Goodall felidézte: Londonban nőtt fel, és 4-5 éves lehetett, amikor édesanyja elvitte egy vidéki farmra, ahol az állatok szabad körülmények között éltek. A kislányt ámulatba ejtette az élmény, és bevonták olyan feladatokba is, mint a tojások begyűjtése a tyúkólakból. Ez szöget ütött a kis Jane fejében, sehogy sem értette, hogyan származhat a tojás a tyúkból, hiszen nem látott akkora lyukat az állatokon, amiken egy ekkora tárgy kényelmesen kicsúszhatna. A rejtély megfejtésére elbújt az egyik tyúkólban, és türelmesen várta, hogy szemtanúja lehessen a titokzatos tojásrakásnak. Órák teltek el így, az édesanyja pedig eközben kétségbeesetten kereste a csemetéjét – még a rendőrséget is bevonták. A dühe aztán hamar elszállt, miután Jane előkerült, mert lenyűgözte a kisgyerek kíváncsisága és lelkesedése. Ez volt az első alkalom, amikor Goodall megfigyelte az állatok viselkedését, és azóta is a személyes tapasztalatok útján keresi a válaszokat az élet nagy kérdéseire.
Csimpánzokkal először Kenyában találkozott. Az állatokat természetes élőhelyükön tervezte megfigyelni, az első hónapok azonban kiábrándítóak voltak. Amint a csimpánzok hírét vették, hogy “furcsa, fehér, csupasz majmok” járják a dzsungelt, köddé váltak. Goodall hat hónapot várt, mire egy bátrabb csimpánz közelebb engedte magához. Ekkor figyelte meg, ahogy az állat letör egy ágat, letépkedi róla a leveleket, majd a földön egy lyukba benyúlva vele kihorgássza onnan a rovarokat. Ma ezen nem lepődünk meg, tudjuk, hogy számos állatfaj használ eszközöket, akkoriban azonban elsöprő erejű felfedezésnek számított. A hatvanas években még tartotta magát az a nézet, hogy csakis és kizárólag az ember képes eszközöket készíteni és használni.
A további türelem és idő aztán meghozta a gyümölcsét: a csimpánzok egyre inkább megbíztak a kutatóban, aki így közelről figyelhette meg szokásaikat. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az állatok mennyire hasonlítanak ránk, és nem csak biológiájukban: gondoskodnak egymásról, vigasztalják egymást, képesek együttérzést kifejezni, és időnként háborúkat is vívnak. De képesek a szeretetre is: Jane szemtanúja volt annak, ahogy egy felnőtt egyed örökbe fogadott egy számára idegen, elárvult kölyköt. Amikor ezeket a tapasztalatait először megosztotta, a tudományos élet szereplői felháborodtak, kritizálták a munkamódszereit, kötötték az ebet a karóhoz, miszerint az ember teljesen különáll az állatvilágtól, nem pedig távoli unokatestvérei vagyunk a megfigyelt majmoknak. Miután Goodall dokumentumfilmeket forgatott, melyekben megörökítette az állatok viselkedését, a szélesebb közönség számára is nyilvánvalóvá vált, hogy megfigyelései helytállóak, ezáltal pedig megindult a változás, elkezdtünk más szemmel nézni az állatokra.
Egy ponton túl azonban Goodall úgy érezte, nem elég passzív szereplőként csak megfigyelnie az állatokat, tennie is kell értük. Afrikában eltűnnek az erdők, csökken a csimpánzok létszáma. Az emberek elkeseredetten pusztítják az élőhelyeket, mert az erdőirtástól új termőterületet, megélhetést remélnek, hogy legyen miből etetni a gyerekeiket. A kutató úgy gondolta, ha környezetileg fenntartható megélhetést biztosítanának az embereknek, az a csimpánzok helyzetén is javítana – ezért hozta létre a Jane Goodall Intézetet 1991-ben, ami ma már a világ 68 orsázágban jelen van, és programjaival segíti az afrikai közösségeket.
A világban ugyanis minden összefügg, segíteni kell az embereknek, az állatoknak és a környezetnek is, nem lehet az egyiket a másik nélkül megmenteni. Ha egy első ránézésre jelentéktelennek tűnő faj eltűnik az ökoszisztémából, azzal megbomlik az egyensúly. Olyan, mintha egy szálat lebontanánk a faliszőnyegből: ahogy egyre több és több szálat húzunk ki, végül az egész összeomlik. Ennek vagyunk ma szemtanúi a világ minden részén.
Elvesztettük a kapcsolatunkat a természettel, és ennek a folyamatnak a megállításáért elsősorban a fiatalokat kell meggyőzni Goodall szerint. Mint mondta, fontos, hogy minél több fát ültessünk, a városokban zöldítsük a háztetőket, mert a növények nemcsak ellentartanak az emelkedő hőmérsékletnek és hűtik a környezetüket, hanem hozzájárulnak a biodiverzitás visszaerősödéséhez is. A kutatótól gyakran kérdezik meg, tényleg hisz-e abban, hogy van még remény, hiszen napjainkban is rengeteg kegyetlenséget látunk magunk körül az emberekkel és az élővilággal szemben is.
Goodall erre mindig azt mondja, hogy a fiatalok miatt valóban él a remény, nemcsak azért, mert láthatóan felelősséget vállalnak és aktívan tesznek a környezetükért, hanem azért is, mert hatnak a szüleikre, nagyszüleikre is.
Ezzel kapcsolatban Jane megosztott egy anekdotát: találkozott egy nagy cég vezetőjével, aki elmondta neki, hogy a vállalat jelentős lépéseket tett a környezetbarát működés irányába. Persze, érzik a nyomást a vásárlók irányából is, egyre többen nézik meg, honnan származik, fenntartható módon állították-e elő a terméket – az igazi lökést azonban nem is ez adta, hanem az üzletember kislánya, aki egy napon könnyes szemmel jött haza az iskolából, mert ott azt hallotta, hogy az apja által irányított vállalat kizsákmányolja a természetet. Ugye ez nem igaz – kérdezte az apját –, ugye nem teszed tönkre a bolygónkat?
Gelencsér András rektor díszdoktorrá nevezte ki Jane Goodall világhírű csimpánzkutatót
Goodall szerint könnyű kibújni a felelősség alól és hárítani, de mindannyian tehetünk azért, hogy a világ – ha csak egy kicsit is – jobb hely legyen. Számít minden, amit teszünk, minden perc, amit ezen a bolygón töltünk. Eldönthetjük, hogy pozitív vagy negatív hatással leszünk a világra, eldönthetjük, hogy mit eszünk, mit viselünk, hogyan kapcsolódunk az embertársainkhoz és a természethez. Az életünk igenis számít, minden tettünk számít. Az emberiségnek és az egyénnek is minden eszköze adott arra, hogy megváltoztassa a világot. A kérdés, hogy akarjuk-e megváltoztatni? Jane Goodall válasza erre az, hogy igen, akarjuk – és nincs is más választásunk.
