Hogy érzi magát most, hogy kicsit elcsendesültek a film körüli zajok?
Kécza András rendező a barátom, nem volt kérdés, hogy igent mondok neki, miközben érzem, semmi hasznom nem származott ebből. Persze nem kell mindennek hasznosnak lennie, nem ebből akartam meggazdagodni. Több mint két év alatt készült el, először néhány etapot vettünk fel, később pedig sikerült finanszírozni egy operatőrt, aki kamerával és drónnal készítette a felvételeket. A film menetébe nem szóltam bele, illetve próbáltam, de nem fogadták meg a tanácsaimat, ami jogos is, hiszen nem vagyok filmes. Ha jó ötleteket mondtam volna, megfogadták volna. Rájöttem, hogy nem az én hatásköröm a munkafolyamat, ahogy az esetleges sikere sem. Ha tíz év múlva is ad valamit a közönségnek, akkor mondhatjuk, hogy elérte a célját. Kérdeztek, válaszoltam.
Milyen volt visszanéznie a filmvásznon saját magát? Egyébként nosztalgikus alkat? A film számos régmúlt történetet is elmondat Önnel.
Hozzá vagyok szokva, hogy hallom és látom magam, nem volt furcsa visszanézni. Nosztalgikusnak pedig nem mondanám magam. Vannak olyan emlékek, amelyeket az ember teljesen elfelejt, aztán hirtelen a semmiből előjönnek. Ez az agy egyik titokzatos tulajdonsága.
Akadnak történetek, vagy csak momentumok, melyekre harminc éve nem gondoltam, aztán szembe jön velem valaki, akiről eszembe jut a múlt, vagy épp beszélgetek valakivel, és attól bukkannak fel.
Ha ezek a behatások nincsenek, talán végleg elvesznek számomra. Az agy bonyolultan van összedrótozva, mondják is, hogy a szabad akarat ellen az egyik legjobb érv, hogy az ember arra gondol, ami eszébe jut éppen, de kevéssé tudjuk irányítani, vagy legalábbis kevésbé, mint azt hisszük. Ezek Isten kifürkészhetetlen útjai…
Víg Mihály a Holtszezonon
Van olyan vezérelve, ami köré szerveződik az élete? Ami miatt reggel kikel az ágyból, és nekilát a napnak. Tehát ha meg kellene fogalmaznia, miben hisz, mit mondana?
Ne legyünk rosszak! Ne csináljunk olyat, amiről már közben tudjuk, hogy nem jó. Tudom, ez sokszor nehezen elkerülhető. Ne tegyél olyat mással, amit magadnak nem kívánsz. Vagyis viselkedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy viselkedjenek veled.
Tudja tartani? Így él?
Igyekszem.
Mit szokott olvasni?
Mindenfélét. Dosztojevszkijt, Bulgakovot költőket, kortárs irodalmat. Az újraolvasás is nagyon tanulságos tud lenni. A szöveg marad, mi változunk – vagy beszélhetünk akár újranézett filmekről is, azokon keresztül látjuk, hogyan alakulunk. Egészen más dolgok tűnnek fel, más momentumokra leszel figyelmes adott életszakaszban, lelkiállapotban.
Ez a saját zenéivel is előfordul?
Nem szoktam sűrűn hallgatni a zenéimet. A koncertek pedig sosem ugyanolyanok. Olyan ez, mint a színészeknél: gyakran mondják, hogy nincs két ugyanolyan előadás.
Ha már a színészeket említi: a zenészek sem vihetik fel a napi gondokat a színpadra, vagy ott belefér egy kis személyeskedés?
Valamit azért fölvisz az ember. De teljesen más, amikor a cirkuszi ló csak álldogál az istállóban, eszi a szénát, mint amikor megérzi a fűrészport szagát, és kimegy a porondra. Megváltozott tudatállapot, valami tényleg történik ott az emberrel, miközben maximálisan a feladatára koncentrál.
A színpadon lévő ember meztelen, csak önmagára számíthat.
A közönség észreveszi, ha valami hamisságot lát. Nem biztos, hogy meg tudja fogalmazni, mi nem stimmel, de érzi, ha valami nem. Még azt is látják, jó-e a viszony a zenekar tagjai között, vagy feszült a légkör.
Azt mondja, a színpadon meztelen az ember. A kezdetek kezdetén sem jelentett nagy kihívást fölmenni?
Aki azt mondja nem izgul, hazudik. Amúgy is, az idő előre haladtával egyre jobban érezni a súlyt, a dolgok tétjét. Ez nem múlik el, nevezhetjük lámpaláznak. Addig tart, amíg fel nem mész a színpadra, utána jön az ominózus megváltozott tudatállapot.
Miben méri saját sikerét?
Nem díjakban, az teljesen biztos. A közönség a lényeg, illetve az, hogy amikor lejövök a színpadról, akkor tudjam pontosan, hogy mi történt. Ha elrontottam, akkor legyek vele tisztában és tanuljak belőle. Ha épp jól sikerült, annak örülök, de a sikertől az ember elromlik – hogy elpuffogtassak egy hatalmas közhelyet. Ez persze nem azt jelenti, hogy csupa kudarcra vágyom. De a sikerből mit tanuljak?
Például azt, hogy miként lehet megtartani.
„Az én vezérem belsőből vezérel”, mondja József Attila (Levegőt – a szerk.). Meghallgatom a barátaim véleményét is, de ha azt mondják, hogy jó volt, miközben tudom, hogy rossz, akkor vállat vonok. Ugyanígy fordítva. Fontos az önreflexió. Kire hallgassak, ha nem magamra? Ha kimegyek az utcára, és minden embertől megkérdezem, merre induljak el, végül nem tudom, hova érek. Olyan helyen találnám magam, ahol nem kellene lennem.
Egyébként bízik az emberekben?
Persze, az emberek jók.
Egyszer azt nyilatkozta, azért van a mai napig Balaton, mert ha eszébe jut valami jó ötlet, legyen kikkel megvalósítani. Ha eltűnik Önből az alkotás vágya, akkor van vége?
Ha – tegyük fel – csak egy évre is szünetelnénk, utána iszonyú nehéz lenne újra felépíteni. Kezdhetnénk elölről. Olyan, mintha egy házat ledózerolnánk: építhetjük újra. Ráadásul karban tart ez az életforma, hiszen muszáj összeszednem magam.
Attól nem félek, hogy eltűnik belőlem az alkotás vágya, noha el tudom képzelni azt is, hogy egyszer eljön. Ha így lesz, akkor így kellett lennie. Ez megint a sors kifürkészhetetlen útja.
Talán a legtöbb alkotó ember úgy érzi, ő mindennek csak médiuma. Átfolyik benne valami, amit közvetít. Az én felelősségem az, hogy készen álljak, amikor jön a belső hang. Nyitott legyen a fülem és az elmém is arra, hogy a dolgokat befogadjam. Van ez a tréfás mondás, hogy ha az embernél notesz van és toll, épp nem jut az eszébe semmi. Ha meg épp nincs toll, jönnek a jó ötletek. Nagy dilemma tehát, hogy hordjunk-e noteszt…
Ön hord?
Nem mindig. Ami fontos, úgyis megmarad. Ha elfelejtem, nem volt jelentős. Ez nem olyan munka, ami nyolctól négyig elvégezhető, s bár tisztelem a szorgalmat, és fontos a koncentráció, ennyi nem elég. Nagyon sok mindennek együtt kell állnia az alkotáshoz. Például nagyon nem mindegy, kikkel találkozik az ember élete során. Vannak-e meghatározó találkozások, beszélgetések, meglátom-e, hogy szemben az az úr hogyan emeli a kalapját, hogyan issza a kávéját. A figyelem sok szempontból tanítható, nem tartom hülyeségnek például, hogy verseket tanuljon az ember. Sokat kell olvasni, de nem csupán átfutni a sorokat. Ha közben elkalandozik az ember, lapozzon vissza, és essen neki újra.
Mondjon néhány nagy találkozást, amelyek nélkül ma nem ugyanaz a Víg Mihály lenne!
Gyerekkoromban nagy hatással volt rám B. Nagy László filmkritikus. Azt mondta nekem: „Az a baj, hogy a generációk egymásnak adják át a hülyeséget.”, hallgattam figyelmesen, tizennégyévesen. Bódy Gábor, Xantus János, Erdély Miklós; hogy csak azokat említsem, akik már nincsenek velünk. Persze a kortársaim, a barátaim is hatottak rám. És sok halott szerző, írók, zeneszerzők. Minél jobban megismerek egy írót művein keresztül, annál inkább érzem úgy, hogy szinte a barátom lesz. Igyekszem tehát egy szerzőtől lehetőleg mindent elolvasni. De ha már az olvasás tanulhatóságáról szó esett, úgy vélem, a koncentrált zenehallgatás is tanítható. Ha több energiát fektetnének az oktatásába, hamarabb és többen eljutnának Wagnerig.
Na de maradjunk Víg Mihálynál!
Annak ellenére, hogy színpadon zenélek, nem vagyok sztár, nem is érzem magam annak, és nem is szeretnék az lenni. A zenélés a fontos, de azt is tudom, már sosem fogok a mainstreambe tartozni, maradok a második vonalban.
Szeretne a mainstreambe tartozni?
Nem. Pont így van jól minden. A mai napig az érdekel, hogy amennyire csak lehet, jó dolgokat adjak ki a kezemből. Ezzel is úgy vagyok – ahogy talán minden zenész –, hogy nem hatódom meg a saját dolgaimtól, hanem pontosan látom, hogy itt meg itt lehetett volna jobban csinálni.
Nemrég városunkban, Veszprémben járt koncertezni, méghozzá a Holtszezon Kortárs Irodalmi Fesztivál keretein belül. Úgy tudom, ennél valami sokkal jelentősebb is köti a városhoz.
Igen. Jól ismerem a Várbörtön celláit, ugyanis egyszer bevittek. Alsóörsre mentünk Kolinda koncertre, viszont este kiderült, nincs hol aludni. Hajnalra már kimondottan hideg lett, hiába volt nyár, s így bementünk a Restibe. Ott megjelentek a rendőrök, és elkaptak, mondván: közveszélyes munkakerülő vagyok. Ez azt jelentette, hogy ha valaki harminc napig nem dolgozott, és nem tudta bizonyítani, hogy a szülei eltartják, akkor bevihették. Így kerültem tehát a veszprémi Várbörtönbe. Anyám végül iszonyú nehézségek árán kiderítette, hol vagyok, és négy nap múlva kihozott a börtönből.
Félt?
Nem, de rendkívül fusztrált lettem. Hét másik férfival ültem egy négyágyas cellában, a kaja ehetetlen volt, sőt, még a teát sem bírtam meginni. Nagyon erős, eleven élményem ma is, hogy bevisznek a földszintes épületbe, gondoltam itt lesz a cellám, ehhez képest látok egy hat emelet mély csigalépcsőt. Azt gondoltam, talán a pokolba vezet. Fullasztó érzés volt. Aztán nekicsaptak a falnak és azt mondták, megvernek – és úgy is lett. Szerencsére nem csak ilyen sötét emlékek kötnek a városhoz. Jártam oda koncertezni, sőt, az Utcazene Fesztiválon is megfordultam már – szóval megtapasztalhattam Veszprém kedvesebb arcát.
