Elegáns szalonban vagyunk. Egy somelier tökéletesre vasalt fehér ingben éppen precízen töltögeti ki decinként az újbort a hasonlóan stílusos, már-már sznobériába átcsapó vendégseregnek. Közben mindenféle reduktív eljárásról, natúr borokról és pet-nutokról beszél. Gyors vágás és már egy szőlőhelyen vagyunk. Az embertömeg itt sem kicsi, de ők foltos, átizzadt ruhában vannak, a körmük piszkos a földtől, de nem kevésbé vidámak, mint az előbbi elegáns teremben lévők, esetleg valamivel harsányabbak.
Mindkettő jelenet ugyanúgy a magyar borkultúrának a része, és bár sok évtized és társadalmi osztály választja el egymástól a kettőt, a hagyományos szüreti mulatságok nem tűntek el máig sem a vidéki Magyarország kultúrájából, csupán a korábbi igazodási pontnak számító ünnep helyett ma inkább a falunapok hangulatát idézi.
Pedig a középkorban, a 16. és 17. századokban a szüret annyira fontos esemény volt egy térség életében, hogy ezekre a napokra még a hadviselő vitézek is hazautazhattak, helyben pedig szünetelt a törvénykezés is, hiszen az embereknek fontosabb dolga is volt a szőlőültetvényeken, mint vitás dolgaikkal foglalkozni.
A szüretek ideje nagyjából mindenhol egybeesett. Szeptember végén, de inkább október elején kezdtek hozzá, de például a tokaji vidéken konkrét dátum is volt, amihez igazodtak; október 28. Simon-Júda, a szőlők védőszentjének napja volt az, amikor nekiláttak az emberek szüretelni. Ma mindegy, hogy géppel, vagy kézi erővel szedik a szőlőt, ez a dátum törvényszerűen előrébb került a naptárban, és jogosan élhetünk a gyanúval, hogy van némi párhuzam a globális felmelegedéssel, amiért a szőlő is előbb beérik nyáron.
forrás: Fortepan
De vissza a múlt századokba, amikor a szüret kezdetét sok szőlőhegyen a templomharangok megkondításával és mozsárágyúk elsütésével is jelezték. Ilyenkor a kisebb birtokoknál kalákában szedték a gyümölcsöt az emberek, a nagyobb földesúrnál viszont napszámba szegődött emberek, akiket nem is a házigazda, hanem az általa megbízott szüretgazda irányított. Rendszerint az ültetvények tulajdonosa meg sem jelent a munka során.
Egy viszont közös volt a kalákázásban és az irányított szüretekben is, méghozzá az, hogy utána fergeteges szüreti mulatsággal zárták az eseményt, ahol mindenki ott volt, akik részt vettek a munkában, még a gyerekek is.
Ez egy olyan fontos ünnep volt a közösségek életében, hogy rendszeresen összekötötték rokoni látogatással, de eljegyzéseket is előszeretettel szerveztek erre az alkalomra.
A szüreti mulatság valójában már a szőlőhegyen elkezdődött, amikor a munkások együtt elkezdtek levonulni. Ilyenkor nagy koszorút készítettek, amit aztán a vállukon vittek. A koszorú kerete fémből, vagy fából készült, erre szőlőfürtöket, leveleket, búzát, vagy még borosüveget is aggattak.
forrás: Fortepan
Főleg a feudalizmus idejében volt divat, hogy ezután a menet a szőlősgazda házához vonult, ahol hangos rigmusokkal dicsérték a jószívűségéért, vagy éppen kigúnyolták mondókáikban a fukarságáért. Ezután vette kezdetét az éjszakába torkolló szüreti bál.
Ugyanúgy, ahogy a szüreti nótáknak, mondókáknak is megvolt a hagyománya, hogy melyik munkafolyamatnál, vagy éppen a korábban említett földesúri háznál csendülnek fel, úgy a szüreti báloknak is voltak visszatérő szokásai. Ilyenkor előtérbe került a tréfálkozás és némileg a farsangra hajazva bizonyos szerepekbe bújtak az ünneplők.
Az egyik leggyakoribb a csőszlányok és csőszlegények voltak. Az ő feladatuk az volt, hogy őrizzék a legszebb szőlőfürtöket, amelyeket felaggattak a faragott botokra. A vendégsereg ugyanis előszeretettel lopkodta a szemeket ezekről, akit viszont lopáson értek, annak jelképes összeget kellett befizetni. Ezt pedig a bál költségeinek fedezésére fordították. Ez a szokás egyébként az 1970-es években szervezett szüreti bálokon is feltűnt.
Szentgálon szombaton tartottak vidám szüreti felvonulást
Hasonlóan nem haltak ki, sőt reneszánszukat élik a szüreti felvonulások is. Ezekben is számos népi motívum megjelenik, amelyek viszont a magyar folklórnál sokkal régebbi gyökerekkel rendelkeznek. Az egész szüreti felvonulás szokása még a római időkre nyúlik vissza, akkor Bacchust, a bor istenét ünnepelték ezzel együtt.
Az ő alakja a magyar lovasszekereken is megjelent régebben, vagyis egy vörösbe öltöztetett férfi bábué, akit viszont „magyarosítottak” és így lett belőle Baksus Pajtás. Volt olyan hely is, ahol egyenesen huszárruhába öltöztették és egy hordó tetejére ültették.
De Baksus Pajtás mellett a borkirály és borkirályné is megjelent, ők azok az emberek voltak, akik házigazdái voltak az az évi szüreti bálnak. A menet során vidám színházi jeleneteket is megidéztek, például, ahogy a csősz és a tolvaj veszekszik egymással, de jelmezekben megidézték a törököt, a szerecsent, a cigányt, a vándorárust, de még a medvetáncoltatót is a magyar történelemből és mondavilágból.
Ehhez hasonló szüreti felvonulások környékünkön is megjelennek, Gyulafirátóton és Szentgálon például minden évben sokaknak állandó programja szeptemberben.
A hagyományőrzés Szentgálon is fontos. Az ünnepségre Ovádi Péter, országgyűlési képviselő is minden évben hivatalos.
