Első alkalommal csak egy rövid sétára futotta a Damrak környékén egy meglepetés kiruccanás keretében. Gyönyörű virágos hidak mindenhol, koronával díszített lámpaoszlopok, fotózkodás az utcán „felejtett” óriás sárga fapapucsban, álmélkodás a furcsa, szűk, ide-oda dőlő házak láttán. Ide még vissza kell jönni.
Guruló sajtok és őrült bringázás a tengerpartra
A második alkalommal már tágítom a köreinket. Még mindig Amszterdam a fő célpont, augusztusban azonban lehetetlen elfogadható áron szállást találni a városban. Így bukkanok rá Alkmaarra: vonattal alig 20-30 percre van a fővárostól, útközben látható Zandaam ikonikus szállodája, mely mintha csak sok kis holland házból lenne összeragasztva, ráadásul az amszterdami régiós utazóbérletnek köszönhetően semmivel sem kell többet költenünk, mintha a fővárosban vennénk három napra bérletet a tömegközlekedésre.
Bár addig a pontig soha nem hallottam Alkmaarról, kiderül, hogy valójában egész híres: minden héten pénteken hagyományos sajtvásárt rendeznek a Kaasmarkton (Sajtpiac). Az ínycsiklandó, kerek sajtdarabokat középkori népviseletbe öltözött, egy-egy céhet képviselő férfiak halmozzák fel a főtéren, amelyekből a kereskedők hosszas és alapos mustrálás után választják ki a megfelelőt. Ha megköttetett az üzlet, a sajthordárok vállukra veszik az ún. cserényt, egy sajthordó alkalmatosságot, majd futólépésben, ütemre mozogva viszik el a sajtot a mérleghez, ahol lemérik, majd a mérőmester egy nagy táblára felírva hirdeti ki a mennyiséget.
A különleges show-műsort nem érdemes kihagyni, de ha szerencsések vagyunk, azt is elcsíphetjük, amint egy idős bácsi csónakban evezve, a csatornákon keresztül hajózva szállítja a sajtot. Jó minőségű sajtot egyébként szinte minden sarkon lehet kapni, és a legtöbb helyen kóstolót is tartanak, így könnyebben kiválaszthatjuk, hogy pestós, diós vagy éppen fügés sajtot szeretnénk-e hazavinni kóstolóba – vagy felfalni egy piknik keretében a csatornák mentén. Utóbbiak egyébként sokkal nyugodtabbak, mint Amszterdamban, azonban a hangulatuk és szépségük cseppet sem marad el tőle.
Az már csak egy külön bónusz, hogy Alkmaar közel esik a tengerparthoz. A közel persze relatív: Bergen aan Zee mindössze 10 kilométer innen, szállásadóink szerint biciklivel nagyjából fél óra az út. Nekünk ennél kicsivel többe telik, pedig a ránézésre 70-80-as évekből itt maradt kerékpárok meglepően jól teljesítenek, de hát kétségtelenül hiányzik az a rutinunk, ami a hollandoknak megvan, akik az árnyas erdővel szegélyezett bicikliút becsapósan síknak tűnő hosszú emelkedőjén is úgy húznak el mellettünk, mintha minimum elektromos meghajtással közlekednének (pedig nem). Az út mindenesetre megéri a fáradalmakat: a tengerpart gyönyörű homokdűnés, a naplementében fiatal srác gitározik, eggyel arrébb egy hölgy hárfázik, a víz kellemesen hűsít, távolabb pedig lovasokat is felfedezni. Besötétedik, mire hazaérünk, és egy szemtelen bogár miatt majdnem belekerekezek a kanálisba, amin végül csak nevetek, mégis egy életre szóló élményt kapok, ahogy a simogatóan meleg nyári estében anyuval két öreg biciklin tekerünk Hollandiában.
Egy titkos hajógyár és az amerikai dél északon
Harmadszorra már rutinos utazóként térek vissza, és ezúttal kifejezetten Észak-Hollandia érdekel. Erre a tartományra maguk a hollandok is másként tekintenek: a régi hagyományok még sokkal inkább élnek, a lakói pedig elképesztően kedvesek. A kis falvakban kivétel nélkül mindenki rám köszön, aki szembejön, pedig a nyakamban lógó kamera minimum elárulja, hogy nem helyi vagyok, a buszsofőr elképesztően segítőkészen kezeli a jegyemet, amikor a rendszer valamiért nem olvassa be, és szól, hol kell leszállnom este, amikor egy baleset miatt megváltozott útvonalon halad.
Ezúttal Purmerendben szállok meg, ahol az airbnb hostom megismertet a hagelslaggal, ami tulajdonképpen vajas kenyér csokidarával a tetején, és tippeket is ad a halászfalvak felfedezéséhez. Az útvonal Edam – Volendam – Marken – Broek in Waterland, amelyek közelségüknek köszönhetően akár egy nap alatt végigjárhatók, és a régiós bérlet ezúttal is jó szolgálatot tesz, hiszen a Volendam és a Marken között közlekedő kompot leszámítva végig tudom használni a buszokon.
Bár Edam ugyancsak híres a sajtkészítésről, engem inkább a Scheepswerf Groot régi hajógyára nyűgöz le. A város központjában található gyárban a 15. századtól kezdve rengeteg hajót építettek, illetve javítottak, ez a tevékenység azonban 17. században kiszorult innen és olyan városokba költözött át, mint Zandaam vagy Amszterdam. A Sheepswerf Groot az egyetlen hely, amely még őrzi a hagyományokat, miközben szabadtéri múzeumként is működik.
Észak-Hollandia bája már Edamban megmutatkozik, miközben a macskaköves utcákon sétálok, a függöny nélküli ablakokon bekukkanthatok az emberek nappalijába, ahonnan néha egy-egy cirmos nyávog rám az üvegen át, a mindenhol jelenlévő kanálisokban kacsák siklanak, a cirádás téglaházak pedig egyszerűen gyönyörűek. És ez még csak a kezdet.
Volendam klasszikus halászfalu, amelynek főterén egymást érik a heringet vagy ún. Kibbelinget kínáló bisztrók és éttermek, de a választott fogásunkat a Markmeer partján is elfogyaszthatjuk haszonleső macskák és régi halászhajók társaságában. Én nem szeretem a halat, úgyhogy a Cheese Factory of Volendamot (Volendam-i Sajtüzem) választom, ahol végigjárhatom a sajtkészítés egyes állomásait, illetve beszerezhetek egy-egy guriga sajtot, majd a Doolhof felé veszem az irányt. Ez Volendam legrégebbi része, ahol teljesen önkényesen, az utcák szerkezetére fittyet hányva épültek a házak különböző stílusban, vagyis tele van imádnivaló titkos kis zugokkal.
Markenbe komp visz át; az aprócska falu elsősorban arról nevezetes, hogy olyan, mintha megállt volna itt az idő: 16. századot idéző zöld és barna faházak váltják egymást. A Wooden Shoe Factory-ban annak is szemtanúi lehetünk, ahogy cipész kifaragja a fából a hagyományos holland fapapucsokat, a félsziget szélén, 35 perces sétára egy világítótorony és egy beach bár is vár. Mivel ezt a túrát szeptember végén ejtem meg és kezd hűvösre fordulni az idő, utóbbi programokat én egy későbbi visszatérésre halasztom, és inkább átbuszozom Broek in Waterlandba.
A kis faluban tulajdonképpen nem sok látnivaló akad a klasszikus értelemben: egykor itt lakott Neeltje Pater, aki a maga idején a világ egyik leggazdagabb hölgye volt, ugyanis az ő birtokában volt a Holland Kelet-indiai Társaság két fontos hajója is. Ennek ugyan ma már nincs különösebb nyoma, nekem mégis ez lesz a kedvenc helyem. Olyan, mintha nem is Európában járnék, hanem az amerikai dél egyik virágos településén. Körös-körül nagyon elegáns pasztell házak, az udvarokon burjánzik a hortenzia, az épületek homlokzatát érdekes feliratok és motívumok díszítik, a falu határában egy kócsag időz, a másik végében pedig birkák legelnek békésen a csatorna mentén, hogy azért mégis adott legyen az Észak-Hollandia érzés. Csak egyetlen dolog hiányzik: ha következő alkalommal jövök, el kell magammal hoznom Jessie Burton A babaház című regényét, hogy igazán autentikus legyen a Hollandia-élmény.