A beszélgetés központjában a Trónok harca állt: miért vált sikeressé a sorozat, és hogyan befolyásolta az utána érkező műveket ez az elsöprő népszerűség?
A legtöbb fantasy történet főszereplőjét a Joseph Campbell által az 1949-ben kiadott Ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces) című munkájának modellje alapján alkotják meg a szerzők, az általa felvázolt archetípusok és fejlődéstörténetek mozzanatait a műfaj számos alkotójánál felfedezhetjük Victor Fleming Óz, a csodák csodája című munkájától kezdve a Star Warson át egészen J. K. Rowlingig. George R. R. Martin, a Trónok harca szerzője azonban szakított ezzel a modellel, fordulópontos karakterépítést választott, aminek a lényege, hogy az olvasó érdeklődését meglepetésszerű, megrázó fordulatokkal tartsa fenn.
Ez az építkezés jól illeszkedik a klasszikus tévésorozatok receptjéhez, ahol az epizódok végén váratlan fordulatokkal, cliffhangerekkel igyekeztek rávenni a nézőt arra, hogy a következő epizódot is megnézze.
De mitől vált annyira népszerűvé a Trónok harca?
Sipos Nikolett szerint az egyedi történetépítés mellett a CGI, a számítógépes grafikával megteremtett látvány fejlődése sokak érdeklődését felkeltette. A fantasy film nem friss műfaj – példaként a már említett Óz, a nagy varázsló (1939) mellett a Michael Ende regényéből készült Végtelen történet (1984) is szóba került –, és már korábban is készültek mélyebb, tartalmasabb darabok, de a nézők nagy része, akiket a látvány vonzott be, a Trónok harcában szembesült először azzal, hogy egy fantasy nemcsak boszorkányokról meg fura lényekről szólhat, hanem például erőteljes társadalmi-politikai cselekményszálat is felvonultathat.
Kolozsi László szerint Martin ebben is erős: felrajzolja az emberi gyarlóság panoptikumát, és amit elénk tár, az arról tanúskodik, hogy kiválóan ismeri a középkori történelmet: a valóság legalább annyira fordulatos, bizarr és morbid volt, mint amilyenek Martin regényei. Példaként felvetette, hogy az Árpád-ház története hasonló fordulatokat hoz, mint a Trónok harca: a megvakított, süketté tett Vazul gyermekei visszatértek, elfoglalták a trónt, politikai érdekházasságokat kötöttek, néha egymás ellen is ármánykodtak. A történelmet ismerve a regény cselekménye már nem is tűnik olyan vadnak. De a sikerben Kolozsi szerint az is közrejátszik, hogy Martinnak a világépítésben is kivételes tehetsége van, hozzá hasonlóan talán csak Neil Gaiman tud ennyire komplex és lebilincselő univerzumokat létrehozni.
A beszélgetésben felmerült, és nagy egyetértés mutatkozott abban, hogy Martin zsenialitása jól tetten érhető az utolsó évadok színvonalbéli zuhanásában is. Amikor a szerző hátrébb lépett, és nagyobb szabadságot kapott David Benioff és csapata, a szereplők elkezdtek teljesen karakteridegen módon viselkedni, megcáfolták a több évadon át épített útjukat, a történetvezetés helyenként kifejezetten összecsapottnak érződött.
A szolgáltatók az új Trónok harcát, a szerzők a menekülőutat keresik
Nem véletlen, hogy az elmúlt években egyre-másra jönnek a fantasy sorozatok, minden szolgáltató az új Trónok harcát, az aranytojást tojó tyúkot keresi. A nézők részéről óriási az igény – magyarázta Kolozsi –, hiszen a modernizáció előtt a mítoszok átszőtték a mindennapokat, részei voltak a kultúrának. A mítoszaitól megfosztott világban sem tűnik el az embernek az a vágya, hogy kapcsolatot teremtsen a természetfelettivel, emberfeletti hőstettekről szóló történeteket ismerjen meg, és a fantasy irodalom valamint a Marvel-univerzum éppen ezt a vágyat elégíti ki.
A szerzők azonban gyakran ódzkodnak attól, hogy eladják a munkájukat valamelyik társaságnak. Tudni kell ugyanis, hogy kevesen kapnak akkora kontrollt a tartalom fölött, mint Martin. Egyre gyakoribb, hogy tudatosan kifejezetten olyan világokat teremtenek meg, amelyeket lehetetlen filmre vinni – vagy legalábbis jelenleg annak tűnik. A beszélgetés egy más pontján felmerült, hogy Gaiman Sandman-sorozatának megfilmesítése is elképzelhetetlennek tűnt akár csak tíz évvel ezelőtt is, a technológia azonban kinőtte ezt a kihívást – ahogy a jövőben kinőheti azokat a kereteket is, amelyek közé szorítva ma gondolkozunk.