A budapesti atlétikai világbajnokság nézettsége minden várakozást fölülmúlt. Sokan otthonról a tévéképernyőkön keresztül nézték, sokan pedig élőben is kilátogattak a Nemzeti Atlétikai Központba. Amellett, hogy a világklasszis sportolóknak szurkolhattunk számos megható, megmosolyogtató, emberi pillanata volt a versenynek. Ilyen például az is, hogy a magyar önkéntesek, versenybírók emberfeletti teljesítményt nyújtva, mosolyogva, odaadóan, minden kérdést megválaszolva, a problémákat megoldva csinálták végig a világbajnokságot.
Csak úgy, mint Szalai József, aki a stadionon kívüli versenyszámoknál volt a pályabírók vezetője, így testközelből figyelhette a gyalogló számokat, a húsz kilométert, a harmincöt kilométert, valamint a maratonokat. Persze Szalaitól egyáltalán nem áll távol az atlétika, hiszen egykor maga is hasonló magasságokban futott. Ő volt az első magyar, aki a 400 méteres gátfutást először tudta ötven másodperc alatt teljesíteni, s ezt 1980-ban a moszkvai olimpián is megmutathatta. A ma testnevelő tanárként dolgozó Szalai Józsefet kérdeztük tehát arról, hogyan élte meg a világbajnokságot, s mennyire sejlettek fel benne saját versenyei, emlékei, eredményei…
Amikor kiderült, hogy hazánkban lesz a világbajnokság, mi volt az első gondolata? Tudta, hogy részt vesz rajta?
Azt nem tudtam, hogy ott leszek, mint pályabíró, hiszen ezt egy hosszas folyamat, képzés előzi meg, de abban biztos voltam, hogy ha már sportolóként egy sérülés miatt lemaradtam anno a világbajnokságról, szeretnék a 2023-as vb. lebonyolításában részt venni. Régóta dolgozom versenybíróként, de a világbajnokság egészen más. Korábban is volt lehetőségem nagyversenyre menni, ilyen például a székesfehérvári Gyulai István Memorial, ahol szintén világsztárokkal találkozhat az ember, de az más.
Hihetetlen érzés, amikor a harmincötezer férőhelyes stadion egy emberként kezd tapsolni, szurkolni, kiabálni. Régen nem volt ennyire felkapott az atlétika, jó látni, hogy ennyien szeretik.
Nem mondom, jó lett volna ezt versenyzőként is megélni. Kevés olyan élményem van, amikor igazán sok ember előtt futhattam, most a világbajnokságon nem tudtam nem visszarévedni a saját versenyeimbe, de elsősorban nyilván a feladataimra koncentráltam.
Mi volt pontosan az Ön feladata a versenyen?
A stadionon kívüli versenyszámoknál dolgoztam, így a húsz kilométeres, a harmincöt kilométeres gyaloglásoknál, valamint a maratonoknál lehettem a pályabírók vezetője. Ha valamelyik sportoló feladta a versenyt, akkor a mix-zónába kellett kísérni, figyelni a rajtszámokra, a frissítő állomásokra, hogy mindenhol legyen valaki, aki kész ugrani, ha segítség kell. Rendkívül meleg napok voltak, így nagyon kellett figyelni, hogy senki ne legyen rosszul. Magunkra is vigyáztunk, hiszen a melegen kívül még az sem volt egyszerű, hogy az említett versenyszámok nagyon korán kezdődtek, vagyis már négykor felkeltünk mindennap. A versenyszámok után értékelésre is sor került, olyankor a nemzetközi bírók is hangsúlyozták meglátásaikat, szerencsére csak pozitív dolgokat mondtak. Ebéd után azért mindig volt egy kisebb megzuhanás, viszont mi már nyugodt szívvel nézhettük a délutáni programot a lelátóról.
Mennyire érezte a versenyszámok alatt a felelősséget? Hogy az egész világ szeme ott van?
Éreztem, izgultam is rendesen. De amikor már elindulnak a dolgok, nem szabad teret adni a félelmeknek. Egy kis drukk elég, és aztán csak a koncentrált figyelem maradhat.
A befutókat csak a gyaloglásoknál láttam, a maratoni futásoknál a budai oldalon voltam, de mindkét esetben remek érzés volt látni, ahogy a sportolók küzdöttek a jobb pozícióért, vagy adott esetben azért, hogy az élbolyban tudjanak maradni.
Ha viszont a délutáni programból kellene kiemelni valamit, akkor természetesen maradnék a 400 gátnál: Femke Bol, a holland atléta elképesztően versenyzett.
Látva ezt a küzdést, Ön is erőt kap?
Miután az élsportolói időszakomban heti tizenhárom edzésem volt, úgy hiszem, megtanultam küzdeni. Nem mondom, hogy egy-egy edzés után nem éreztem azt, hogy most végleg befejezem a versenysportot, de egy jó zuhany, és mélyebb holtpontokon egy jó alvás mindig átlendített. Soha nem voltam az a típus, aki úgy áll hozzá a dolgokhoz, hogy úgysem fog sikerülni. Ennek a gondolkodásmódnak nem hagyok teret ma sem.
Egyébként, hogy került anno az atlétika pályára?
Meg akartak buktatni testnevelésből.
Végül úgy döntött, inkább olimpikon lesz?
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy így alakult: valójában focista szerettem volna lenni, az atlétika nemigen ragadott meg. Viszont a testnevelő tanárom egykori atléta volt, és úgy látta, lehet belőlem valaki, látott bennem lehetőséget. Szólt az edzőnek, hogy le kellene járnom atlétikára, de én inkább focizni és kézilabdázni mentem. Mígnem szólt a tanárom, hogy egyfolytában írogatta az egyeseket, amiért nem jártam le edzeni, így bukásra álltam. Gondoltam inkább lemegyek. Kezdetben csak a jó társaság miatt jártam, aztán jöttek a versenyek, és elég hamar az eredmények is. Azért focizni még egy darabig visszajártam, végül nem működött egyszerre a kettő. Maradt a futás…
És maradt a 400 gát. Hogy lett Önből gátfutó?
Rendkívül jó edzőm volt, Kocsis István, aki sokoldalú képzést adott. Kezdetben 110 méter gáton futottam, de egyszer ráestem a combomra, és a gyors mozdulatoknál folyton éreztem. Aztán tízpróbán is nyertem országos bajnokságot, végül jött a 400 gát. Az edzőm nem csupán a testi, de a lelki felkészítésre is kész volt. A sikert is segített jól kezelni. 1975-ben kollégista lettem Szolnokon, s az edzőm folyton betelefonált, hogy engedjenek ki edzésre. Erre a nevelőtanárom azt mondogatta: „na majd megnézünk ’80-ban”. Nem értettem mire gondol, én csak kijártam edzeni, szerettem, nem csupán a versenyeket, de magukat az edzéseket is.
Emlékszik a pillanatra, amikor kijutott Moszkvába?
Pontosan nem, de tudom, remek érzés volt, hogy olyan messzire kimehetek. És hát kevesen mondhatják el magunkról, hogy két olimpiára is kijutottak, ráadásul ugyanabba a városba. 1984-ben ugyanis nem ment magyar delegáció Los Angelesbe, ahol az olimpia volt, viszont elutaztunk újra Moszkvába. Azt mondták, ez is ugyanolyan, mintha olimpia lenne, de azért ez nem volt így.
Viszont a hangulat mindkét esetben remek volt, soha nem felejtem el az érzést, amikor a stadion felharsant. Sportolóként nehéz megragadni ezeket a pillanatokat, így a versenyszám után, amint haladtam ki a pályáról mindig próbáltam a lehető legmélyebben magamba szívni a kinti légkört, azt a remek hangulatot.
Amikor bekerültem az olimpiai csapatba rengeteg edzőtáborba jártunk. Két hét távollét, két hét otthon. De előfordult olyan is, hogy három hét edzőtábor, egy hét otthon.
Milyen érzés visszatekinteni az olimpiára?
Büszke vagyok rá, de azért nem hangoztatom. Sok kollégám szerintem nem is tudja rólam, hogy kijutottam anno. Csak tizenkilencéves voltam, de a mai napig bennem él a stadion zúgása, az olimpiai falu hangulata… Az olimpia után jöttek a Budapest Nagydíjak, ahol a 400 gát koronázatlan királya, Edwin Moses mellett futottam: soha nem felejtem el, hogy a hatodik gátat teljesen egyszerre vettük. Erre nagyon büszke voltam.
Szalai József és Edwin Moses a hatodik gát fölött
Hogyan zárta le az élsportolói pályáját?
Sajnos jöttek a sérülések. Huszonhatéves voltam, amikor úgy döntöttem, elég. Mentünk orvostól orvosig, aztán amikor ismét visszatértek a fájdalmak, nem akartam több procedúrát. Utána másfél évig tévében sem néztem atlétikát: éltem volna tovább azt, amit a testem már nem bírt. Sajnos elég hirtelen lett vége, nem volt átmenet. Akkor testnevelő tanár lettem, ahogy azóta is töretlenül. Addig fogom csinálni, amíg élvezem.
Bevallom, nem volt egyszerű időszak, amikor az olimpikonból egyik pillanatról a másikra hirtelen „Józsi bácsi” lett, akinek a gyerekek csókolomot köszönnek. Viszont egyszer valaki azt mondta, nagy dolgokban kettő másodperc alatt dönt az ember, míg az apró helyzetekről napokig is el tud dilemmázni. Én hamar meghoztam a döntést, amit azóta sem bántam meg. Ahogy egykor, ma is arra törekszem, hogy a gyerekek megszeressék a mozgást, és később rendszeresen gyakorolják.
Nem az élsport felé erőltetem őket, hanem a mozgásformák elsajátítása, megszeretése felé. Sokszínűek a napjaim, a tanítás mellett torna edző is vagyok, és hát ott vannak a versenybírói feladatok. Közben fel-felbukkannak régi tanítványok, mosolyogva jönnek hozzám, és mesélik el a történeteiket. Ezek jó visszajelzések, amelyek mindennél többet érnek. Agyilag még mindig az élsportban vagyok, ez talán sosem múlik el, de testileg már nem...
