József Attilát egyszer perbe fogták és el is ítélték kilenc havi fogházbüntetésre a Lázadó Krisztus című verséért. A vád: istenkáromlás. A szerencséje az volt, hogy nem a középkorban született, mert ott ugyanezért nemcsak a szabadságával, hanem a tulajdon életével is fizethetett volna. Jelen korunkban viszont ugyanilyen „bűnért” legfeljebb a gyóntatófülkében vezekelne valaki.
A fenti példa tökéletesen rávilágít arra, hogy a bűn és bűnhődés morális kérdése egyáltalán nem egyetemes, viszont önálló filozófiája van, amit a korok társadalmai formáltak. Talán az egyetlen közös pont a büntetések filozófiájában az ókortól napjainkig, hogy mindig azzal fizetett a bűnös tettéért, ami számára a legértékesebb. Ez manapság a szabadsága, és minden olyan lehetőség, ami azzal együtt jár. De a régi jobbágyi rendszerben nem így gondolkodtak. Ott sokszor csak a saját testük volt az egyetlen értékes tulajdonuk az embereknek. Így pedig a büntetések is a test kárára történtek különböző kínzások révén. Ráadásul mindez nyilvánosan történt, hogy a társadalom minden tagja pontosan tisztában legyen a tettek következményével. Egy piactéren felállított kaloda vagy bitófa nem a kosztümös filmek termékei, valóban léteztek ilyenek. A középkori ember ugyanis a bűn visszaszorításának lehetőségét az elrettentésben látta. Ezért zajlottak sokszor nyilvánosan a perek és az ítélethirdetések is, amiket aztán rögtön végre is hajtottak, legyen szó nyilvános botozásról, vagy súlyosabb esetben kivégzésről.
A felvilágosodás viszont megváltoztatta ezt a logikát. Nem véletlen, hogy a legtöbb börtön is ekkor épült, ugyanis a büntetés-végrehajtást már más eszme vezérelte. A társdalomra káros személyeket inkább elkülönítették. Ez viszont magával hozta azt is, hogy egy bűntett csak addig maradt a nyilvánosság felszínén, amíg az ítélethirdetés megszületett, vagy még addig sem. Hogy ezután milyen sors várt az elítéltre, mi történik a börtön falain belül, arról vajmi kevés információ jutott ki.
A perek hiába nyilvánosak a mai napig, azokra senki nem megy el. A társadalom hárít. „Nem vagyok bűnös, engem ez nem érdekel” mentalitás uralkodik. Pedig, ha csak azt nézzük, hogy Magyarországon jelenleg tizennyolcezer ember van börtönben, tehát egy kisebb város lakossága, akkor felmerül a dilemma, hogy nem lenne-e a társadalmi felelősségvállalás része, hogy foglalkozzunk a bűn és bűnhődés kérdéskörével?
Az egykori veszprémi várbörtönben berendezett kiállítás ennek a társdalami tabunak a kőkerítését törte át, magára vállalva a missziót, hogy a bűn és büntetés kérdéskörét történelmi és kulturális szemüvegen keresztül mutatja be. Utóbbi persze nem meglepő annak tükrében, hogy a kiállítás a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programnak a jóvoltából épülhetett fel a várbörtön mínusz harmadik szintjén, amit ironikus módon lifttel lehet megközelíteni az alatta fekvő Ruttner-házból.
Amikor kiléptünk a liftből és beléptünk az egykori őrbódéból kialakított bejáraton, Dosztojevszkij idézete mellett Márkusné Vörös Hajnalka, levéltáros, a kiállítás szakmai vezetője várt minket. Ő mutatta meg, hogy a kiállítás az emelet két szárnyában lett kialakítva, a határvonalat pedig a már említett felvilágosodás kora jelenti.
Balra tömlöcök, hóhérok, vallató kézikönyvek és szégyenkövek jönnek szembe, jobbra a modern börtönök házirendjei, a börtönmunka lehetőségei, börtöntetoválások, vagy éppen a reintegrációs tisztek. Két korszak büntetés-végrehajtása, mind-mind olyan cellákban kialakítva, amik a kétezres évek elejéig – egészen pontosan 2003-ig – még ténylegesen elítélt rabok őrzésére szolgáltak.
„Szíjat hasítok a hátadból! Hátra kötöm a sarkad! Pálcát törnek felette. Körömszakadtáig tart.” Csupán néhány kifejezés a magyar nyelvből, amik ma is közbeszéd részét képezik, viszont egytől egyig a középkori kínzásokból eredeztethetőek. Mária Terézia volt az, aki szakított ezekkel a brutális eljárásokkal, ám a vallatási módszerekben még megőrizte a kínzás módszertanát. Sőt, erről egy kézikönyvet is közreadtak a monarchia börtöneiben.
„Miután a vádlottat szakszerűen a csigázó létrához feszítették, a hóhér az égő gyertyákkal a kezében másszor fel a vádlott mellé, majd három-négy körkörös mozdulattal égesse meg a testet. Ezt ismételje meg 10-11-szer. Figyelem, a súlyos sérülések elkerülése érdekében a folyamatot tizenkettedszerre semmiképp se végezzék el! Továbbá ügyeljen, hogy a mellbimbókat az égetéstől kímélje!” – Ilyen és ehhez hasonló szakszerű leírások szerepeltek a kézikönyvben a hóhérok részére.
Apropó hóhérok… Hajnalka a tárlatvezetés közben általános történetek helyett konkrét veszprémi példákon keresztül mutatta be többek közt ennek a mesterségnek a mibenlétét is. Ugyanis a hóhérság nyugodtan felfogható egy korabeli szakmaként is. Ráadásul a hóhérok anatómiai tudása sokszor az orvosokéval vetekedett. Gyakran hívták őket házakhoz, hogy segítsenek meggyógyítani a nyavalyát. Deák Ferenc maga írta le egy levelében, hogy gyermekkorában leesett egy fáról, amitől elmozdult az egyik csigolyája. A hivatalos doktorok nem tudtak segíteni rajta, de a Zala vármegyei hóhér igen.
A hóhérok a családjukkal együtt mégis a társadalom perifériáján voltak. Egyfajta ki nem mondott, de érzékelhető kiközösítés övezte őket. Ez annyira jelen volt a kor társadalmában, hogy gyakran hóhércsaládból származó fiatal csak szintúgy hóhérfelmenőkkel bíró lánnyal házasodhatott. Az otthonuk is általában a város szélén volt, amit, ha lehetett, elkerültek az emberek. Veszprémben a Jeruzsálemhegyen állt ez a ház, aminek már nyomai sem láthatók, hiszen azóta ráépült az Endrődi-lakótelep.
A várbörtönben raboskodók viszont nem egyszer el sem jutottak a bitófáig. A halálos ítéletet végrehajtották a várbörtön körülményei. Hajnalkával celláról cellára haladva tárulnak fel ezek a történetek, amik gyakran a híres bakonyi betyárokhoz kapcsolódtak, úgy, mint Sobri Jóskához, vagy Savanyú Józsihoz, akik a leírások szerint szintén raboskodtak itt. A tömlöcök annyira sötétek és vizesek voltak, hogy valamelyiket elnevezték páfrány-teremnek, mert ugyan a nap nem sütött be, mégis a rideg, nedves közeg miatt megtelepedtek ezek a növények. Az elítéltek pedig olykor hetekig vagy hónapokig ültek itt átfagyva.
A várbörtön azonban nem csak az elítéltek számára volt megterhelő hely. A kiállítás külön foglalkozik a börtönőrök helyzetével, akik ugyanazokon a zárt folyosókon, ugyanabban a piszkos, dohos közegben léteztek, csupán a cellaajtók másik oldalán. És amíg az ő irodáik sokszor ablaktalanul a sziklafal felé néztek, addig a cellák szűk és rácsos ablakaiból még lehetett látni a külvilágot, ezzel lélegeztetőgépen tartva a rabok számára a szabadulás reményét. Szemben az őrökkel, akiket hivatásuk ide kötött mindvégig.
A veszprémi várbörtön eme sajátos elhelyezkedését a kint maradt hozzátartozók ki is használták. Sok veszprémi lakos emlékezhet még arra, amikor a börtön alatti Jókai utcán kiáltások visszhangoztak, amikor a feleségek, édesanyák, testvérek és gyermekek rögtönzött beszélőre hívták a rabokat, jobb híján a várfal akusztikáját és hangszálaik erejét kihasználva.
Persze csak azok, akik kitartottak a hozzátartozójuk mellett a börtönévek alatt is. Ezzel pedig Hajnalkával át is fordultunk a kiállítás jobboldali szárnyába, ahol a modern büntetés-végrehajtás oldaláról közelítik meg ezt, a társadalom nagyrészének még mindig láthatatlan témát.
„Aki több évre börtönbe kerül, annak az életéből első évben eltűnnek a munkatársak, öt év múlva már a barátok sincsenek meg, aki viszont tíz évig, vagy annál tovább marad bent, annál a család is szertefoszlik. Ha élnek még a szülők, akkor általában ők kitartanak, de a korábbiak egyenes következménye, hogy ennyi idő után, ha ki is szabadul az elítélt, akkor nincs hova mennie, a priusz miatt nehezebben talál munkát, a statisztika pedig mindennél többet mond: a szabadultak hatvan százaléka három éven belül visszakerül a börtönbe.” – Mesélte Hajnalka egy szemléletes ábra előtt a kiállításon.
Persze a nem is olyan távoli múltban bőven voltak olyanok, akik ártatlanul, politikai meghurcoltatás miatt kerültek a várbörtönbe. A Tanácsköztársaság idején az akkori veszprémi polgármestert, a törvényszék és takarékpénztár elnökét és még számos másik magas rangú köztisztviselőt egyszerre zártak be. Ők viszont a lehetőségekhez mérten itt is megőrizték polgári életmódjukat. Kártyáztak, szivaroztak, valamint fogadásokat kötöttek, hogy kinek a felesége érkezik aznap először a meleg ebéddel.
Nem volt ennyire romantikus a helyzete két másik híres börtönlakónak. Mindszenty Józsefet, Veszprém püspökét, Magyarország hercegprímását először a nyilasok, majd a háború után a kommunisták is bezárták. Az egyházi vezető viszont nem tört meg, sőt még kispapokat is szentelt a várbörtön egyik átjárójában. Brusznyai Árpádot sem sikerült megtörni az államhatalomnak a börtönben. A középiskolai tanárt az ’56-os forradalomban vállalt szerepe miatt zárták börtönbe, majd a forradalom után kivégezték Vácott. Fennmaradt levelei viszont arról árulkodnak, hogy se az ottani, se a veszprémi körülmények nem hatottak szellemére.
Tovább haladva az újkori börtöntársadalmat bemutató cellákon már-már feszengő érzés töltheti el a színtiszta erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkező látogatót is, amikor testközelből láthatja azokat a vaságyakat, kopott szekrényeket, a falon folyamatosan működő tévét, amit a várbörtön utolsó lakói is „élvezhettek”.
Annak idején 58 fogvatartottra tervezték a veszprémi várbörtönt, viszont 2003-ban, amikor bezárták, összesen 280 rabot szállítottak át innen az új börtönbe. Ez azt jelenti, hogy a két fős cellákban volt olyan eset, amikor kilencen voltak bezárta.
Ezek az emberek pedig külön társadalmat alakítottak ki. A börtönöknek megvan a maga hierarchiája, saját szlengje, sokszor pedig a túlélés záloga lehet az, hogy ki és milyen gyorsan alkalmazkodik ezekhez, mesélte tovább Hajnalka, aki megmutatta azt is, hogy olykor a bezártság és a lelassult idő milyen rejtett dolgokat képes előhozni az emberekből.
Több rab is itt döbben rá, hogy valahol mélyen művészi vénával is rendelkezik, ami rajzokban, festményekben, vagy akár irodalmi művekben jön a felszínre a börtönévek alatt. A leggyakrabban mégis az ott készített tetoválásokban jelenik meg a művészet. Ezek elkészítéséhez pedig ismét a kreativitásukat hívják elő a rabok: golyóstollakat, drótokat, villanyborotvát egyaránt felhasználnak hozzá, a tetoválásoknak pedig itt is saját szimbolikája van. A leggyakoribb a kézfejen lévő négy pont, ami egy ötödiket zár be, utalva a börtön négy falára és a raboskodásra.
„El kell érnem olyan dolgokat, amik még ebben az életben büszkévé tehetik azokat, akik szeretnek. És ebben a legnagyobb szövetségesem maga az idő.” „Az idő múlását megtanultam befolyásolni. Úgy fejezem ki: strukturálom az időt.” – Ezeket a gondolatokat is a rabok fogalmazták meg, amiken keresztül feltárul egy újabb olyan dimenzió a börtönök világából, ami a kinti, úgynevezett rohanó világban élők előtt ismeretlen. Mégpedig az idő múlásának relativitása.
Egy közös ezekben is van, méghozzá a szabadulás reménye. Hogy mi lesz ezután velük, arra a várbörtön kiállítás utolsó állomása próbálja megtalálni a választ, de nem öncélúan. Sőt, ez az állomás nem állít semmit, viszont kérdéseket tesz fel, amire önkéntelenül is válaszol, aki elolvassa: „Laknál egy börtönviselt ember szomszédságában? Te alkalmaznál egy priuszos munkavállalót? A bűnös mellett az ő családja is bűnhődik a börtönévek alatt?”
Ezekre nincsen jó vagy rossz válasz. Viszont csupán az a tény, hogy valaki elgondolkodik ezekről, ledönti a saját gondolataiban a büntetésvégrehajtás tabuját, nagy lépést megtéve a társadalmi felelősségvállalásban.
