Visszapillantva életünk korábbi szakaszaira, elég jól látjuk, mennyit változtunk. Milyenek voltunk gyerekként, milyen kamasszá váltunk, és hogyan fejlődtünk tovább. (Szoktuk is mondani: akkor még kölyök voltam, felnőttem, más ember lettem.) Biztosan a jövőről is vannak elképzeléseink: látjuk magunkat az esküvőnk napján vagy az unokákkal a játszótéren. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy akkor majd egészen más lesz az egyéniségünk, mint ma – felnőttként ugyanis hajlamosak vagyunk kiforrott személyiségként tekinteni magunkra, aki már elnyerte végleges formáját. Biztosak vagyunk benne, hogy húsz-harminc év múlva is ugyanolyan lesz az ízlésünk, az értékrendünk, mint ma.
“Noha felismerjük, hogyan fejlődtünk abból, akik egykor voltunk, azzá, akik ma vagyunk, azt már nem látjuk magunk előtt, hogy ez a változás tovább folytatódik majd a jövőben is”
– nyilatkozta a témában a BBC-nek a Kaliforniai Egyetem pszichológusa, Hal Hershfield.
Illusztráció: DANNY G on Unsplash
Hershfield szerint ennek megvan az oka: a legtöbb ember hisz a saját értékrendjében, ha viszont tudomásul vesszük, hogy a jövőben mi magunk is egészen máshogy fogunk működni és gondolkozni, azzal a jelenlegi énünket kérdőjelezzük meg, és ez egzisztenciális szorongást okoz. Ezért menekülünk a változatlanság megnyugtató illúziójába.
Változás a párkapcsolatban
A változatlanság illúzióját azonban nemcsak önmagunkra vonatkozóan fogadjuk el. Egy pszichológustól hallottam, hogy a párterápiák során nagyon gyakran hangzik el egyik vagy másik fél szájából a mondat: a párom már nem az az ember, akinek megismertem. A panaszkodó azt várja, hogy ez a “vád” az ő oldalára billenti a mérleget a vitában. A pszichológus ilyenkor visszakérdez: ön talán nem változott az évek során? És ha úgy érzi, hogy nem – talán nem éppen ez a baj?
Minden ember változik. És legyünk őszinték: nem sokat ér az a kapcsolat, amiben ugyanolyanok maradunk, hiszen ez azt is jelenti, hogy a másik fél egyáltalán nem hatott ránk.
Néha menthetetlenül elfejlődünk egymás mellett, más irányba haladunk, nagyon sokszor viszont ezt elkerülhetjük azzal, ha odafigyelünk egymásra és közösen határozzuk meg az irányt. Érdemes kialakítani erre egy szertartást: legyen minden héten egy este, amiből elcsíphetünk egy órácskát! Üljünk le egy pohár borral, és beszélgessünk arról, melyikünk hol tart most, merre szeretne haladni! Fontos, hogy ilyenkor ne a hétköznapi teendőket vegyük sorra, hanem a mélyebb rétegekbe merüljünk el, ismerjük meg egymás céljait, álmait, vágyait, félelmeit! Így adódik lehetőség arra, hogy megkeressük azokat az utakat, megtaláljuk azokat a kompromisszumokat, amelyek révén mindkét fél fejlődhet, és mindezt úgy, hogy a közös csónakban sem ellenkező irányban evezünk.
Illusztráció: Jonathan Borba on Unsplash
Ha elmulasztjuk ezeket a rendszeres beszélgetéseket, ha nem fésüljük össze folyamatosan a szálainkat, akkor előbb-utóbb tényleg azt vehetjük észre, hogy egy idegennel vagyunk együtt, akinek nem értjük a motivációit, nem látjuk, hova tart.
Minden ember változik, és ezzel érdemes már az elejétől kezdve számolni. Ha egymásra figyelve, együtt változunk, az erősítheti a kapcsolatunkat. Ha a változatlanság illúziójába kapaszkodunk, előbb-utóbb azt fogjuk észrevenni, hogy elment mellettünk a hajó, és mi már nem ülünk benne.
