajló beszélgetéskor kapott sajátos megvilágítást a gender témaköre. A beszámoló szerint ez immár olyan mértékben nyomasztja az alkotó embert, hogy a papír fölött újkori kísértetként lebeg a külső elvárás: korántsem az jegyezhető le, ami az írói szándékból adódna. Történt ugyanis, hogy írónk befejezte regénye első kötetét, amelyben a hős fiú megmentette a világot, és éppen nekiült a második kötetnek, amikor bekopogtatott a figyelmes külső kritika:
...hős fiú? Miért nem hős leány menti meg a világot? Hoppá, miért is? Írónk megtorpant, majd rövid tétovázás után hirtelen úgy döntött, nem nyit vitát e kérdés fölött.
Mi több, be sem megy ebbe az utcába, hanem egy jól célzott kardcsapással oldja meg a gordiuszi csomót: a második kötet hőse hősnő lesz, aki nem kevésbé menti meg a világot. Így állítva helyre a gender egyensúlyt erős lendülettel fogott hozzá a történet nyitó jelentének, amelyben egy nyílt tengeri vitorlás halad sok csomós sebességgel, a hajóskapitány pedig harsányan kiált a legénységre….
Legénységre. Írónk ujjai lefagytak a klaviatúrán, némán meredt a szóra. Nem lesz ebből baj? Legénység. Miért is nem „leányság” – rémlett fel előtte a jövőbeni kérdés, amiről persze azonnal tudta, hogy badarság, és sem szóra sem válaszra nem lesz érdemes, ha egyáltalán felmerülne a számonkérő gondolat. Mégis: megtorpant az írásban – hangzott az írói beszámoló, és egyáltalán nem a legénység-leányság dilemma itt a probléma. A józan ész azt könnyen tisztázza. De a megtorpanásra, az ujjak elbizonytalanodására a billentyűzeten, arra nincs magyarázat. Sem első, sem második pillantásra. Az maga a ló túlsó oldala.
