2011-ben a KSH adatai szerint Magyarországon a háztartások 32,1 százaléka egyszemélyes háztartás volt; ez az Európai Unió országaiban átlagosnak számít. Azóta túl vagyunk már egy újabb népszámláláson, amelynek az eredményei ugyan még nem publikusak, nagy elmozdulásokra azonban nem számíthatunk – legalábbis akkor, ha „javulást” várnánk. Az általános jólét, a jövedelmek növekedése, az elöregedés mind összefüggésbe hozható azzal, hogy a nyugati társadalmakban egyre többen élnek egyedül – ki azért, mert még nem találta meg a párját, ki azért, mert például megözvegyült –, no meg persze az, hogy igencsak favorizáljuk az önállósodásnak nevezett individualizálódást: 30 évesen abszolút ciki a szülőkkel vagy a haverokkal egy fedél alatt élni, de a többgenerációs modellt is igencsak elavultnak tartjuk, amolyan végső kompromisszumos megoldásnak.
Mindennek viszont megvan az ára: elmagányosodás, magasabb anyagi és környezeti terhek, adott esetben a mindennapi logisztika is bonyolultabbá válik. Holott lehetne ezt másként is csinálni.
Kép forrása: M_a_y_a | Getty Images / istockphoto.com
A cohousing-mozgalom a hatvanas években Amerikából, Dániából és Ausztráliából indult, ahol a külvárosi vagy agglomerációs területekre költözött családok azt tapasztalták, sokkal könnyebb lenne az életük, ha az atomizált családmodell szerint bevett szokás szerint nem egyedül próbálnák megoldani minden, többek között az állandó ingázással járó problémájukat, hanem egymást segítenék olyan területeken, mint például a gyerekfelügyelet és a házimunka. Így alakult ki az első cohousing-telep közös kert köré rendezett családi házakból. A modellt aztán a kilencvenes években a nagyvárosban is elkezdték alkalmazni: többek között Svájcban, Németországban, Ausztriában és Hollandiában alakultak ki olyan lakóközösségek, ahol az önálló lakások mellett innovatív közösségi tereket is kialakítottak egy épületen belül.
Hasonló példa – elvétve, de – idehaza is akad: az első ilyen a hetvenes években megalakult miskolci Kollektív Ház volt, amelyeknek aztán a lakóingatlanok privatizációja vetett véget két évtizeddel később, napjainkban pedig a CoHousing Budapest Egyesület lobbizik azon, hogy minél elterjedtebb legyen ez a lakhatási modell. A SissiCrib például már egy ilyen megvalósult lakóközösség, ahol 3 fiú és 3 lány lakik együtt egy kb. 170 négyzetméteres, ahol minden tag saját szobával rendelkezik, a nappalit, a konyhát és a fürdőt viszont megosztják egymással. A jövőben azonban az egyesület növelné a téteket, és egy 25 lakásos, közös terekkel operáló lakóházat hoznának létre.
Kép forrása: Rodnae Productions / Pexels
Ez pedig már jól mutatja, hogy a cohousing nem egyszerűen az egyetemi kollégiumi/albérletes közösségek folytatása, amelyet leginkább azért vállal az ember, mert saját helyre nem telne. Az persze kétségtelen, hogy egy lakóközösségben könnyebb spórolni. Az elszálló ingatlanárak mellett ma egy saját lakás luxus, de sokszor még a bérleti díjat is éppen elég kiköhögni, ha az ember történetesen egy fizetésből gazdálkodik, és akkor az egyéb költségeket nem is említettük. A lakóközösség tagjai viszont gyakran megosztoznak a költségeken, amit bérleti alapú cohousing esetén már az csökkenteni tud, ha egy egyesület vagy szövetkezet fizeti a díjat. De adott esetben a háztartási eszközök, szerszámok, az autó is közös, ami nem mellesleg a környezetre is kisebb terhet ró.
A cohousing lelke és legfőbb előnye azonban még mindig a közösség: a közös terekben rendszeresek a programok – társasjáték estek, házi mozizások, közös vacsorák –, de legalábbis mindig akad valaki, akivel lehet beszélgetni. A családosoknak megnyugvást és biztonságot jelent, hogy van kire hagyni a gyerekeket, akik már fiatalon sokat tanulhatnak együttműködésről, alkalmazkodásról, társas együttlétről – olyasmikről, amit felnőttként sem árt újra és újra megtanulni. Egy lakóközösségben kitágul a világ, új perspektívákat ismerhetünk meg pusztán mások életén keresztül.
Kép forrása: Drazen Zigic | Getty Images/iStockphoto
Erre pedig, valójában nagyon sokan érzik, mekkora szükségük lenne. Nemrég például Veszprémben is felmerült, hogy jó lenne egy alternatív lakhatást és programokat kínáló nyugdíjas otthon, ahol végre közösségben lehetnének az egyedülálló idősek, ahelyett hogy nagy üres házakban, lakásokban töltenék bezárva a napjukat. De még jobb lenne, ha találkozhatnának más generációkkal, korosztályokkal is – és persze vica versa. A cohousing ebben is segítene.
