Lassan húsz éve, hogy megnyerted a Megasztárt. Sok ominózus jelenet zajlott akkor, melyek közül kisvideó formájában ma is sok kering a közösségi felületeken; ilyen például az, amikor a műsor után hazamentél Kishegyesre, és sírva dedikáltál a rajongóknak. Akkor azt mondtad, megmaradsz olyannak, akit soha nem kell visszarántani a földre. Sose kellett?
Úgy hiszem, a létünk része, hogy belefutunk különböző tapasztalásokba, természetesen velem is előfordult, hogy olyan utcákban találtam magam, ahonnan, mint később rájöttem, érdemes inkább visszafordulni, mert olyan értékrendeket akartak rám erőltetni, melyekkel nem tudok azonosulni. De alapvetően azt gondolom, hogy a különböző hatások által generált új dolgokkal együtt mindig önazonos tudtam maradni. A körítés változhat, de az emberi lényeg, a gyökerek, s az az értékrend, amiből táplálkozol, amit jó esetben adhatsz másnak, egy idő után már nem is tud változni. Ha mégis, ott erős személyiségtorzulásnak kell végbemennie. Nem gondolom, hogy valaha másféle lelki síkon mozogtam volna, mint amit egyébként kaptam.
Ezek konkrét, megfogalmazható irányok?
Nem mindegy, mit nevelnek belénk a szüleink. Igen, van néhány fő irány, ami anyámtól és apámtól jön, és valószínűleg mindig fontos marad. A legfőbb szabály, hogy kétféle ember létezik: a jó és a rossz. Ha tehetjük, minél többet legyünk jó emberekkel, vegyük észre, ha mégsem közöttük vagyunk, és adott esetben nem jó irányba visznek. Érdekes, éppen néhány napja gondolkodtam ezen, elemeztem a múltat, és feltettem magamnak a kérdést: vajon mikor ismertem fel, hogy az ördög kopogtat az ajtón? Úgy hiszem, mindig időben észrevettem. A másik fő szabály, amit otthonról hozok, hogy folyamatosan tanulni kell olyanoktól, akiktől érdemes. Bármerre visz bennünket az élet, embernek kell maradni, és nem szabad elfelejteni, honnan jöttünk. Sokszor nehéz, és nyilván a popszakma is számos nehéz történést hoz magával, amire sokan nem is gondolnának.
Fotó: Rosta Márk
Pontosan mire gondolsz?
Nem egyszerű, amikor fáradt vagy, éppen rohansz, vár a saját életed, de megállít és megszólít valaki a közönség soraiból: ilyenkor természetesen nem mondom neki, hogy én készen vagyok mára, elvégeztem a feladatomat, viszont nem tudok ezer felé szakadni sem. Tiniként, egyedülállóként az ember „csak” magával foglalkozik, de ha családunk van, már rohannánk haza, hogy ott is jelen legyünk.
Kívülről úgy tűnik, rendkívül tudatosan távol tartod magadtól a bulvárt, nem vagy megosztó személyiség. Milyen jellegű megfontolás van e mögött?
A magánéletemet mindig próbáltam kizárni, inkább szakmailag akartam hírértékű lenni, nem pedig a botrányokkal. De az az igazság, hogy nem is lett volna túl sok lehetőségem botrányokba keveredni; éppen nemrég számolgattam, hogy hány éves korom óta dolgozom. Amikor a kortársaim bulizni mentek, addig én töretlenül végeztem a feladatomat, hiszen nagyon komolyan vettem a szakmát, de nemcsak a rock and roll-t, hanem azt is, hogy új jövőt építsek magamnak. Óriási lett a szakadék a múltam és a jövőm között, és ebben megláttam a lehetőségemet, tudtam, élnem kell vele. Visszatérve a kérdésre, én egyébként úgy vélem, megosztó vagyok: vagy nagyon szeretnek, vagy nem, de szerencsére úgy tapasztalom, hogy aki nem szeret, az is tiszteli és elismeri a munkásságomat. Ezzel a fajta megosztottsággal viszont abszolút ki tudok békülni, egyébként sem lehet mindenkinek megfelelni, nem lennék normális, ha ezzel próbálkoznék. Ez fordított esetben nálam is előfordul művészekkel szemben: nem mondom, hogy a barátja szeretnék lenni az adott illetőnek, de ettől még elismerem az eredményeit, a pályáját.
Amíg a legtöbb kortársad bulizott, te pedig már tizenévesen dolgoztál, érezted, hogy lemaradsz valamiről, vagy minden jó volt így?
Vannak pillanatok, amikor azt érzem, lehettem volna lazább, de akkor meg nem lettem volna önazonos, és nem ott tartanék, ahol tartok. Ha elengedem a gyeplőt, máshogyan alakultak volna a dolgok, a Jóisten pontosan tudja, miért voltam olyan akkoriban, tehát így volt minden rendjén.
Mégis kiemelted a lazaság hiányát. Kívülről, s a megnyilvánulásaidból úgy tűnik, szigorú vagy magaddal, komoly elvárásokat támasztasz magadnak. Jól látom?
Jól! Ez sokszor erős pozitívum, máskor nagyon erős negatívum. Rettentően szigorú vagyok magammal, bár a három gyerekem erőteljesen dolgozik azon, hogy ne így legyen. Vannak pillanatok, amikor azon kapom magam, hogy igenis képes voltam elengedni dolgokat, mert felismertem, hogy egyszerűen nem fog menni. Mondok egy példát, és bár elképzelhető, hogy mások számára ez nevetséges, de nekem komoly elhatározást jelentett. A várandósságom előtt hetente hat napot edzettem, rendkívül komolyan vettem a test és a lélek egyensúlyának megteremtését. Úgy éreztem, a színpadi erőnlétemhez fittnek kell lennem, hiszen mégsem egyszerű „könnyedén” végigugrálni egy kétórás koncertet. Viszont, miután megszülettek a gyerekek, rájöttem, nem fog menni a heti hat edzés, és igen nagy feladatot jelentett elfogadni, hogy nem vállalható az a fajta intenzitás, ami korábban. Végül megbeszéltem magammal: nem dől össze a világ, ha csak akkor sikerül a nagy visszatérés, ha már a gyerekek ovisok lesznek. Hozzáteszem, így is heti hármat edzem. Furcsa elvárásaink vannak magunkkal szemben, én általában hálás vagyok ezért a tulajdonságomért, mert az életben nagyon sokszor előre vitt.
Fotó: Zsólyomi Norbert
Foglalkozol önismerettel?
Igen! Teljes mértékben látom magam, és őszintén szólva mindig érdekeltek a miértek, főleg a gyerekkorom miatt. Fontos azzal foglalkozni, vannak-e olyan a múltbéli traumák, amelyek adott esetben hátráltatnak a jelenben. Sokat boncolgattam ezt a témát, kicsi részletekre szedtem mindent, és az az érdekes, hogy a végére eljutottam odáig, hogy a negatív történésekből is tudtam tanulni. Azért élünk, hogy tapasztaljunk, és ha még fejlődünk is az út alatt, az csodálatos.
Milyen fejlődésről tudsz beszámolni, ami önmagaddal kapcsolatos?
Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy megtanultam felvenni a másik ember szemüvegét, és azon keresztül látni a világot, hogy jobban megértsek bizonyos helyzeteket. Ezáltal rengeteg harag és düh lekerült rólam, amiket hosszú ideig cipeltem. Fontos, hogy minden tüskét kilökjünk magunkból, mert később fizikai tünetei is lehetnek egy-egy feldolgozatlan traumának.
Vajon miért éppen az empátia, vagyis a másik ember szemszögéből való látásmód útján indultál el?
Talán mindig empatikus voltam, ezért is tudok érzelmes dalokat írni, amivel úgy érzem, sokan tudnak azonosulni. De a gyerekkori dolgok miatt másokat büntettem magamban, pedig rájöttem, amiket akkoriban negatívumként éltem meg, azok épp azzá formáltak, aki ma vagyok. Olyan ugródeszkám volt, amitől megállíthatatlan lettem. A családomat illetően gyerekként sok volt bennem a kérdőjel, anyám és apám kapcsolata is mély kérdéseket vetett fel, de rájöttem, nem egy igazság létezik. Hárman vagyunk testvérek, három látásmód tehát mindenképpen adott, ami a gyerekkorról szól. Sőt, mivel öten ültünk egy asztalnál, így öt igazság van. Ezek a dolgok a testvéreimmel való beszélgetéseken jöttek elő, kiderült, nagyon sok történést máshogyan éltünk meg. És ez így van rendjén.
Závodi Gábor MajdNem! című dalában ezt énekled: „Ne akarj magadnak tovább hazudni, életed átprogramozni, hát vállald fel magad, és nem számít az sem, hogy tökéletes nem lehetsz, csak majdnem.” Te jóban vagy magaddal?
Závodi Gabi dala elképesztő, azért is szeretem, mert mindenki találhat benne egy mondatot, ami igaz rá, nagy szükség van az ilyen nótákra. És visszatérve a kérdésre, igen, jóban vagyok magammal, bele tudok nézni a tükörbe. Látom a nevető ráncaimat, amiket mára meg tudtam szeretni, és vannak olyanok is, amelyek az idő múlását jelzik, ami egy teljesen normális dolog. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretek frissnek és üdének látszani, magam is próbálkozom egészséges határokon belül az idő lassításával, de ennél a lélek sokkal fontosabb. Ha az tiszta, nyugodt szívvel tudsz tükörbe nézni.
Hogyan viszonyulsz a közösségi médiához?
Sokat változott hozzá a viszonyom, alapvetően úgy gondolom, ha nem az lenne a munkám, ami, akkor nem használnám a különböző felületeket. Bár nem olyan egyszerű ez a kérdés, mert nem tudhatom, hogyha a munkámból adódóan nem kapnék ennyi figyelmet, akkor nem vágynék-e hatványozottabban a közösségi felületeken történő visszajelzésekre. Abban egészen biztos vagyok, hogy a körmöm színét akkor sem tenném közzé… Ma úgy érzem, valójában nincsen igazi szükségem a közösségi platformokra. Az egyetlen dolog, ami adrenalint vált ki belőlem, és ahol mélyen érdekel a visszajelzés, az a közönségem reakciója a dalokra. Ilyen szempontból ugyanaz maradtam: ugyanaz a gyerek vagyok, aki egykor állt az emberek előtt, és mindennél jobban vágyott a visszajelzésekre. Ma egy koncerten nincsen jobb érzés, mint amikor kinyújtom a közönség felé a mikrofonomat, és egyszerre éneklik a dalomat.
Hogyan töltődsz fel szakmailag?
Egy időben elképesztő hajtás ment, rengeteg koncertem volt, olyankor előfordult, hogy legszívesebben már kora reggel elrejtőztem volna saját magam elől. Hamar felismertem, ha ez így folytatódik, még a végén kiégek, ezért tudatosan visszavettem a tempóból. Ellentmondásosnak tűnhet, de – a pörgős életem közepette – óriási igényem van a csöndre. Sok szempontból bennem van a kettősség, kell a nyüzsgés, de a visszavonulás pont ugyanannyira.
Három gyermek mellett mennyire nehéz rátalálni a csöndre?
Jó kérdés! Régen könnyebben megtaláltam, ma viszont előfordul olyan, hogy egy autóban ülve, az egyik helyről a másikra haladva, az első dolgom, hogy kikapcsoljak minden telefont, rádiót, mert annyi zaj és impulzus ér, hogy muszáj zaj nélkül, csak csendben lennem. Hosszabb utazásnál előfordul, hogy hallgatok zenét, de otthon már előre leválogatom, milyen dalokat szeretnék hallgatni.
Nemrég zsűriként tűntél fel a Megasztár című műsorban. Pontosan mi alapján döntötted el, hogy igent mondasz a felkérésre, és kipróbálod a másik oldalt?
A legfőbb szempont a többi zsűri személye volt, illetve, hogy mit ígértek a műsor alakulásáról. Nem akartam egy hatásvadász valamiben részt venni, ami csupán a bulvárról szól, hanem olyan műsort szerettem volna, ahol a tehetségeket megkeressük és felemeljük. Fontos volt, hogy komoly emberekkel vitatkozzunk arról, hogy mely énekes volt a jobb, továbbá úgy akartam felállni a zsűri asztaltól, hogy tényleg tettem valakiért annyit, amennyit anno értem tettek. Úgy éreztem, nyitott vagyok arra, hogy teljes vállszélességgel támogassak valakit, akiben megcsillan az a fajta tehetség, amire szükség van.
Hogy érezted magad a műsorban?
Nem volt egyszerű a feladat, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy itt emberi életekről, sorsok alakulásáról beszélünk. Úgy hiszem, legtöbbször már akkor tudni lehet, hogy az adott előadó erre született-e vagy sem, amikor belép az ajtón és az első hang kijön a torkán. Persze adódhatnak nagy csavarok az életben, szóval természetesen úgy kell terelgetni őket, hogy ne vegyük el a kedvüket. Sokat tanultam saját magamról, komoly személyiségfejlődésen mentem át, elképesztően tudtam örülni más sikerének. Az agyam és a lelkem egyaránt azt gondolja, a helyemen vagyok. Nem volt bennem félelem, nem tettem fel a kérdést, mi van, ha egy nálam sokkal jobb énekesnő érkezik. Sőt, boldogságot jelentett, hogy tehetségekkel vagyok körülvéve…
