Jó tizenöt éve, hogy kezembe akadt egy újságcikk egy fiatal magyar lányról, Somlai Zsófiról, aki egy hétfős nemzetközi csapat részeként, 3+1 Trabival 25 ezer kilométeres útra indult Berlinből Kambodzsáig, azzal a céllal, hogy útközben adományokat gyűjtsenek két, utcán élő gyerekeket segítő kambodzsai alapítványnak.
A Trabant Trek-esek közel fél év alatt átszelték Európát, a türkmenisztáni sivatagot, a tádzsikisztáni hegyeket, a kazah sztyeppét, a téli Szibériát, a mongol úttalan utakat, fél Kínát, míg végül Thaiföldön keresztül elérték Kambodzsát. Volt, hogy ifjúsági szálló tetején aludtak, volt, hogy jurtában, volt, hogy füles sapkában és kezeslábasban dideregve a kocsiban. A fél év alatt több százszor kellett megszerelni az autókat – az első, szervizautó már Tádzsikisztánban kilehelte a lelkét, egy pedig Pekingben adta meg magát végleg, miután a rossz minőségű benzin belefagyott a kocsikba. Zsófi és egy másik lány szintén nem jutott el a végcélig, ugyanis haza kellett térniük az egyetemi vizsgáikra. A fiúkat és a maradék két Trabit azonban zenével és dobszóval, valamint apró ajándékokkal köszöntötték a gyerekek Kambodzsában, ahol átadták a segélyszervezeteknek az út során gyűjtött 16 ezer dollárt, melyet internetes adományokból szedtek össze a fiatalok.
A Trabant Trek csapata
Emlékszem, kamaszként mennyire lenyűgözött ez a történet: úgy világot látni, hogy közben segíted is a szegényebb régióban élőket? Elképesztően menő.
Valóban, a segítő utazás azóta sikk lett, és komplett biznisz épült rá: se szeri, se száma azoknak a cégeknek, amelyek elmaradott országokban kínálnak önkéntes lehetőséget a jóhiszemű utazónak úgy mellékesen az egzotikus útja kiegészítéseként. Az már más kérdés, hogy ez sokszor inkább a kliens egojának simogatásáról szól, és nem egy esetben inkább ront a fejlődő ország helyzetén, amikor a külföldi „ingyenmunkás” megfelelő tudás nélkül elvégzi azt a munkát, amiért a képzett helyi szakembernek nem fizetnek, vagy éppen akaratlanul is részese lesz a nincstelen kambodzsai családok kihasználására építő árvaház-turizmusnak. Persze a humanitárius, különleges missziót szolgáló unortodox utaknak ettől még megvan a létjogosultsága, de kétségtelenül hatalmas elszántságra és nagy felkészültségre van hozzá szükség (meg talán némi őrültségre is), amit viszonylag kevesen vállalnak.
A Trabant Expressz az Északi-sark fölött
Vadász Zsolt egyike ezeknek a kalandoroknak: három évtizede járja a világot, hol az El Camino-n gyalogol, miközben a zarándokok által hátrahagyott szemetet szedi össze, hol egy öreg Trabanttal szeli át a Szaharát, megmutatva, hogy egy ilyen kis költségvetésű és energiafelhasználású járgánnyal is bárhova el lehet jutni, és nem kell ötévente autót váltani, jócskán növelve ezzel az ökológiai lábnyomunkat. Arról nem beszélve, hogy az utazás így sokkal murisabb.
Zsolt szinte soha nem indul útnak puszta szórakozásból, bár abban, hogy többször is részt vett a Budapest-Bamako rally-n, kétségtelenül a kaland is vonzotta. De nem csak az, hiszen az amatőr autós futam kiemelt karitatív esemény Afrikában. Minden csapat ajándékokkal és adományokkal felszerelkezve érkezik a világ legszegényebb országaiba, emellett helyi akciókat is vállalnak: az elmúlt években többek között kutakat ástak, napelemeket installáltak, iskolákat építettek és egészségügyi felszerelést szállítottak kórházakba, klinikáknak.
A szerelés mindennapos program volt a Team Superlekker számára is
A fekete kontinens lakóinak támogatását tűzte ki 2018-ban a holland Superlekker csapata is, amikor elhatározták, hogy öt hónap alatt egy lakóbusszal leutaznak a Jóreménység fokáig. A nyolcfős társaságnak Szabó Eszter mindfulness tréner személyében magyar résztvevője is volt, aki bár hihetetlenül szerencsésnek érzi magát, hogy részese lehetett ennek az élménynek, élőben láthatta Szenegál színes élővilágát, keresztülbuszozhatott a végtelen szavannán, trópusi vízesésekben fürdőzhetett vagy éppen egy bambuszerdőben éjszakázhatott, nem titkolja, azért nem csak csupa móka és kacagás egy ilyen út.
A csapatot eredendően a kihívás mozgatta az utazásban: a holland srácok rendszeresen raliztak Európában és Oroszországban is, ezek a futamok azonban sokkal tempósabbak voltak, és hiányzott belőlük az a fajta izgalom, ami az afrikai határátkeléseknél kétségtelenül adott. Nos, kihívásból rendesen jutott: bonyodalom a vízumokkal, folyton cserélendő alkatrészek, folyóátkelés szélvédőig felcsapódó vízzel, lerobbanó és homokban elakadó busz, a fehér ember direkt lehúzása, monotonitás, az eltérő igények összehangolása. Alázat, alkalmazkodóképesség és önismeret nélkül eleve nem szabad nekivágni, de egy ilyen kaland még ezek birtokában is próbára tudja tenni az utazót. A rengeteg inger egyszerre tölt és fáraszt, így aztán nagyjából két hónap és egy Elefántcsontparton töltött három hetes kényszerpihenő után az előbb öt, majd három főre csökkent társaság úgy döntött, visszafordulnak és Nyugat-Afrikában néznek még körbe alaposabban ahelyett, hogy folytatnák tovább a több ezer kilométeres utat Fokvárosig.
A jótékonyság is része a kalandnak
Eszter beszámolója szerint az öt hónap alatt árnyalt képet kaptak Afrikáról és a humanitárius akciókról. „Mi az SOS Gyermekfalvak számára gyűjtöttünk adományokat Hollandiában, és az volt a cél, hogy megmutassuk a támogatóknak, hova megy az adományuk, hogyan használják fel őket, ezzel kicsit javítva a segélyszervezetek gyakran rossz megítélésén. A megváltozott úti terv miatt azonban a holland alapítvány által koordinált gyermekfalvakba nem jutottunk el. A pénzbeli adományt átutaltuk, de rengeteg tárgyi ajándék is volt nálunk, amiket szerettünk volna jó kezekben tudni. Ezért felkerestük a Ziguinchori Gyermekfalut.” Bár korábban több rossz tapasztalatuk is akadt a munkakerülő, fehér emberre támaszkodó helyiekkel, Ziguinchoriban pozitívan csalódtak. „Ezek az emberek tényleg szívből dolgoznak, őszintén törődnek a gyerekekkel és családokkal, sőt a város környező családjaival is. Iskolájuk és óvodájuk nyitott bárki számára, végzés után még évekig egyengetik a fiatalok útját, sőt egyetemet építenek. A falu határán kívüli családokat is támogatják: anyagilag segítik a nők vállalkozását, munkába állását, és önfenntartást segítő workshopokat tartanak. Ezek alkalmával megtanulnak például szappant készíteni vagy növényt termeszteni, de tanulnak gazdaságtant is, hogy termékeiket el tudják adni a piacon. Ziguinchorban nem vártak tőlünk semmit, egyszerűen csak örültek, hogy érdeklődünk és megmutathatják a munkájukat” – meséli.
Mindez pedig egy fontos tanulságot is rejt magában: hogy egy ilyen úton néha nem is az a legfontosabb, amit otthagysz – bár kétségtelenül nemes tett a vakációnkat egy humanitárius akcióval összekötni –, hanem amit magaddal viszel. Egy mélyebb önismeretet, sok-sok tudást, betekintést idegen kultúrákba, találkozásokat, barátságokat, jó és rossz tapasztalatokat egyaránt, amelyek mind-mind formálhatják az énképedet és az életszemléletedet, és amelyek változást indíthatnak el benned, aztán egyre táguló koncentrikus körökként a környezetedben is. És ki tudja: a végén így még a világ is megváltható.
Fotók: Trabant Trek, Team Superlekker, Trabant Expedíció
