A húszemeletes már a nevében is megtréfálja az embereket, pedig még be sem léptünk az épületbe. Ugyanis bárhogyan számoljuk a szinteket, sehogy sem jön ki a kerek szám, egyszer tizenhét, máskor huszonegy. Az igazság a kettő között van, hiszen a toronyház hivatalosan egy híján húsz, azaz tizenkilenc emeletes. Hogy miért, annak is megvan az oka, de először nézzük, miért volt szükség arra, hogy Veszprém történelmi belvárosában, ahol egymást érik a századelőben épült polgári épületek, felhúzzanak egy 62 méter magas toronyházat!
A választ Pap János elméjében lehetett volna megtalálni, ő volt az a rettegett párttitkár Veszprémben, akinek befolyása egészen az MSZMP legfelső köreiig elért, így pedig bátran építhette azokat a terveit, amelyekben szerepelt egy Manhattanhez hasonló dunántúli város képe, ipari létesítmények garmadájával és magas toronyházakkal. Ugyanis eredetileg nem egy ilyen épületet akartak, hanem rögtön hármat. Sőt, tizenkilenc emeletnél is többet akartak, egészen pontosan még három emelettel, de a huszonkét-emeletes toronyház legfelső szintjeiről így már el lehetett volna látni a szentkirályszabadjai reptérig, ami akkoriban fontos katonai központja volt a magyar honvédségnek, ahová nem szívesen vonzották volna a tekinteteket.
Legalábbis a városi szóbeszéd így tartja, hogy miért álltak meg tizenkilenc emeletnél, ami viszont biztos, hogy az első lakók 1975-ben kezdtek beköltözni az épületbe. Elsőként a balatonfűzfői lőporgyár dolgozói és az ő családjuk tette át ide a székhelyét, majd többen érkeztek a veszprémi várnegyedből is, amit akkoriban átalakítottak és ezáltal felszámoltak több lakást is. Ezt a költözést azonban nem úgy kell elképzelni, hogy bárki kedvére válogathatott a 130 lakás közül, amennyi a húszemeletesben van. A párt előre kijelölte, hogy ki és hányadik emeletre, valamint hányas számú lakásába költözik. Ezeket az egységesen kétszobás lakásokat gyakorlatilag kulcsrakészen, berendezve vehették át az emberek. A szóbeszéd szerint a konyha és a fürdőszoba azért volt az átlagosnál is kisebb, mert tervezésnél azt is figyelembe vették, hogy az épület magasföldszintjén a Cserhát üzletházban amúgy is volt mosoda, valamint itt működött a város egyik legnépszerűbb étterme, a szintén Cserhát névre hallgató vendéglátóhely, ahol ezer főt is ki tudtak szolgálni.
A húszemeletes lakóközössége így hamar több százas nagyságúra nőtt, gyakorlatilag egy közepes falu népessége élte mindennapjait a város közepéből kinőtt toronyban. Viszont, ha bárki azt gondolná, hogy a szocializmus eme remekművében csak az egyszerű kétkezi gyári dolgozók kaptak helyet, hamar el kell oszlatni ezt a tévhitet. A húszemeletesnek több olyan neves lakója is volt, akik akkoriban, vagy később Veszprém kulturális és közéletének meghatározó szereplői voltak. Itt lakott Szoboszlai Sándor, a kor ünnepelt színművésze feleségével, Kígyósi Zsuzsannával, aki pedig elismert ideggyógyász főorvos volt. Dr. Nemecz Ernő, a Veszprémi Vegyipari Egyetem rektora is a húszemeletesbe ment haza, ahogy Maróti Rezső is, aki később tanácselnök lett Veszprémben. Így pedig egy társadalmilag rendkívül vegyes és sokszínű társaság jött össze a toronyban, akiknek, amikor otthon voltak, közösek voltak az igényeik és a problémáik is, ha a lakhelyükről volt szó.
A húszemeletes viszont sokkal több volt annál, mint 130 család lakhelye. Az épület akkoriban, de bizonyos szempontból még ma is egy gépészeti remekmű. A fűtést például nem radiátorokkal oldották meg, hanem egy jóval modernebbnek számító légbefúvásos rendszerrel. Ezzel egyébként nyáron még hűteni is lehetett a lakásokat. Ilyen technológiát még a megyei kórház sem kapott, ellentétben a húszemeletessel, ahol azóta sem cserélték le ezt a rendszert, tehát ugyanúgy hűtenek és fűtenek, mint a ’70-es években.
Ha nagyon szigorúan vesszük a szintek számolását, akkor hozzá lehet adni még kettőt, csak ezeket már a föld alatt kell keresni, ahol a pincerendszer húzódik, valamint egy alagúthálózat, ami a régi pártháztól egészen a Kossuth utca aljáig tart. Itt egyébként egy edzőtermet alakítottak ki nem is olyan régen.
Ami viszont ennél is érdekesebb és kívülről is jól látszik, ha tudjuk, hogy mit kell figyelni az épületen, az a tetején elhelyezett víztározó. Ugyanis a húszemeletes önmagában egy nagy víztorony is. A tetőn egy hatalmas, 120 m3-es víztározót alakítottak ki, amire azért volt szükség, mert a városi víznyomás csak a tizedik emeletig tudta eljuttatni a vizet, a többi lakást már ez a tározó szolgálta ki.
A legfelső, tizenkilencedik emeletre egy perc alatt vitt fel a lift, ezzel pedig nem csak az itt lakók éltek, ugyanis az utolsó lakószint fölött, de még a tető alatt 1975-ben megnyitották a Tető-bárt, későbbi nevén a Panoráma presszót. Valóban, a húszemeletesben még vendéglátóhely is működött olyan panorámával, amit azóta sem überelt semmi Veszprémben. A presszóból ki lehetett sétálni a tetőre is, ahol még egy csobogó is üzemelt pálmákkal körbevéve. A megnyitót november 7-én tartották, ahová a lakók mellett hivatalos volt a kor pártelitje, művészek, újságírók is. Francia pezsgőt és konyakot szolgáltak fel, ezek amúgy később is az itallapon maradtak, az áraikkal pedig meg is határozták, hogy csak a magasabb státuszú vendégeknek legyen a törzshelye. Időnként azonban ők is felöntöttek a garatra, ezután pedig nem volt ritka, hogy hajnali háromkor, amikor bezárt a presszó, hangosan, a lépcsőházon keresztül távoztak az épületből. Végül a folyamatos hangzavar és a lakók elégedetlensége miatt megszűnt a vendéglátás a húszemeletes tetején. Utána a városi televízió és rádióstúdió is működött ezen a szinten, de például a tetőre már csak külön engedéllyel, elsősorban az azóta fém erdőként odatelepített távközlési antennák szerelői mehetnek ki.
A rendszerváltás és a privatizáció után a húszemeletes lakóközössége is kicserélődött, miközben az épület körül lassan elkezdett átalakulni a városkép is. A húszemeletessel viszont nem tudtak mit kezdeni, hiszen elbontására nincs lehetőség, habár ez az ötlet komolyan sosem merült fel a város későbbi vezetőiben sem. Így pedig megmaradt kitörölhetetlenül Veszprém szocialista évtizedeinek emlékeként. Hogy milyen pezsgő élet volt akkoriban az épületben, arra pedig már csak azok az öregek emlékeznek, akik a mai napig eljárnak a lakógyűlésekre, hiszen a húszemeletes sorsa még mindig fontos nekik.
