Csonka Anikó (57 éves), erőemelő
négyszeres Európa- és hatszoros világbajnok
GPC és WPA szövetségeknél világcsúcstartó
Sipos Regina (18 éves), kick-boksz
VESC - Weapon Group
WAKO Európa-bajnok és WAKO világkupa-győztes
Birnbauer Botond (17 éves), paraúszó
Veszprémi Fogyatékkal Élő Sportolókért Alapítvány
Ifjúsági Európa-bajnok
Szolnoki Olivér (28 éves), biliárd
Világjátékok – nem olimpiai sportágak olimpiája – aranyérmese
Európa-bajnok
Spandler Mátyás (29 éves), futsal kapus
Vehir.hu Futsal Veszprém
Magyar Kupa-győztes
Magyar bajnok
Spandler Mátyás, Sipos Regina, Szolnoki Olivér, Birnbauer Botond, Csonka Anikó
Ha egy szóval kellene bemutatni a saját sportágatokat, mi lenne az?
Anikó: Erő.
Mátyás: Csapatmunka.
Regina: Nekem az otthon.
Botond: Kitartás.
Olivér: Szerencsejáték.
Anikó: Szerencsejáték? Nálam ez kakukktojás.
Olivér: Pedig a billiárdban nagy szerepe van a szerencsének. Sok hasonló szintű játékos van és elég egy golyót elhibázni egy mérkőzésen úgy, hogy azzal az ellenfelet helyzetbe hozzuk. Ezért gondolom, hogy néha szerencse is eldöntheti az egész játék végkimenetelét.
Amikor elkezdtél biliárdozni, tudtad, hogy valahol egy szerencsejátékot is fogsz űzni?
Olivér: Nem, mert alacsonyabb szinteken mindenki belehibázik, akár többször is. Egy bizonyos szint fölött tapasztalja csak meg az ember, hogy mekkora szerepe van a szerencsefaktornak.
Ti választottátok a sportágatokat, vagy a sportág titeket?
Anikó: Nekem a személyiségem része a mozgás már gyerekkorom óta, nem tudok meglenni nélküle. Atletizáltam, futottam évtizedeken át. Amikor elmúltam ötvenéves, a kisebbik fiam szólt, aki szintén versenysportoló, hogy „anya, jó lenne, ha magadra szednél egy kis minőségi tömeget is”. Ő kezdett el foglalkozni velem először. Kezdetben nagyon sok előítéletem volt az edzőtermekkel szemben. Megkérdőjeleztem azt is, hogy nekem ott egyáltalán helyem van-e. De a fiúk segítettek átlendülni, megtanították, hogy a teremben nincs csajoskodás, csak a súlyok vannak. Odamész és csinálnod kell! Én pedig nem félek a súlyoktól.
Miért? Valakinek félelmetesek?
Anikó: A fiúk azt mondták, ha egy nő fele olyan nehéz súlyokkal képes dolgozni, mint ők, akkor az már nagyon jó teljesítmény. Fontos tudni, hogy ez lényegében technikai sport, ahol nem csak az erő számít. Mert, ha rosszul végzed a gyakorlatokat, azzal nagyon komoly, akár maradandó sérülést is okozhatsz magadnak. Ez azért kezdetben félelmetes tud lenni. Egyébként az edzőtársaim mondták, nézzük meg, hogy mennyi az országos rekord az én kategóriámban. Kiderült, hogy én annyival edzek. Ezután beneveztek egy országos versenyre, amit megnyertem és újabb rekordot állítottam fel. Ott mondták, hogy én ezzel kvalifikáltam magam egy világversenyre is. „Hogy kerülök én ide? Mi történik velem?” – tettem fel magamnak a kérdést. De aztán egymás után jöttek a versenyek, jelenleg pedig két szövetségnél is az én nevem van az aktuális világrekord mellett.
Regina, te hasonlóan Anikóhoz, nem egy klasszikusan női sportágat űzöl. Hogyan talált egymásra Sipos Regina és a kick-boksz?
Regina: Nálam a mozgás a tánccal kezdődött, hatéves koromtól kezdve néptáncoltam, majd kilencéves voltam, amikor elmentem az első taekwondo edzésemre, csak azért, mert az osztálytársaim is oda jártak. Rá egy évre az edzőm, Dobos Gergely elkezdett thai boksz edzéseket tartani, én pedig bekapcsolódtam abba is. Akkoriban egyszerre jártam taekwondo-ra és thai bokszra, végül az utóbbi mellett maradtam. Az osztálytársaim addigra már régen abbahagyták.
Téged mi tartott ott elsősorban?
Regina: A sikerélmények. Ezek adnak mindig új erőt és bizonyítják, amit mondtam: én ebben a sportban otthonra találtam.
Mátyás, miért pont a futsal lett a te sportágad? A legtöbb kisgyerek Ronaldo vagy Messi szeretne lenni, de a kispályán ekkora sztárok még nem születtek.
Mátyás: Először én is nagypályán kezdtem, ráadásul nem is kapusként, hanem a mezőnyben játszottam. De nem szerettem annyit futni, ezért inkább beálltam a kapuba. A védés nem ment rosszul, de a magasságom nem volt meg ahhoz, hogy NBI-es szintű játékossá válhassak nagypályán, ezért elkezdtem futsalozni, először Székesfehérváron, utána Veszprémben, ahol már tizenegyedik éve védek.
Jól értem, hogy valahol a lustaság miatt indult el a karriered, ami után ma már magyar bajnoknak mondhatod magad?
Mátyás: Lényegében igen.
Botond, a te helyzeted speciális, hiszen mozgássérültként lett része a sport az életednek. De miért pont az úszást választottad?
Botond: Kiskoromban, amikor két-hároméves koromban a tengerhez jártunk nyaralni, a szüleim engedték, hogy a sekély részeken egyedül játszak a vízben. Állítólag látszott rajtam, hogy nagyon élvezem és egész jól mozgok a vízben.
Általában a szülők – nem alaptalanul – túlféltik a gyerekeket a vízben.
Botond: Nálunk szerencsére nem. Persze egy pillanatig sem hagytak magamra, de engedték, hogy saját magam fedezzem fel a víz közegét. Otthon, amikor óvodás lettem, már uszodákban folytatódott a kapcsolatom a vízzel. Amikor a többiek azt gyakorolták, hogyan kell lemerülni a víz alá és feljönni a felszínre, nekem már távokat kellett úsznom. Később az iskolában sem hagytam abba az úszást. Ekkor találkoztam Hencsei Lászlóval, aki azóta is az edzőm. Ő látta meg először bennem, hogy érdemes lenne versenyeken is elindulnom.
Olivér: Engem először le akartak beszélni a biliárdról a szüleim. Pedig már nyolcévesen snooker és biliárd meccseket néztem az Eurosporton. A vízválasztó nálam is egy nyaralás alkalmával jött el. Sopronban voltunk és ott kipróbálhattam a biliárdot, ami nem is ment rosszul. Tízévesen a szüleimnél már el tudtam érni, hogy néha vigyenek el a plázába, ahol akkoriban egy kaszinó is működött, ott volt egy biliárdasztal. A helyi játékosok vettek a szárnyaik alá, akik látták, hogy egész jól megy a játék, ők voltak az első tanítóim – egy kaszinóban.
Hogy élitek meg, hogy nem vagytok átlagos emberek? Kiss Balázs, olimpiai bajnok kalapácsvető mondta ezt rólatok, pontosabban mindenkiről, aki a sportot az élete részévé tette és vállalta az azzal járó összes lemondást.
Anikó: Nekem furcsa, amikor mások megtudják, hogy hány éves vagyok, mekkorák a gyerekeim, sőt, nagymama vagyok és rácsodálkoznak, hogy ez hogyan lehetséges! Nekem ez átlagos, de érzem, hogy másoknak különleges.
Regina: Alapvetően én is átlagos embernek tartom magam, de jobban belegondolva talán mégis igaz, hogy az nem „átlagos”, ahogy éljük az életünket. Amíg mások iskola vagy a munka után egyből hazamennek, hétvégén buliznak, mi akkor is edzésekre járunk, hetente hatszor-hétszer. Valószínűleg sokan feladták volna már korábban.
Olivér: Engem a családom és a barátaim először le akartak beszélni a sportolói pályáról és az átlagosabb élet felé terelni. Menjek egyetemre, vagy legyen valamilyen szakmám, aztán hétvégente pihenjem ki magam, menjek bulizni! Én viszont pont ebből a közegből akartam kitörni és azt csinálni, amit valójában szeretek. A saját döntésem volt, én szerveztem meg így az életemet, hogy abban a biliárd kiemelt szerepet kapjon. Most, hogy nemzetközi versenyekre járok, ezzel együtt a világot is megismerem, már inkább irigy tekinteteket látok.
Van példaképetek?
Botond: Michael Phelps. Ahogy ő gondolkodik, azt próbálom én is átvenni tőle. Ő, amikor még csak sétál a rajtkő felé, fejben már leússza a távot, ezzel pedig minimalizálja a stresszt. Én sokat küzdöttem ezzel, hajlamos vagyok rástresszelni a versenyre, ilyenkor pedig frusztrál, hogy emiatt nem tudom kihozni magamból azt, ami tudom, hogy bennem van. Ezekben a pillanatokban Phelps módszere szokott segíteni.
Anikó: A családom férfitagjai a példaképeim. A két gyermekem és az apjuk. Mindegyikük versenysportoló volt, a legkisebb a mai napig. És őket sem kerülték el a sérülések, néha egész súlyosak se. De felgyógyultak, felálltak és tovább folytatták. Példaképek, mert azt csinálják, amit szeretnek.
Regina: Példaképem nincs, de felnézek emberekre, szeretek tanulni másoktól, viszont inkább a magam útját járom.
Mátyás: Nekem kiskoromban volt.
Gianluigi Buffon?
Mátyás: Ő akkor, amikor még kisebb voltam. (nevet) Amikor Székesfehérváron elkezdtem futsalozni, Reveland Zoltán volt az első számú kapus, egyben a csapat edzője is. Őt tekintettem példaképnek.
Olivér: Egy német világbajnok biliárdos a példaképem, Oliver Ortmann. Soha nem izgultam annyira, mint amikor egyszer alkalmam volt vele edzeni. Nagyon inspirált benne, hogy amikor már túl volt a csúcson, tehát az ötvenes éveiben járt – biliárdban ötven évesen még bőven versenyeznek – és már többszörös világbajnoknak mondhatta magát, akkor sem múlt el belőle a győzni akarás. Egy vereség után olyan ideges lett, hogy össze tudta volna törni a dákóját. Ez a hozzáállás engem nagyon inspirál.
Arról tudtok, hogy valakinek ti vagytok a példaképei?
Regina: Nekem a csapattársaim ezt el is mondják.
Nem teher ez?
Regina: Nem, inkább plusz motivációt és erőt ad.
Anikó: Én is hasonlóam érzem. Mérlegelésnél oda szoktak jönni a versenyzőtársak és már előre képletesen megteszik a tétjeiket, hogy biztosan én nyerem meg a versenyt. Ez jó érzés, de ilyenkor fontos, hogy fejben átforduljunk és azon legyen a fókusz, hogy ezek után még jobban megmutassam, mire vagyok képes. Többen mondták már, hogy belőlem merítenek motivációt, de ez nem teher nekem. Sokszor eszembe jut, hogy valójában ezért (is) csinálom.
Olivér: Sok magyar biliárdos, főleg a fiatalok szokták mondani, hogy példaképnek tekintenek és egyszer szeretnék elérni, amit én is. Ez akkor jó érzés, de őszintén, igyekszem a helyén kezelni, és nem elkényelmesedni, már csak azért is, hogy valóban példát mutathassak.
Botond: Életemben egyszer elmentem egy konditerembe, akkor odajött hozzám egy fiatal srác, azt mondta, hogy egész nap semmi motivációja nem volt, de meglátott és megérezte magában az erőt. Jó érzés volt.
Mi az, amit a sport ad nektek, de a civil életben is tudjátok kamatoztatni?
Olivér: A tanulásban éreztem ezt. A billiárd olykor monoton, főleg az edzések során, amikor ugyanazt kell újra és újra ismételni. Az iskolában, amikor olyan tantárgyat kellett tanulni, amit egyébként nem szerettem, unalmasnak találtam, akkor is türelemmel meg tudtam tanulni, szerintem a biliárdnak köszönhetően egyszerűbben, mint az osztálytársaim.
Anikó: Erőss Zsoltnak volt egy nagyon érdekes mondata: mindenkinek az életében ott van a hegy. Csodáljuk, de nem csak nézegetjük, hanem elindulunk és megmásszuk. Nekem ilyen „hegy” a súly, ami előttem van. Persze mindenki életében mást jelent. Viszont bennünk van egy olyan erő, amit zsigeri szinten tudunk megmozgatni, előhívni magunkból. Akkor is, ha éppen egy nehezebb időszakon megyünk keresztül. Szerintem erre nem mindenki képes, aki nem sportol.
Veszprém és a Balaton-térség közel száz települése 2026-ban Európa Sportrégiója lesz. Ti hogyan érzitek az élsport oldaláról, mennyire segít a ti karrieretekben az, hogy veszprémi sportolók vagytok?
Mátyás: Szerintem nagyon fontos egy sportolónak, hogy a lelátókon szurkolók is legyenek. Ilyen szempontból ez a kapcsolat a klub és a veszprémiek között mindig jól működött. A kézilabda mellett sikerült a futsalnak is felnőnie Veszprémben, elég csak arra gondolni, hogy a tavalyi bajnoki döntőn szinte a mennyezetről is lógtak a szurkolók, annyian kijöttek a Március 15. utcai csarnokba. Annak pedig külön örülök, hogy a sportot, a sportos életmódot a döntéshozók is felkarolták, ezért külön hálás vagyok Ovádi Péter országgyűlési képviselőnek, aki amellett, hogy sokat tett ezért a címért, a futsal csapat törzsszurkolója, és majdnem minden meccsünkön kint van a csarnokban.
Regina: Én jobb helyet el sem tudnék képzelni magamnak, mint Veszprém. A versenyekre való felkészülésben is megkapom a támogatást, de ami ugyanilyen fontos, hogy látom, érzem, milyen sokan szurkolnak nekem. Sokfelé járok az országban mérkőzésekre, már csak a szurkolók számából is érezhető, hogy Veszprémben szeretik az emberek a sportot és a saját sportolóikat.
Olivér: A biliárdban azért más a helyzet. Minden országban megvannak azok a sportágak, amiket kiemeltebben támogatnak, Magyarországon a biliárd nem tartozik ebbe a körbe. Ha egyszer visszavonulok, akkor talán megpróbálok ezen változtatni, de most az edzés, a versenyzés, a különböző nemzetközi versenyek leszervezése minden időmet felemészti. Jelenleg a legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok minél jobb eredményt elérni és ezzel nagyobb nyilvánosságot szerezni a sportágamnak.
Anikó: A poweres világgal szemben sok előítélet van. Pedig, ha eljár valaki úszásra, vagy kosárlabdázni, ott is mindenhol edzőkkel dolgozik. Miért gondolják azt, hogy az edzőteremben, ahol ráadásul súlyok vannak, ott erre nincs szükség! Márpedig a test nem felejt. Ha valaki rosszul mozgat éveken keresztül egy súlyt, az maradandó károsodást is okozhat. Sajnos, főleg a fiatalok meglehetősen türelmetlenek. Azonnal akarják a sikert, pedig ez hosszú évek munkája. Az egészséges testtudathoz ennek a felismerése is kell. De például az sem hátrány, ha az edzés végeztével nem egyből autóba ülnek, hanem nyugodtan hazasétálnak.
Mivel lennétek elégedettek egy, öt, vagy akár tíz év múlva, miután teljesítette a város a sportrégiós címmel járó feladatokat? A sport szempontjából milyen Veszprémet, milyen veszprémieket szeretnétek látni?
Botond: A fiatalok szempontjából fontos, hogy a környezetük, elsősorban a tanáraik legyenek tekintettel arra, hogy ők a tanulás mellett sportolnak is. Vannak társaim, akik sokszor este kilencig az uszodában vannak és csak utána tudnak nekiállni a házi feladatoknak, vagy felkészülni a másnapra. Ez néha nagyon kimerítő tud lenni, de egy kicsivel több odafigyeléssel szerintem könnyen javítható.
Mátyás: Én is a gyerekek oldaláról várnám az előrelépést. Ha már néhány fiatal változtat az életmódján úgy, hogy Xbox helyett inkább elmegy sportolni valamit, már sikerről beszélhetünk. Persze még jobb lenne, ha nemcsak néhány ember, hanem tömegek fejében változna ilyen irányba a gondolkodás.
Anikó: Lehetőséget kell teremteni a régió kiemelkedő sportolóinak, hogy elmenjenek iskolákba és ott spontán beszélgessenek a fiatalokkal. Amikor erre lehetőségem volt, mindig azt kértem a hallgatóságtól, hogy tegyék egy borítékba a kérdéseiket, így bátrabban meg tudják fogalmazni azokat. Azt tapasztaltam, főleg a fiúknál, hogy nagyon hamar akarják a sikert – különböző szteroidokról, tömegnövelőkről érdeklődtek. Elmondom nekik, hogy itt nem fél évről beszélünk, itt évtizedekben kell mérni a befektetett energiát. Mellette pedig fontos a megfelelő életmód, a táplálkozás, az odafigyelés a regenerációra. Tingli-tanglizással nem fog menni. A kitartást, az erőt, amit a sporttól kapunk, át lehet fordítani a magánéletbe és a munkába is. Hiszen mindenhol vannak nehéz időszakok, de, ahogy a sportban megtanulja az ember, ilyenkor felül kell kerekedni ezeken és felemelt fejjel menni tovább.
Regina: Egyetértek. Azt szeretném, hogy minél több ember járjon el sportolni, ha nem is versenyszerűen, de tapasztalják meg azt, hogy mennyi küzdelemmel jár egy-egy siker és hogy ezek a küzdelmek értékek, úgy a sportban, mint a mindennapi életben is.
Mit üzentek azoknak, akiknek eddig a sport, a mozgás nem volt a mindennapi életük része, de most itt a lehetőség, hogy szóljatok hozzájuk?
Regina: Lépjenek ki a komfortzónájukból! Kényelmesen nem lehet sikereket elérni és átlagos emberek maradnak.
Olivér: Csinálják azt, amit valóban szeretnének! Ne azt, amit a külvilág elvár tőlük, mert akkor csak kiégnek. Ha örömmel teszik, akkor boldogabbak lesznek és sokkal sikeresebbek.
Botond: Szerintem is az a legfontosabb, hogy szeressék, amit sportolnak, de ha úgy érzik, hogy már sok, akkor vegyenek vissza! Ne hagyják abba, de találják meg a balanszot a teljesítőképességük és a sport között.
Anikó: Soha nem késő elkezdeni. Az út pedig soha nem egyenes, vannak elágazások, de azok kellenek, hogy megismerj magadból valami újat. Lehet, hogy húsz- vagy harmincévesen kapsz valamit, amit majd ötvenévesen tudsz kamatoztatni. Én évtizedeken át atletizáltam, de ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja, hogy erőemelő leszek, kinevetem, pedig valószínűleg már akkor ott bujkált bennem ez a kihívás. Most mégis itt vagyok és messzebb jutottam, mint valaha gondoltam. Kis lépések, kitartóan, türelemmel!
