Tegnap este egy latin családi házibuliba voltam hivatalos. Igaz, ezt egészen addig nem tudtam, amíg ott nem találtam magam az egész közepén, és hát a család is meglehetősen nagy volt a több ezer főjével. De épp ez volt benne a varázslat: hogy egyáltalán nem éreztem ezt egy fullasztó tömegnek, amely a várható esőt elkerülve bezsúfolódott a Veszprém Arénába.
Megkockáztatom, éppenséggel ez a kényszerű lépés még adott is egy pluszt a koncertnek. Persze ez erősen szubjektív élmény, de az egészben volt számomra valami szimbolikus az egész életünkre vonatkozóan: hogy itt vagyunk, kívülről talán veszély fenyeget, mégis, minden rossz ellenére egymásban, a zenében, a táncban menedékre találhatunk. Hogy a körülmények ellenére is ugrálhatunk eksztatikusan a ritmusra, és átjárhat bennünket az eufória, ahogy érzelmektől túlcsordulva együtt énekelünk.
Persze ehhez az is kell, hogy Alvaro Soler zenéi egyértelműen nagyon jók. Bátran mixel többféle stílust, a klasszikus karibi ritmusokat az EDM-mel, a poppal, de az érzelmesebb, zongorára komponált dalok sem maradnak ki, ami egyrészt nagy segítség abban, hogy egy pillanatra se váljon lapossá a koncert, másrészt igazi csemege hallgatni, ahogy a különféle hangszerek – a konga, a szaxofon, a gitár, a csörgődob, a szintetizátor és a zongora – együtt szimfóniát alkotnak, vagy éppen egyik-másik nagyobb szerepet kap.
No meg az is, hogy az Alvaro Soler zenei élmény egyáltalán nem egyszemélyes show. Bár a fiatalembernek kétségtelenül megvan a karizmája ahhoz, hogy egyedül is elvigye a hátán a bulit – sokat, de nem unalmasan kommunikál a közönséggel, személyes történeteket és gondolatokat oszt meg családról és elköteleződésről meg az érzelmek fontosságáról és optimizmusról, és az énekhangjára sem lehet panasz –, ennek az egész élménynek a lelke a színpadon bulizó nyolc embernek az önfeledt bulizása.
Mert valóban nemcsak mi bulizunk, hanem a zenekar minden tagja is. A billentyűs hölgy olyan vidáman ugrálja végig az egész koncertet, hogy az önmagában mosolyt csal bárki arcára, de a basszusgitárostól kezdve a doboson át a trombitásig mindenkiből olyan energia és életöröm sugárzik, hogy azt tényleg receptre kellene felírni.
Persze, biztosan vannak megkoreografált elemek, mégsem érződnek annak a mozdulatok: hihetetlenül őszinte az egész, mintha valóban egy családi buliba kerültünk volna egy fülledt nyáréjszakán, ahol az ünneplés részeként az unokatestvérekből meg haverokból verbuválódott zenekar húzza a talpalávalót az udvaron a pálmafák hűsében. Közben ők maguk is táncolnak, a banda mókamesterei testvériesen bohóckodnak, kedves kis performanszot adnak elő, egy ponton pedig a frontember (aki egyszerűen inkább csak vokalista, mert mindenki másnak is ugyanúgy jut a reflektorfényből) beáll a DJ pult mögé, hogy a többiek körbeállva örömtáncot lejtsenek. A határok elmosódnak, a színpad előtti kordonok mintha nem is lennének, mindenki ugrál és táncol és énekel, együtt vagyunk, és egyszerűen ünnepeljük az életet. És ej, minden nehézség ellenére, milyen nagyszerű élet ez!
