Első könyve a Zagolni zabad? a mai napig nagy népszerűségnek örvend, ahogy a trilógia másik két része is: A szabadság zaga és a Maradni zabad!
Ma sokan úgy hiszik, a grófkisasszonyok élete csupa derű volt. Furcsa módon az a kép él a fejekben, hogy színes ruhácskáikban a kertben sétálgatva napernyőikbe kapaszkodva mulatják az időt. Pedig ahogy Borbála is utalt rá, amíg a lepsényi kúriájukban élhettek, szigorúan be voltak fogva, ami például a háztáji munkát illetti, de a hiedelmekkel ellentétben a személyzetnek is előre kellett köszönniük.
Számos tévhit és előítélet, pedig a történelem viharai nem kímélték a családot. Rögtön meg is kérdeztük, vajon nem zavarja-e, hogy életének legnehezebb időszakai egyfolytában napirenden vannak; nem lehet könnyű újra és újra belemerülni a sötétebb múlt részleteibe, és felidézni a megpróbáltatásokat, de erre az írónő a következőképpen reagált:
„Tizenhét éve jelent meg az első könyvem, összesen hetet írtam. Folyamatos az érdeklődés, én pedig szívesen állok rendelkezésre. Tíz éve költöztem haza Franciaországból, és úgy vélem, fontos megosztani a múlt tapasztalatait, hogy az ember jövőt tudjon építeni. Ma sokan félnek a bizonytalan jövőtől, pedig nem kellene; régebben valóban rossz időket éltünk.”
De mielőtt belemennénk a múltba, muszáj rákérdeznem az írónő dolgozóasztalán pihenő kéziratok történetére, hiszen első pillantásra úgy tűnik, komoly munkába csöppentünk bele. Hamar kiderül, hogy Nádasdy Borbála naplóregény trilógiáját színpadra írta Hedry Mária, és Petneházy Attila pedig megrendezi a darabot, melynek címe, Borbála. Vagyis beszélgetőpartnerünket ismét szólítja a színpad, s noha évek óta nem játszott szerepet, komoly színésznői múltja után most újra belebújhat valakinek a bőrébe. Történetesen a sajátjába. Gyermekkori énjét Gajdó Delinke játssza majd, a bemutató pedig szeptember 21-én lesz a Klebelsberg Kastélyban.
„Furcsa érzés saját magamat látni a színpadon, Delinke remek színésznő, olykor-olykor még meg is hatódom a játékától, s attól, ahogy a mondataimat mondja. Egészen más, amikor az ember leír egy sort, és megint más, amikor egy színpadi környezetben valaki elmondja azt. A legutóbbi próba hat órán keresztül tartott, ráadásul busszal illetve villamossal közlekedem, de ez számomra még teljesen vállalható. Akadnak olyan dolgok, amiket már nem csinálok, például a szőlőt már nem kapálom, ettől függetlenül a szüretben részt veszek.
Sokféle tevékenységet végzek, mindegyik más-más hangulatot igényel. Ha az unokám meglátogat, akkor paprikás csirkét főzök, gondosan megvásárolom a piacról a hozzávalókat, de ha a színpadon vagyok, akkor egy egészen másfajta hangulatba élem bele magam.
Bár valódi színházi szerepem kilenc éve volt utoljára, az életemről szóló beszélgetéseknél és előadásoknál tudom kamatoztatni a színészi képességeimet. Felmérem a közönség összetételét, és aszerint létezem a színpadon: hol dinamikusabb előadót várnak, hol pedig olyant, aki biztatni tudja őket. Hatvan évet éltem külföldön, de a magyar nyelvet soha nem felejtettem el.”
Hat évtized után tehát Gróf Nádasdy Borbála Magyarországra költözött, s mint mondja, nemrég visszament Franciaországba, hogy végleg elbúcsúzzon a helytől. A helytől, ami már nem az, ami egykor volt. Szerette Franciaországot, szerette Párizst, de úgy véli, kezd átalakulni a kinti kultúra, sok a félelem, és az emberek sem érzik jól magukat.
„A félelem itthon is erős: úgy látom, az emberek túl jól élnek, s attól tartanak, elveszítik ezt a tökéletes életet, hiszen a különböző közösségi felületeken azt látják, hogy minden bizonytalan. Szembe kellene menni a fogyasztói társadalom elvárásaival, és kevesebbet fogyasztani, többet lenni a gyerekeinkkel, a családunkkal, és persze megmutatni nekik az igazi irodalmat.”
Borbála már egészen kisgyerekként tudta, gyermekeket és családot szeretne, az erős vágy pedig egy nagyon mélyről jövő történésből ered: „A háború után apukámat a Szovjetunióba vitték, édesanyám egyedül nevelt bennünket, mindenünket elvették. Az akkori asszonyok, akik magukra maradva, a távoli bizonytalanságban lévő férjeik hiánya mellett tisztességesen felnevelték gyerekeiket, miközben nem tudták, a férjük visszajön-e, minden tiszteletet megérdemelnek. Akkor megtapasztaltam, milyen az, amikor széthullik a család.
Aztán négy év malenkij robot után visszatért édesapám, megtörten, betegen. Gyakran elgondolkozom azon, hogy a fiaim már idősebbek, mint amikor édesapám volt a hazatérésekor. Gyerekként nagyon sajnáltam őt, és amíg nem lett jobban egészségileg, addig nehezen közeledtem hozzá. Utána már csak a családdal akart lenni, mindennél fontosabb volt neki az együttlét, de akkor jött a kommunizmus, a kitelepítés, a lehallgatások.
Én külföldre emigráltam, a szülők itthon maradtak, de nem tudtunk rendesen telefonálni, mert amint hallottuk a kattanást, és hogy duplán szól a hangunk, tudtuk, lehallgatnak. Sírtunk a telefonban, közben azt mondtuk, jól vagyunk; nem így volt. Örökös bánatom, hogy amíg nekem jól ment a sorom külföldön, befutott színésznő lettem Bécsben, a szüleim Magyarországon maradtak.
Végül Párizsba mentem, hogy családot alapítsak, az első férjemtől gyermekem született, de később a házasságom tönkrement. Egyedül maradtam a fiammal – mint anyukám, amikor elvitték a férjét –, ekkor rengeteg munkát vállaltam, hogy valahogy meg tudjunk élni.”
Amikor Borbála azt mondja, rengeteg munkát elvállalt, akkor nem csupán a mennyiség az említésre méltó, de az is, pontosan mire vállalkozott. Volt például hullamosó, mely munka egészen jól fizetett. Az írónőt nem viselték meg a látottak, hiszen korábban, 1956-ban Budapesten a saját szemével látta, milyen az erőszakos halál, milyen, amikor halott emberek fekszenek a földön, vagy éppen az életükért küzdenek. A nehéz talpra állás után Nádasdy Borbála találkozott második férjével, akitől szintén egy fiú gyermeke született.
Amikor arra kértük Borbálát, definiálja, mit jelent ma számára magyarnak lenni, a következőket mondta:
„A nyelv képes legerőteljesebben kifejezni a magyarságomat. Ma nagy erőkkel igyekszünk megtenni mindent, hogy elveszítsük nyelvünket, már az iskolákban azt tanítják, hogy Jókai Mór idejét múlt. Régen a költők a nyelven keresztül védték az országot, igazi forradalmárok voltak. Manapság sokan rámondják, hogy öt nyelvet is tudnak, de valójában egyiket sem beszélik rendesen.”
És ha már iskolák: Borbála gyakori előadó gimnáziumokban, hiszen sokszor meghívják, hogy meséljen a fiataloknak életútjáról. Ilyenkor – mint az előadásain – felméri a közönséget, és igyekszik olyan stílust találni, amivel megfoghatja a hallgatóságot. Mint kiderült, utána kézzel írt levélben is várja a gyermekek reakcióit, így lehet az, hogy az írónő számos, elsősorban fiúk által írt üzeneteket őriz otthon. És hogy az írónő vajon miért tud minden közösségre azonnal ráhangolódni, arra három évtizedes balettmesteri munkája a válasz, ahol igencsak megtanult az emberekkel bánni, kommunikálni.
Megtudtuk azt is, hogy a szokásokhoz hűen a mai napig megrendezik ötévente a Nádasdy-család találkozóit, amikor tizenhat országból egy helyen gyűlnek össze, Borbála bízik abban, hogy mindenki méltó módon él a Nádasdy névhez.
És bár ma Nádasdy Borbála gyermekei nem Magyarországon élnek, igyekszik minél több időt tölteni velük és unokáival, hogy a család, amiért egész életében küzdött, egyben maradjon.
