Ahhoz, hogy 2025-ben a tihanyi bencés monostor egy hangulatos könyvtárszobájában beszélgethessünk Jeromos atyával, számos vízválasztó emberi döntés kellett korábban. És itt nem az interjúegyeztetés menetére gondolok, arra egyből igent mondott a monostor perjele. Ennek az eredőjét a hatodik században kell keresni, amikor egy nursiai előkelő család gyermeke, miután Rómában kitanulta a hét szabad művészetet, és még a jogban is jártasságot szerzett, megelégelte a nem sokkal korábban széteső birodalom fővárosának hiúságát és kevélységét, ezért kivándorolt a közeli erdőbe, ahol remeteként kezdte élni az életét, otthona pedig egy barlang lett, ahol Istenről kezdett elmélkedni. Hosszú évek teltek el így, mígnem az emberek egyre többször kezdték felkeresni magányában, hogy a lélekkel kapcsolatos vívódásaikban tanácsot kérjenek tőle.
A remetét Benedeknek hívták. Őt tekinti a nyugati kereszténység a szerzetesség alapítójának, ami akkora hatással bírt a kontinensre, hogy ma Európa társvédőszentjeként is tisztelik.
Ehhez persze az is kellett, hogy idővel követői is legyenek, akik szintén lemondtak a világi javakról, hogy életüket a Teremtőnek szenteljék. Benedek ekkor döbbent rá arra, hogy az ilyen közösségeknek világos és jól leírt életszabályzatra van szüksége, ami lelki tanítás mellett a mindennapi élet rutinjait is meghatározza. Ez lett Szent Benedek Regulája, amihez a ma élő bencések is tartják magukat, többek közt Tihanyban is, és ez az, ami az alfája az évszázadok alatt létrejött több száz férfi és női szerzetes közösségeknek a világon.
De mit jelent manapság a szerzetesség? Egy olyan eszme képviselete, ami vasmarokkal kapaszkodik a középkori regulákhoz egy olyan világban, ahol a katolikus egyház egyik legnagyobb dilemmája az, hogyan tudná a krisztusi tanításokat hatékonyan átadni a XXI. század ideológiákban és vallási sokszínűségben fürdőző emberének?
„Egy szerzetes sosem önmagáért van, hanem Istenért és az emberekért. A legfontosabb feladata pedig az, hogy az evangélium ügyét szolgálja. Mindez megjelenik az emberekért végzett imádságban, de abban is, hogy a szerzetesi élettel egyfajta példát akar mutatni. Ez pedig nagyon sok erőt adhat azoknak is, akik nem ezt az életformát élik, csupán szemlélődőként ismerkednek vele.”
Ez a példamutatás elsősorban mindenkinek a saját közösségeihez való kapcsolatában értelmezhető, folytatta a szerzetes. Hiszen manapság nagy probléma, hogy az emberek a közösségi életet egyénileg értelmezik. Addig tartják hasznosnak, amíg az érdekeiket szolgálja, miközben nem szívesen tesznek többet az építéséért annál, mint muszáj. A szerzetesi életforma ennek tükrében egy minta próbál lenni, hogy hogyan lehet közösségben élni úgy, hogy valaki átadja az idejét, a szolgálatát, a gondolatait a közösségnek, rajtuk keresztül pedig Istennek.
„A szerzetes is ember!” – Hogy ezt miért volt olyan fontos leszögeznie Jeromos atyának, arra jó példa az, amit oly sokszor ő maga és szerzetestársai is megtapasztalnak, amikor látogatócsoportok érkeznek Tihanyba. „Sokan úgy gondolnak a szerzetesekre, mint a világtól nagyon távoli személyekre, akik elvonulnak és visszahúzódnak az emberektől. Akik szinte nem is ebben a valóságban élnek.”
Hogy ezek a sztereotípiák miért ölthettek testet, arra a huszadik század történelme adja meg a választ.
„Hosszú ideig megszokott volt és az emberek nem kapták fel a fejüket arra, ha például a közoktatásban szerzetesek látták el a tanítói szerepet, vagy egy kórházban apácák ápolták a betegeket. A szocializmus évei alatt ez megváltozott. Bár voltak egyházi iskolák, de a szerzetesek már nem azzal a természetességgel jelenhettek meg az emberek előtt, mint a világháború előtt. Miután összeomlott ez a rendszer, már máshogyan szerveződött a társadalom. Születtek könyvek, készültek filmek, amikben megjelent a szerzetesség, de mindig valamilyen sztereotip jelzővel felruházva, mint például, hogy csak magunkban vagyunk a világtól elvonulva állandó elmélkedésben. Persze fontos és ebben nem tévednek ezek a filmek sem, hogy a szerzetes elsősorban Istennek él, de maga Jézus mondta azt, hogy ebben a világban, de nem ebből a világból való. Tehát mi szerzetesek is itt élünk és tevékenykedünk az emberek között, de mégis fontosnak tartjuk, hogy azokat az értékrendeket képviseljük, amik nem feltétlenül jelennek meg prioritásként egy „világi” életben.”
Egy gondolat erejéig viszont maradjunk még Szent Benedek Regulájánál, és erre kértük Jeromos atyát is. Hiszen közösségekről beszélt, akiknek a szerzetesek példát tudnának mutatni, viszont a világi életben sok egymástól különböző közösségben kell helyt állnia az embereknek. Legyen szó a családról, baráti közösségekről, munkahelyről, vagy szűkebb-tágabb lakóhelyéről, de még a vallási, ne tovább politikai közösségeket is ide lehetne sorolni. Létezik az az egyetemes megoldás, az a regula, amelyik mindegyikre érvényes?
„Szent Benedek Regulájára mindenki úgy tekint, mintha csak a szerzeteseknek íródott volna. Egy világi ember mit tudna levonni belőle? De, ha figyelmesebben tekintünk rá, szembetűnik, hogy hatalmas energiaforrás, amit bárki magáévá tud tenni. A szabályok, a tanácsok, az életvezetéshez adott keretek mind ilyenek. Hiába szól sok szabály elsősorban az apátoknak, akik a szerzetes közösségeket vezetik, valójában egy cégvezető, egy iskolaigazgató vagy egy családfő, lényegében mindenki, aki az élet bármely területén egy közösséget vezet, az tud merítkezni belőle.”
Hogy ez a konkrétumok tükrében mit jelent, Jeromos atya rögtön felsorolt néhány vastagon szedett részt a Regulából. Ilyen például az, hogy a tanácskozásokra mindig hívjanak meg fiatal testvéreket, mert sokszor az ő látásmódjukon keresztül nyilatkoztatja ki Isten a számára kedves irányt. De arról is ír, hogy a jócselekedeteknek milyen eszközei vannak, vagy hogyan és mikor érdemes tanácsot kérni, mikor kell korrekciót alkalmazni és mikor kell inkább motiválni.
„Szent Benedek ismerte az embert és ismerte a közösségek dinamikáját. Mindig a középutat választotta, a harmóniára törekedett a szerzetes közösségek szervezésénél is. Nem az övé volt az egyetlen regula, amit akkoriban írtak, de valamelyik nem volt elég egyértelmű, a másik meg túl volt szabályozva. Szent Benedek viszont ismerte az arany középutat. Azt, amiben az embernek egyéni boldogsága és a közösség öröme is egyaránt elérhető.”
A szerzetesek, és kiváltképp a bencések tehát ebben a szellemben élik az életüket. Habár Szent Benedek volt az, aki elhelyezte a szerzetesség alapköveit a keresztény egyházban, az általa megalapított bencéseket aztán több száz másik rend követte a világon. Ezek közül vannak olyanok, akik közösségeikkel a világ minden pontján jelen vannak, mint például a bencések, ferencesek, domonkosok, de számos kisebb szerzetesi csoport is működik. Ezeknek pedig más-más karizmája van. Némelyik valóban befelé fordul és főleg imával tölti az idejét, mások akár tevékeny alakítói is lehetnek egy társadalomnak azzal, hogy az oktatást, vagy éppen a betegellátást tűzték zászlajukra.
„A bencések valahol a kettő között vannak. Az aktív és a szemlélődő, tehát az imádságban elmerülő és a tevékenykedő szerzetesrendek között. Imádkozzál és dolgozzál – ez Szent Benedek Regulájának hívó szava, és ebben kell az egyensúlyt megtalálni. Az ima formája ma sem változott, de hogy milyen tevőleges munkát végez az emberekért egy bencés szerzetes, annak már számos különböző formája lehet. Lelkipásztorkodás, tanítás, vagy akár az is lehet szerzetesi munka, hogy fogadja a vendégeket, akik ellátogatnak Tihanyba és bemutatja nekik a barokk templomot, a Király-kriptát és a múzeumot, ezáltal közvetlenül is átadja a szerzetesi értékeket, amikről korábban már beszéltünk.”
Így pedig nehéz is lenne egy mindenek fölötti általános következtetést levonni, hogy a szerzetesi életforma választásához milyen emberi habitus, vagy készségek szükségesek. Jeromos atya kis gondolkodás után viszont mégis kimondta a kulcsszót: „A nyitottság.” – Nyitottság Isten, nyitottság önmagunk megismerésére és nyitottság az emberek irányába. Arra, hogy az ember le tudjon mondani akár a saját akaratáról is, fejtette ki a perjel a szerzetesi nyitottság mibenlétét.
„Egy olyan világban, ahol azok a gondolatok dominálnak az emberekben, hogy mindig csak én vagyok a középpontban, ott megtanulni azt, hogy az alázatos lemondás a saját akaratunkról, nem hátrány, hanem épp ellenkezőleg, az ember kiteljesedését tudja szolgálni. Ez egy életparadoxon. Ha valaki elkezd a másikért élni, akkor találja meg a boldogságot. Ez viszont nem olyan boldogság, amiről ma az általános víziók élnek. Nagyon mélyre tud hatolni az emberségben, hogyha valaki le tud mondani arról, hogy egyedül neki legyen jó.”
Jeromos atyának saját elmondása szerint nem volt katartikus megvilágosodása, ami egyik pillanatról a másikra a szerzetesi életútra terelte volna. A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium tanulójaként az évek alatt vált egyre vonzóbbá számára ez az életforma. Ettől függetlenül meggyőződése, hogy Isten hívta meg őt szerzetesnek, csak nem úgy, ahogy sokan elképzelik azt. „Isten hangját nem úgy kell értelmezni, mintha valaki ténylegesen beszélne hozzánk, hanem embereken, életszituációkon és különböző megtapasztalásokon keresztül szól hozzánk.”
A szerzetessé válás folyamata is hosszabb időt ölel fel, és nem merül ki egy egyszerű űrlap kitöltésében. Ebben az ősi gyökerű folyamatban nincsenek apróbetűs részek és nincsenek határidők sem. Amikor valaki csupán érdeklődőként felkeresi valamelyik monostort, ő már megtette az első lépést a szerzetessé váláshoz, igaz, itt még nincsenek kötelezettségei, pusztán szabad állapotú, megkeresztelt férfinak kell lennie. Sokan ebben az ismerkedős fázisában még világi életükben is aktívak, egyetemet végeznek, dolgozni járnak, de már rendszeres látogatói a monostor közösségének. Ahogy Jeromos atya mondja, ez a sztereotípiák leomlásának az időszaka, amikor a szerzetesi élet elképzelése a gyakorlattal találkozik. Ez a jelölt idő általában egy évet ölel fel, de nincsenek kőbe vésve itt sem a határidők. Ha az elhatározás továbbra is erős maradt, akkor kezdődik a noviciátus szakasza. A jelentkező ekkor költözik be ténylegesen a monostorba, magára ölti a rendi ruhát és megkapja a szerzetesi nevét. Egy spirituális életszakasz következik az ő szerzetesi életében, amikor megtapasztalja a különböző imaformákat, a rend szabályait, miközben nem, vagy csak nagyon ritkán hagyja el a monostort. Ezt követően még mindig szabadon dönthet úgy, hogy mégsem lép a szerzetesi életútra, de ha az elhatározás megszületett, akkor leteheti az ideiglenes szerzetesi fogadalmakat, majd később az ünnepélyes fogadalmát, ami viszont már egy életre szól. Ekkor válik teljes jogú tagjává a közösségnek.
A bencéseknél ezek a fogadalmak az engedelmességet, a szerzetesi életalakítást és a stabilitást jelentik. Utóbbi fontos pillérje a bencéseknek, amiről Jeromos atya így beszélt: „Minket főleg az különböztet meg más szerzetesrendektől, hogy aki belép egy bencés közösségbe, az ottmarad, földrajzi értelemben is. Sok olyan rend van, ahol a szerzetesek a szolgálat miatt közösséget váltanak, hiszen különböző házak között diszponálják őket, de a bencés nem ilyen. Ez a stabilitás gyakran kihívást jelent, de biztonságot, kiszámíthatóságot ad az életünknek.”
Ráadásul mindezt a Tihanyi-félsziget csúcsára épített monostorban teszik, amit még I. András király alapított meg 1055-ben, mai barokk formáját pedig a török dúlás utáni újjáépítés után nyerte el. De nem ez az egyetlen bencés monostor a világon, ami festői szépségű környezetben helyezkedik el. „A bencések szerettek a magaslatokra, a hegytetőkre építkezni, hogy jól láthatóak legyenek, miközben biztonságban vannak.” – Mondta Jeromos atya, felidézve, hogy a rend olaszországi központja, Monte Cassino szintén egy szikla tejére épült hatalmas, tizenkét keringős monostorban van.
A tihanyi bencések persze ennél jóval kisebb léptékűek. A tízfős szerzetesi közösségük a bencés renden belül nem számít nagynak, mégis mindenkinek megvan a saját feladata, amiben egyszerre érvényesülnek a szerzetesi lét feladatai, miközben minden szerzetes kiteljesedhet a saját egyéni készségeiben.
„A bencés szerzetesség jellemzője, hogy figyelembe veszi az egyén adottságait és lehetőségeit. Ez pedig már a szerzetessé válás folyamatában is tetten érhető. Nincs egy kőbe vésett szabályzat, hogy hány év alatt kell valakinek szerzetessé válnia. Helyette mindig figyelembe veszi az egyénnek a saját útját és ezen az úton való haladási sebességet, amivel eljuthat a célig. Ugyanez igaz a szolgálatokra is, amiket vállalunk. Különbözőek vagyunk erősségeink és gyengeségeink tekintetében, ezért mindenki esetében igyekszünk megtalálni azt a tevékenységet, amihez jó adottságai vannak. Mi itt Tihanyban többféle munkát végzünk: lelkipásztorkodunk a környéken, látogatóközpontot üzemeltetünk, vendégeket fogadunk, iskolát tartunk fent, kulturális programokat szervezünk. Ebből a csokorból közösen választjuk ki, hogy kinek mi lesz a prioritása, természetesen megtartva azt, hogy ha kell, akkor besegítünk egymásnak.”
A tihanyi bencések tehát számos példáját adták annak, hogyan dől össze egy sztereotípia a világtól elforduló szerzetesrendekről, de még ezek között is van néhány olyan megtapasztalás, ami a szerzetesség világában jártasabb ember számára is meglepő lehet. Ilyen volt, amikor Jeromos atya, mint barátaikra hivatkozott egyszer a somogyvári Krisna-völgy közösségében.
„Attól, hogy nem ugyanahhoz az egyházhoz tartozunk, érdemes keresni azokat a közös értékeket, amik nem szétválasztanak, hanem közelebb hoznak egymáshoz. A krisnás barátainkkal a kapcsolat úgy alakult ki, hogy ők egyszerűen bejelentkeztek hozzánk, mert kíváncsiak voltak, hogyan szervezzük meg vallási alapon a turisztikai tevékenységünket itt Tihanyban. Hiszen ők hasonló módon „üzemeltetik” a saját otthonukat a Somogyban. Eljöttek és én két és fél órát beszélgettem velük. Eközben pedig számos olyan spirituális közös pontot találtunk, ami bármennyire hihetetlen, de közös bennünk. Hogy messzebb ne menjek, ők is hasonlóan szoros közösségben élnek, mint mi, keresztény szerzetesek. Később aztán nagy szeretettel ők is meghívtak magukhoz, mi pedig örömmel meglátogattuk az ő közösségüket. Ilyenkor le kell menni azokhoz az alapvető kapcsolódási pontokhoz, amik léteznek köztünk. Mert mindenekelőtt emberek vagyunk, mindannyian párbeszédre hívattunk meg, amit nem szabad vallási, vagy ideológiai meggyőződésből kizárni. Sajnos pont ezek az értékek azok, amik leginkább hiányoznak a mai világból.”
Az emberek márpedig érzékelhetően vágynak az ilyen megtapasztalásokra, mint amit Jeromos atya is leírt. A keresztény szerzetesek üzenete pedig olykor nem várt helyen is táptalajra talál. Hogy pontosan mit is jelent ez, arra a válasz az emberek spiritualitásra való érdeklődésében keresendő, amiben sokan egyfajta menekülő utat látnak a mókuskerékszerű világ nehézségei elől. Persze ilyen szemüvegen keresztül sem mindegy, hogy hogyan tekint valaki az érzékelhető világon túli dolgokra. A bencéseknek pedig már-már patikamérlegen kimért pontos válasza van erre.
„Számos modern elképzelés van a spiritualitás különböző megéléseiről, a keresztény egyház viszont az intézményrendszeren túl már egy kitaposott utat kínál a spiritualitásban is, amiben benne van az örömhír és minden olyan érték, ami a kereszténység alapja. Csupán a kapcsolódási pontokat kell megtalálni a mai embernek a saját lelki igényeivel. Meg kell keresnie, hogy mit nem találhat meg a világban. Hogy mire van szüksége az embereknek? Ebben a mai bizonytalanságban valamilyen szilárd alapra, egy jól látható igazodási pontra. Ilyen lehet egyszerűen a csend is, de ha tovább gondolkodunk ezen, akkor még számos hasonló kapcsolódási pontot találhatunk. A szerzetességnek pedig feladata, hogy segítse az embereket ebben a felismerésben.”
Ez lenne tehát a mai kor szerzeteseinek a célja? Egyáltalán beszélhetünk az ő esetükben célokról, amikor a fogadalmukkal látszólag révbe ér a szerzetes útkeresése? Jeromos atyától erre is megkaptuk a választ, de csak miután ő is feltette a lélek zsigeréig hatoló kérdést:
„Mi az egyik legfájdalmasabb és leginkább reményvesztett állapot, amit egy ember átélhet? A céltalanság, amikor értelmetlennek látjuk az életünket. A szerzetesi élet viszont tele van célokkal. Természetesen a legfontosabb az üdvösség elérése. Isten egy olyan életre hív bennünket, ami már itt a földön megkezdődik, de csak Istennel való találkozásban teljesedik be. Sokszor úgy képzeljük el az üdvösséget, mintha pusztán ajándék lenne, vagy az Isten kegye, amit majd az itteni szenvedésünkért cserébe jutalomként kapunk. Pedig az üdvösségre úgy kellene tekintenünk, mint annak a földi boldogságnak a beteljesülése, amit egyébként itt is megtapasztalunk. Boldognak lenni, és azért dolgozni a földön nem bűn, nem önzőség és nem is reménytelen küzdelem.”
