A kanadai Londonban született Sam Maggs az Európa Kulturális Fővárosa keretében zajló Interurbán programsorozat miatt érkezett Veszprémbe: e programban kéthetente más-más város művészei mutatkoznak be a veszprémi közönségnek.
Maggs portfóliója igen színes: dolgozott Marvel-képregényeken, adott ki saját non fiction kötetet a fangirl jelenségről, de írta videojátékok történetét is. Legújabb munkája, a Star Wars univerzumban játszódó Jedi: Battle Scars című regénye márciusban jelenik meg.
Fangirls just wanna have fun
Mint mondta, ő maga is fangirlként kezdte, és éppen ezért foglalkoztatja a jelenség. De ki is a fangirl? Olyan lány, aki szenvedélyesen rajong valamiért vagy valakiért, és ennek a szenvedélynek rendszeresen hangot is ad: ajánlja másoknak a rajongása tárgyát, tagja a művész(et) köré épülő közösségnek és gyakran fanfictionöket (rajongók által jegyzett történeteket) is ír.
Maggs rámutatott: manapság a fangirl-jelenség már nem okoz megütközést, részévé vált a populáris kultúrának, és a közösségi média lehetőséget teremt a rajongói csoportok működésének. Húsz-harminc évvel ezelőtt azonban a képregényeket és videojátékokat még boltokban árusították, és az erre szakosodott üzletek építettek közösséget, szerveztek rendezvényeket, bulikat – a lányok felbukkanása ebben a közegben nem számított természetesnek.
Ez persze nem meglepő, hiszen a képregények, videojátékok elsősorban a fiúkat célozták meg, lányként nehéz volt azonosulni a karakterekkel. Maggs példaként azt vázolta fel, hogy a szuperhős-csapatokba hogyan válogattak szereplőket az írók: jutott hely a vicces fiúnak, a zseninek, az izompacsirtának, és minden csapatban volt A Lány. Mintha a nők nem tudnák a személyiségek széles spektrumát képviselni, és ők csak a nőiségük miatt lennének érdekesek. De Maggs hozzátette azt is, hogy ugyanez igaz más marginalizált csoportokra is, akik bőrszínűk vagy szexuális orientációjuk miatt csak kuriózumként jelentek meg a történetekben.
Girlpower a ’90-es években: SAILOR MOON
Sam Maggs elmondta: gyerekkorának egyik meghatározó élménye volt a japán anime-sorozat, a Sailor Moon. Ebben a szuperhős-csapatot kilenc nő alkotja, akik mind különböző személyiségek, mások az emberi erősségeik, gyengeségeik, az érdeklődésük, és így a fiatal lányok különböző problémáit tudják megjeleníteni és feldolgozni a történeteikben.
Az írónő szerint nem szándékos kirekesztés történt: a képregényeken dolgozó stábokat fehér, heteroszexuális férfiak alkották, akik magukból indultak ki a karakterek megalkotásakor – és amikor új munkatársat kerestek, a saját ismerőseik között néztek szét elsőként, akik jellemzően szintén fehér heteroszexuális férfiak. A más bőrszínű embereknek vagy a nőknek szinte lehetetlen volt bejutni ebbe a közegbe, egyszerűen nem rendelkeztek a szükséges kapcsolatrendszerrel.
A közösségi média megjelenése aztán változásokat indított el: hangot adott azoknak a nőknek, akik szeretnének pénzt adni a képregényekért, videojátékokért, de nem teszik, mert egyszerűen nem találnak olyan karaktereket, akikkel azonosulni tudnának, a történetek nem dolgozzák fel azokat a problémákat, élethelyzeteket, amik őket érintik és érdeklik. A cégek kezdték felismerni, hogy óriási piac rejlik az eddig figyelmen kívül hagyott csoportokban.
Nem izgat a cselekmény
Az elmúlt tíz évben robbanásszerű változás zajlott a populáris kultúrában. Míg korábban a nerd, kocka kifejezés sértésnek számított és a képregényeket olvasók, videojátékokkal játszók csodabogárnak számítottak, ma ők a szórakoztatóipar első számú célközönsége, a képregényt olvasó nerd páriából népszerűvé vált.
A változás ugyanakkor lassabb az alkotói stábokban. A videojátékot gyártó stúdiókan a nők aránya 16 százalék. Maggs elmondta, hogy az egyik ilyen cég, amelyiknek dolgozott, célként tűzte ki a húsz százalék elérését, ami jó tendencia, de látszik, hogy még sok a tennivaló ezen a téren. Az írónő szerint azonban nem is ezek a hivatalos céges policy-k hoznak valódi változást, hanem az informális kapcsolatok. Ha egy nő bekerül egy munkahelyre, nagyobb eséllyel fog a következő megüresedő állásra is egy nőt javasolni.
Maggs is így kapta az első munkáját: a Star Trek képregényeket kiadó cég főnöke egy nő volt, aki az új szerző kiválasztásakor széleskörű kutatást folytatott, és így talált rá Maggs online megjelent történeteire. Mint mondja, a szerkesztőként dolgozó nők a lehető legjobb szerzőt akarják megtalálni a tervezett történetekhez, és kevésbé korlátozzák őket döntésükben a nemi, bőrszínbeli vagy szexuális különbségek. A folyamat persze lassú, egy Disney-méretű céget nem lehet egyik napról a másikra fenekestül felforgatni, de az irány pozitív.
Sam Maggs szerzőként is fontosnak érzi, hogy hangot adjon történeteiben a korábban félreállított kisebbségeknek. Legtöbb munkájában női hősöket ábrázol, női barátságokat mutat be, a női bajtársiasság fontos témája az írásainak. Mint mondja, a történetek felépítését a karakterek szintjén kezdi el.
Ezen a ponton elhangzott a mondat, amit egy írótól a legkevésbé várnánk: I really don’t care about the plot. Engem egyáltalán nem izgat a cselekmény.
“Engem a karakterek érdekelnek. Számomra a karakterek fejlődése, az egymáshoz fűződő kapcsolataik alakulása az, ami számít.” Példaként Marvel kapitányt hozta fel, akinek több képregényben is alakította a sorsát. “Marvel kapitány azzal küzd, hogy mindent egyedül akar megoldani, soha nem akar segítséget kérni. Mindent tökéletesen akar csinálni, mindenben a legjobb szeretne lenni: a legjobb barát, a legjobb tanuló. De ezt nem lehet, ettől összeroppansz. Meg kellett tanulnia, hogy másokra is támaszkodjon.” Az írónő szerint a szuperképességek csak a hab a tortán, az olvasót igazából nem a világ megmentése érdekli, hanem az emberi réteg, a személyes küzdelem, a lecke, amit a hősnek meg kell tanulnia és az út, ami ehhez a tanuláshoz elvezeti.
Történeteihez szívesen merít inspirációt a viktoriánus korabeli (1860-as évektől kezdődő időszak) ponyvaregényeiből, amelyekben gyakran ábrázoltak természetfeletti jelenségeket, és amelyek középpontjában rendszerint “csúnyán viselkedő nők” álltak. “Izgalmasnak tartom ezt a korszakot és az akkori történeteket is. A természetfeletti történések már akkor is érdekelték az olvasót, és lám, több mint száz évvel később még mindig ki vagyunk éhezve a szuperhős-narratívákra.”
Érdekes párhuzam még a képregényekkel, hogy a viktoriánus ponyvát is részletekben jelentették meg, újságok hasábjain – és az is összeköti a két műfajt, hogy az irodalomtudomány a maga idejében értéktelen szemétnek tartotta őket. Maggs felelevenítette, hogy gyerekkorában a képregényeket kilószámra, bálákba kötve hordták az iskolai papírgyűjtésekre. Ma a legnagyobb bevételt termelő mozifilmek ezeken a történeteken alapulnak, és az akkori kiadványok kisebb (sőt, néha nagyobb) vagyont érnek az aukciókon.
Hogyan készül a képregény?
A közönségtalálkozón felmerült a kérdés, hogyan készül el egy képregény, mennyi beleszólása van az írónak abba, hogy milyen rajzok kerülnek a szövegei mellé, és mennyire dolgozik össze az író és a rajzoló?
Itt ketté kell választani kétfajta alkotói folyamatot – mutatott rá Sam Maggs. Az egyik, amikor valaki más által megteremtett karakterekkel kell dolgozni, például a Marvel vagy a Star Wars univerzumában. Ilyenkor az alkotói folyamatot egy szerkesztő fogja össze, aki több szerzőtől is kér ötleteket egy-egy adott történethez, és közülük választja ki azt, aki a legjobban illeszkedik a projekthez. Amikor az író az első vázlatát elkészíti, még nem is tudja, hogy kit választanak ki rajzolónak. Ekkor oldalról oldalra, képkockáról képkockára leírást kell készíteni arról, hogy mi szerepel, mi történik az adott képen. Írótól függ, hogy ezt mennyire dolgozza ki – vannak, akik egészen részletes utasításokat fogalmaznak meg a rajzolónak a saját víziójukat illetően, Maggs viszont inkább azok közé tartozik, akik nagyobb alkotói szabadságot hagynak a képzőművésznek, és csak a legszükségesebb információkat jegyzi le. A párbeszédeket első körben a szerkesztővel, majd a kiadóval is egyezteti, mert például egy Marvel-karakter esetében a kiadó tudja, milyen tervei vannak az adott karakterrel a jövőben, mennyire építi vagy éppen rombolja egy-egy mondat a szereplő tervezett útját. Az írónő feladata a szerkesztői és kiadói javaslatok beépítésével tulajdonképpen véget is ér.
Ekkor kezdődik a rajzoló munkája, aki felskicceli az egyes oldalakat előbb ceruzával, a szerkesztő és a kiadó ehhez is hozzáteszi a maga észrevételeit, és az általuk elfogadott változatot véglegesíti tussal. A következő lépés a betűszedőké, akik elhelyezik a szövegbuborékokat az oldalakon úgy, hogy a látvány se sérüljön, de a párbeszéd is követhető maradjon. Maggs szerint ez egy kifejezetten nehéz munkafázis, mert ezen áll vagy bukik a látvány átütő ereje és a történet sodrása, így nem véletlen, hogy a kiadók külön embereket alkalmaznak, akik csak ezt a feladatot látják el. Ezen a ponton a szerző visszakapja a még fekete-fehér képregényt, hogy módosíthasson a szövegeken, ha úgy érzi, hogy valami mégsem működik a véglegesnek szánt elrendezésben. Az oldalak csak ezután jutnak el a színezőkhöz, akik a rajzoló körvonalait színekkel töltik ki, kidolgozzák a tónusokat és részleteket. A képregényeken tehát sokan dolgoznak, ők azonban szinte soha nem találkoznak egymással – mindenki a szerkesztővel kommunikál, ő fogja össze a folyamatot.
Más a helyzet, amikor az ember önmegvalósít, és a saját maga által megálmodott karaktereket és történeteket szeretné papírra vetni. Ilyenkor az író gyakran már a kezdetektől közösen dolgozik egy rajzolóval, együtt ötletelnek, közösen jelölik ki az irányokat és hozzák létre a könyvet.
LONDON, KANADA
Ismerősen csenghet a város neve: nem véletlenül. Ahogy az Újvilágban az gyakorta megesett, a telepesek Londont is szülőhelyük után nevezték el. Esetünkben olyannyira messzire mentek, hogy még a kanadai Londont keresztülszelő folyót is Temzének hívják. A 422 ezres lakosú település a régió egészségügyi, oktatási és kulturális központja, a Nyugat-Ontariói Egyetem székhelye. A város számos fesztiválnak ad otthont, és megannyi művészeti ág világhírű alkotói származnak innen – hogy csak néhány, mindenki által ismert példát említsünk, itt született Ryan Gosling, Rachel McAdams és Justin Bieber. London 2021-ben kapta meg az UNESCO-tól a zene városa címet.
» A következő megálló: Temesvár, Románia
De még addig is élvezhetjük a londoni zenészek fellépéseit: pénteken, február 24-én a The Pairs folk-pop csapat lép fel a Papírkutyában a Holtszezon irodalmi fesztivál keretében, míg Sarah MacDougall február 25-én Kapolcson, 26-án Káptalantótiban koncertezik. Ha pedig már beharangoztuk Temesvárt: március 3-án Raklap koncert lesz az Expresszóban és ugyanekkor Alira Munnal találkozhatunk a Teremben. Március 9-én, szintén a Teremben Acetobă DJ set várja a műfaj szerelmeseit, az Agórában pedig március 11-én RemixID című produkciót csodálhatjuk meg, ami egy “mozgó emlékmű Temesvár multikulturális múltjáról és jelenéről”.
