Riporterként elkövettem azt a hibát, hogy úgy léptem be a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékére, hogy nem sikerült az utcán hagyni minden sztereotípiámat a jazzel kapcsolatban. Hogy a jazz-zenészek valamilyen cinkos összeesküvés részesei, akik a zene védőszentjétől, Szent Cecíliától kapták a hangszereket, mégis az ördög kottájából játsszák furfangos dallamaikat. Az egyetlen mentségem az volt, hogy az interjúra készülve előtte napokig jazz-zenészeket hallgattam, a dolgozószobám pedig fejben egy füstös new yorki klubbá változott, ahol a zenészek a világ terhét játsszák ki magukból.
„A jazz sokféle tud lenni. Fel is emelhet, meg is nevettethet, és akkor is mellénk ül, amikor szomorúak vagyunk. Az ereje abban van, hogy minden érzelmet képes előcsalogatni, és ez nem biztos, hogy rossz. A pszichológusok is azt mondják, néha nem árt felidézni, képzeletben újra átélni a nehéz pillanatokat is, mert abból az ember tanul és építkezhet. Szerintem a jazz alkalmas minden jó és rossz érzelemnek az előcsalogatására. Talán az őszintesége miatt.” – Mondta Borbély Mihály, akivel most ültünk le először beszélgetni és megosztottam ezt a gondolatomat, habár Veszprémben a Ruttner Jazz Klub koncertjén már találkoztunk, ahol három, még csak a húszas éveiket taposó növendékével együtt lépett fel. Akkor nem, de most megvolt a lehetőségem megkérni a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenészt, hogy fejtse ki, hogyan értette, hogy a jazz a legőszintébb műfaj.
„Ha az ember színpadon áll, mindegy mit csinál, egy kicsit színész lesz belőle. De a legnagyobb színészek arról ismerszenek meg, hogy önmagukból hozzák elő a karaktert. Őszinték, mert akkor lesz hiteles az előadás. A zenében, főleg a jazzben ez ugyanígy működik - amikor a színpadon állunk, magunkénak érzünk minden hangot. A jazz pedig végtelen lehetőséget kínál arra, hogy még egy sztenderd dalt is a saját képünkre formáljunk, amit az ízlésünk mellett az aznapi kedélyállapotunk is meghatározhat. Sőt, akár előadás közben is reagálunk a közönség hangulatára és annak megfelelően hajlítjuk jó irányba a zenét. A jazz nem olyan, hogy valaki egyszer megírta a szerzeményeket, a muzsikusok pedig alázatos szolgaként, minden hangjegyet betartva eljátsszák azt.”
A jazz-zenészek így lesznek alkotótársai a legnagyobb zeneszerzőknek, akik, mintha csak sorvezetőt adnának nekik, de ahogy Mihály is tartja, kétszer nem lehet ugyanúgy eljátszani egy dalt. Mindig egyszeri és megismételhetetlen. Ugyanaz másképpen szól hétfőn egy zeneakadémiai koncerten, mint szerdán egy jazz klubban. „Ez nagyon fontos abban a világban, amit ma élünk, ahol a kommunikáció már felgyorsult, ráadásul nyakunkon a mesterséges intelligencia. Ebben a zűrzavarban egy nagyon emberi dolog az, amit mi a jazz muzsikával csinálunk.”
Sőt, ugyanaz a jazz dal egészen másképp szólal meg Magyarországon, mint például Lengyelországban, vagy a Mediterránumban, a jazz amerikai őshazájáról nem is beszélve – mélyedt bele még jobban Borbély Mihály ennek a zenei műfajnak a sokszínűségébe, amit ezek szerint földrajzi értelemben is tovább lehet szálazni. „Ha felmegyek a színpadra Magyarországon és úgy próbálom meg eljátszani a dalt, mintha egy new yorki klubban lennék, az a jazz paródiája is lehet. Én egy pomázi srác vagyok, Budapest és Szentendre a legfontosabb élettereim, nem akarom elhitetni, hogy egy amerikai fickó vagyok.”
De akkor milyen a magyar jazz? – kapta meg a jogos kérdést a zenész. – „Sokféle.” – Érkezett a tömör válasz, de aztán a magyarázat sem maradt el, miszerint a magyar jazz nagyon erős népzenei, valamint roma gyökerekkel rendelkezik. “Amit egyrészről Szabados György, Ráduly Mihály, Dresch Mihály és Binder Károly indítottak el, annak párját jelentik azok a roma származású kollégák, akik cigánymuzsikus dinasztiákból indulva a jazzben találták meg saját hangjukat, gondoljunk csak Szakcsi Lakatos Bélára, Babos Gyulára, Oláh Kálmánra, vagy Tony Lakatosra. Nehéz megmondani pontosan, hogy milyen a magyar jazz, mert nagyon színes a paletta, de a klasszikus és kortárszenei hatások mellett a népzene és a cigány hagyományok egyértelműen formálták.”
Sőt, ezek a magyar zenei szubkultúrák a nemzetközi jazzre is hatással voltak. Chick Corea, Herbie Hancock, Keith Jarrett, s más világhírű jazz-zenészek egyaránt inspirálódtak Bartók muzsikájából, s ezen keresztül a magyar népzenéből is. Amikor a magyar zeneszerző és népzenekutató járta a falvakat, majd lejegyezte és rendszerezte a talált kincseket, biztos nem gondolta, hogy ilyen távoli zenei területekre is hatással lesz majd.
Ahogy Mihály beszélt a sokszínűségről, óhatatlanul visszakanyarodtunk a jazz születéséhez. New Orleans kaotikus, mégis termékeny zenei közegéhez, ahol az egykori afrikai rabszolgák kultúrájából megmaradt ritmusok, bluesos panaszdalok és európai harmóniák megtermékenyítő találkozása hozta létre a XX. század legfontosabb zenei szintézisét. A város utcáin vonuló bandák improvizációi formálták zenévé a káoszt, így lett a jazz a szabadság hangja, ami aztán meghódította Amerikát, majd az egész világot.
A jazz pedig sosem nyugodott meg. De hogy is lenne elvárható egy olyan műfajtól ez, amelynek lételeme a rögtönzés, a folyamatos változás és reagálás a társak és a közönség rezdüléseire! Nincs ez másképpen a társadalmi változásokkal szemben sem, amelyekre a jazz időről időre, mintha csak ritmust váltana a dobos, megadta a saját válaszait.
„A hatvanas évek free jazz forradalma sokak számára lázadásnak tűnt, s ez így is volt, hisz a faji megkülönböztetés ellen fellépő polgárjogi mozgalmak zenei megnyilvánulásaként tekinhetjük, ugyanakkor a műfaj szellemiségéhez híven művészileg is új utakat nyitott. Az egyenletes lüktetést elhagyták a zenészek, szabad tempóban vagy saját ritmusban játszottak - így született meg a jazz legavantgárdabb irányzata. De nem is a jazzről beszélnénk, ha nem vert volna ez a stílusirányzat is gyökeret.”
A másik korszakalkotó momentum a jazz-rock megszületése volt, folytatta Mihály. A legtöbben Miles Davist tartják úttörőnek ebben, aki a legenda szerint megelégelte, hogy amíg ő kisebb klubokban játszik, Jimi Hendrixnek több ezer ember tapsol óriási színpadok előtt. Így aztán Miles olyan irányba fordult, amiből egy frenetikus lüktetésű zene jött létre. Ez is forradalom volt, amiben benne volt a rock féktelensége, de nem engedett a jazz adta szabadságból és rögtönzésből sem, s egycsapásra népszerűvé vált a fiatalok körében is.
Idővel aztán a világzenei szcéna egyre inkább felismerte, hogy a jazz olyan műfaj, ami nemcsak eltűri, hogy használják, sőt fuzionálják más műfajokkal, hanem egyenesen felajánlja magát. A jazz mindenhol a helyi kultúrára épül: a skandináv hangzás hűvös, a lengyelben Chopin melankóliája él tovább, a Balkán pedig táncos energiát ad hozzá. Úgy tűnik, mindenhol gyökeret ereszt, ahol van lélek.
„Éljenek bárhol a világon a jazzmuzsikusok, az a jó, ha önmagukat fedezik fel a zene által, megtalálják saját hangjukat, s azokkal az eszközökkel élnek, amelyekben erősek, vagy különlegesek. Nem kelti fel az érdeklődésemet, ha csak eljátsszák azokat a jazz sztenderdeket, amelyeket ötven-hatvan évvel ezelőtt az amerikai zenészek alkottak és alakítottak, s nem tudják hozzátenni a személyes üzenetüket, sorsukat, szívüket-lelküket. Ez a személyes hang nagyon fontos, és ha még párosul valami különleges zenei színnel is, amely megmutatja, hogy honnan jön, milyen kulturális közegből, már megyek is a koncertjükre!”
Abban megegyeznek a jazz-zenészek, hogy bár vannak fesztiválok is, általában mégis a klubkoncerteket tartják inspirálóbbnak. „A műfaj személyessége ezekben a klubokban marad meg.” – Magyarázta Mihály, hogy miért forrt össze a klubélettel a jazz műfaja. Korábban azt mondta, hogy egy jazzkoncerten a zenész és a zeneszerző kvázi alkotótársakká válnak, ahogy a színpadon hajlítják, formálják a leírt kottákat, mint egy alabamai kovácsmester a forró fémet a kohóban, de hogy ezt hogyan vezénylik le egymás közt, az sokszor láthatatlan marad. Pedig a jazz-zenészek között megvannak azok a titkos összekacsintások, nonverbális jelek, ahogy a ritmusok között szlalomoznak együtt az improvizáció jegyében.
„Csibészesen”, ahogy Borbély Mihály fogalmazott, amikor arról érdeklődtem, hogy mégis miről ismerszik meg a jó jazz-zenész. Hiszen egy hangszeren, ha kellő időt szentel rá az életéből valaki, meg tud tanulni játszani. Talán még a virtuóza is lehet, de ha mindezt a megszerzett tudást a jazzben akarja kamatoztatni, még kevés az, ha zsigerileg ismeri az akkordok sorrendjét. A jazzhez kell a bátorság is. „Nagyon sok kiváló klasszikus zenész van, de ha improvizálni kell, akkor megijednek. Pedig nem ördögtől való dolog. Ha engednénk a gyerekeknek, hogy többször rögtönözzenek, játsszanak a zenei elemekkel, találjanak ki saját dallamokat, azzal még közelebb tudnánk hozni őket a zenéhez. Itt van Mozart, Beethoven, Bach, akik megalkották a nagy műveket, de ha azt mondanánk a gyerekeknek, hogy ugyanazokból a zenei elemekből alkossanak ők is, kezdetben csak egyszerű dallamokat, akkor ők is kis Mozartnak éreznék magukat. Ez a jazz-oktatásnál működik, de néhány kivételtől eltekintve még nem szerves része a klasszikus zenei képzésnek, sajnos.”
A Jazz Tanszéken Borbély Mihály számos olyan fiatallal foglalkozik, akikben megvan ez a csibészség. A próbatermi foglalkozások mellett pedig időről időre közös koncerteket is adnak. Amikor Veszprémben a Ruttner-házban léptek fel, két szám között elárulták a közönségnek, mint kulisszatitkot, hogy az a kvartett, amivel a Királynék városába érkeztek, még teljesen új volt nekik. Habár külön-külön mindenki zenélt már egymással, közösen akkor léptek fel először, ráadásul ezt a koncertet csupán egyetlen közös próba előzte meg.
„A jazz olyan, mint egy jól kivitelezett focitámadás. Lehet és kell is gyakorolni, de éles helyzetben minden a pillanaton múlik. Zenészként is gyakorolhatunk bármennyit, de hogy hogyan fog szólni a színpadon, azt meghatározza a hely, a környezet, a közönség összetétele és reakciója is.”
Márpedig a jazznek értő közönsége van. Vagy legalábbis érdeklődő. Bár ez a közönség némileg szűkül, de Mihály szerint, aki ott marad a klubokban, az a minőségi közönséget erősíti. „Szentendrén huszonnegyedik éve működik kvartettem jazz klubja, havi rendszerességgel. Amikor elindult, rengetegen voltak. Aztán volt időszak, amikor sokkal családiasabb volt a létszám. Később is volt hullámzás, de az utóbbi másfél-két évtizedben el vagyunk kényeztetve, amire - úgy érzem - rászolgáltunk, hisz a közönség tudja, hogy mindig komoly odaadásra és minőségre számíthat. Amikor úgy tűnik, hogy nem sok értelme van folytatni, mert nem érdekli az embereket, na akkor nem szabad abbahagyni, mert aztán újra felvenni a hangszert sokkal nehezebb lesz, mint először. Ki kell tartani, szerintem az igényes művészetre mindig lesz kereslet. Néha kevesebb, néha több, de megszűnni nem fog sosem az érdeklődés, ezzel kapcsolatban optimista vagyok. Persze a közönség is sokféle, nem biztos, hogy azt a stílust kedveli, amit én képviselek. Soha nem akartam a közönség kegyeit keresni, de azt a mai napig fontosnak tartom, hogy megtaláljam azokat, akiket érdekel a mondanivalóm, s akkor már alázattal szolgálhatom a Zene ügyét. Amit jónak tartok, azzal szeretnék hatni a közönségre.”
Borbély Mihály ezt a szellemiséget próbálja átadni növendékeinek és zenésztársainak is. Az interjú közben egy ponton úgy hivatkoztam rá, mint a jazz magyarországi nagykövetére, amit bár túlzó jelzőnek talált, de abban az értelemben mégis igaz rá és mindenki másra, aki jazznek szentelte zenei tehetségét, hogy alázatosan, de nem a fal mellé bújva kell szolgálni a műfajt. „Fontos, hogy legyünk szakmailag tisztességesek, tanuljuk meg minél jobban a hangszerjátékot, s állítsuk szolgálatába azoknak a gondolatoknak, amelyekre azt mondjuk, hogy esztétikailag, morálisan és érzelmileg helyük van a zenénkben.”
És mivel a jazzt, ahogy megismertük, a közönség is formálja, Borbély Mihály egyszerűen csak nyitott közönséget kíván magának és zenésztársainak. Akik megbecsülik azt, hogy a zenész eljött és megnyílik nekik, akit a játékán keresztül tudnak megismerni és mögé tudnak látni annak a fekete és fehér véleménypárnak, hogy tetszett, vagy sem.
A jazz világába sosem késő belépni közönségként. Ahogy egy idős, hetven év körüli hölgy esetében is történt, akivel Borbély Mihály pár éve találkozott egy vidéki klubkoncerten. „Odajött a végén és meghatottan mondta, ő még sosem volt ezelőtt jazz koncerten és nagyon sajnálja, hogy úgy eltelt az élete, hogy a jazz nem volt része, s persze ma már nem életszerű, hogy ő elkezdjen ennyi idősen koncertekre járni. De miért ne lenne az?”
A jazz akkor él, ha a zenész megnyílik, a közönség pedig befogad. Borbély Mihály szerint ez az egyszerű, mégis sebezhető gesztus tartja életben a műfajt.
Borbély Mihály Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas szaxofonos, klarinétművész, zeneszerző és egyetemi oktató, a magyar jazz és világzene kiemelkedő alakja. Pomázon nőtt fel, zenei pályája a klasszikus alapok után a jazz, a kortárs zene, valamint a magyar és balkáni népzenék felé nyílt meg. A Vujicsics együttes alapítótagja, a nyolcvanas évektől pedig fontos jazz formációk tagja és vezetője. Saját zenekarai mellett a Dresch Mihállyal közös együttesét és az amerikai-magyar Eastern Boundary Quartettet tartja fontosnak. Rendszeres fellépője a nemzetközi jazzszcénának. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének oktatója, generációk tanára, aki az improvizáció szabadságát és a személyes, őszinte megszólalást állítja középpontba. Művészetét a stílusok közötti átjárás, a hagyományok mély ismerete és a folyamatos megújulás jellemzi.
