Az 1800-as évek vége felé Veszprém éppen a polgáriasodás hajnalán volt, a város déli határa, vagyis a még lakott övezet valahol a mai Hotel környékén ért véget. A Cserhát is más képét mutatta, magas társasházak helyett sűrűn beépített családi házas övezet volt. Pontosan a város ezen adottsága, na meg persze a faszerkezetű házak és az uralkodó szélirány is közrejátszott abban, hogy több nagyobb tűzvész is pusztított azokban az évtizedekben. 1887-ben, 1893-ban és 1909-ben is feljegyeztek olyan katasztrófákat, amelyekben több tucat épület semmisült meg Veszprém különböző városrészeiben, többek közt a már említett Cserháton is.
Ezekről a tűzvészekről korábbi cikkünkben részletesen írtunk.
Abban, hogy a kipattanó tüzek ekkora veszélyt jelentettek a Királynék városára közrejátszott még egy előnytelen adottság, miszerint a Séd partját nem számítva a városban csupán elvétve, vagy egyáltalán nem voltak jelentősebb vízlelőhelyek. Kivétel volt ez alól a Baloch-tó, vagy magyarosítva, Balog-tó, a mai Vörösmarty tér területén. Ugyanis a világháborús emlékműnek otthont adó városi terület bő 20 évvel az I. világháború kitörése előtt még egy kicsiny, ám, mint kiderült annál fontosabb vízgyűjtőnek volt a helye.
A 19. századi térképeken jól látszik a tó elhelyezkedése, mellette északi irányban már állt a Rosos-kúria és a Balassa-Cseresnyés-kúria, ma ezekben az épületekben hivatalok működnek, akkoriban az utolsó házak voltak Veszprém déli határán. A Baloch-tó mögött, a mai Bezerédy utcában pedig hatalmas falerakat állt, ez a Zichy-uradalomhoz tartozott.
A Baloch-tónak sokáig tehát nem volt különösebb szerepe a város mindennapjaiban, bár felmerült az 1880-as évek végén, hogy az akkor szerveződő korcsolya egylet használná majd, de ők is inkább a Betekints-völgyben gondolkodtak komolyabban.
1893 azonban mindent megváltoztatott. Április 13-án és 14-én a Cserháton az évtized legnagyobb tűzvésze pusztított, ami a már említett előnytelen városi adottságok miatt gyorsan terjedt dél felé, megcélozva a fatelepet.
A lángok végül elérték ezt a részt is, a tűz oltásában résztvevők pedig elkezdték kimerni a Baloch-tó vízét, hogy azzal csillapítsák a pokoli lángokat. A feljegyzések szerint alig pár óra alatt teljesen kiürült a meder, a tüzet pedig a nagy pusztítása után sikerült megfékezni.
Szinte csodával határos, hogy a két klasszicista stílusú kúria nem vált a lángok martalékává, mindenesetre ezután a tó medre már sosem telt meg vízzel, mint előtte. Ráadásul a két épület mögött a kornak megfelelő díszes kerteket kezdtek építeni, ami érintette a tó egykori medrét is, amit szép lassan elkezdtek feltölteni.
Így az évek alatt a kis vízfelület területe beleolvadt Veszprém városszövetébe, idővel körbeépült polgári házakkal, ma pedig már csak elődeink feljegyzéseiből tudjuk, hogy mekkora segítséget nyújtott az évtized katasztrófájának megfékezésében.
