Előre bocsátom, finoman szólva is laikus vagyok a műfajt illetően. Az összes kötődésem hozzá mindössze annyi, hogy a legjobb barátnőm csodásan énekel operát is, a családi legendárium szerint távoli rokonság fűzött bennünket az egyik hazai operacsillaghoz, és egyszer régen színházban meg filmekben belefutottam egy-egy áriába. De ha igazán őszinte akarok lenni, sosem fogott meg a műfaj, sőt, sokáig egysíkúnak gondoltam, ahol nagyon magas hangon, fájdalmasan éneklik az emiatt érthetetlenné összemosódó szöveget.
Érdemes azonban nyitottnak lenni, és időről időre az életben esélyt adni olyasminek is, ami látszólag távol áll tőlünk. Hát így kötöttem ki Anna Netrebko és Yusif Eyvazov, illetve Elena Zhidkova és Želkjo Lučić koncertjén, és meg kell mondanom, egyáltalán nem bántam meg.
Mert ugyan nem lettem operarajongó, még csak azt se mondanám, hogy ezentúl feltűnik a Spotify listámon egy-egy Verdi-ária, de kétségtelenül van egyfajta romantikája annak, amikor a naplementében a História kertet betöltik az opera hangjai.
Ráadásul az említett művészek valóban olyan teljesítményt nyújtanak, amelyek kitörölnek minden olyan korábbi feltételezést, hogy az opera egysíkú és unalmas lenne. Igen, a műfaj a felfokozott érzelmekről szól, ennek megfelelően az ének is felfokozott, de közben ott van benne rengeteg szín is: Lady Macbeth agyafúrtságának és kegyetlenségének mélységei, a Mantovai herceg ájtatos szerelme és csábítása a Rigoletto operában, amit Maddalena kétkedve, visszafogottan kacérkodva és gúnyolódva fogad, vagy éppen Gilda kétségbeesése a játszmát látva (Rigoletto opera).
Mindezt pedig nemcsak énekben mutatják meg a művészek. Ne feledjük, az opera tulajdonképpen zenés színház, ahol nem elég, hogy a hangok tökéletesen a helyükön legyenek, megfelelő átélés nélkül ott ette meg a fene az egészet. Úgy csak szép-szép lesz, de nem hatol szívig, elmarad a katarzis. A tegnapi operagálán erre sem lehetett panasz: a művészek nemcsak a hangjukkal játszottak, de a mimikában, mozdulatokban is megjelentek az érzelmek, a történések.
Anna Netrebko egyik pillanatban a végzet asszonya, agyafúrt és törtető Lady Macbethként, a másikban ott van az arcán a hátrahagyott nő minden fájdalma. Az érzelmek közvetítésében Yusif Eyvazov sem marad el: ha nem tudnám a felirat alapján, hogy épp szerelmes dalt énekel, akkor is egyértelmű lenne, már-már könnyáztatta szeme, kitárulkozása mindent elmond arról, milyen az, amikor egy férfi az áhított nő rabjává válik. Želkjo Lučić maga a nyers erő, a tekintélyes férfi, aki nehezen fedi fel érzelmeit, megbántottságát vagy éppen elkeseredettségét, pedig ott lakozik benne mind, majd a taps alatt játszi könnyedséggel vált vissza önmagára, egy vidám, felszabadult emberre. Elena Zhidkova A trubadúr Azucenajaként tűpontosan jeleníti meg azt a rettenetet, azt a belső feszültséget, ami egykori borzasztó tettének elismerésével jár, mikor őrületében saját fiát vetette máglyára – arca egyszerre fejez ki bénultságot, iszonyt és bűntudatot, miközben a történtekről szinte suttogva énekel. Óriási technikai bravúr ez, kiénekelni ezeket az elképesztően magas hangokat, s közben a színészi játékról sem megfeledkezni.
Bámulatos az a tudat, hogy egyes emberek minderre képesek, s ha másért nem is, ezért a felismerésért minimum egyszer érdemes esélyt adni egy olyan rétegműfajnak is, mint az opera. Kellemes csalódásban lehet részünk.