Szeret rendezvényekre járni, ahol Ön a vendég?
Megmondom őszintén, mindig meghatódom, ha meghívnak. Azt nem állíthatom, hogy kimondottan szeretek magamról beszélni, inkább úgy fogalmaznék, hogy megszoktam. És jólesik, ha kíváncsiak rám.
Olvastam a két évvel ezelőtt megjelent könyvét, a Nyitottan a világra című írást, ott úgy tűnik, bár sokat mesél magáról, mégsem az a típus, aki – nyilvánosan legalábbis – szereti kiadni önmagát…
Az az igazság, ha kérdeznek, szívesen válaszolok, de a könyvet sem magamtól kezdtem el írni, hanem megkeresett a kiadó. Én mindig az okosabbakra hagyatkozom, tehát azt gondoltam, ha ők látnak ebben fantáziát és lehetőséget, akkor biztosan jól sül el a dolog. Hozzáteszem, ha nem egy csodálatos szerkesztővel dolgoztam volna – aki azért rendesen kordában tartott –, nem így sikerült volna. Ami velem történik, számomra unalmasnak tűnik, nem pedig említésre méltónak. Ez nem azt jelenti, hogy nem tartom érdekesnek az életemet. Annak tartom, csak azt nem tudom, másnak mondd-e valamit.
A könyvre igent mondott. Mit mérlegel egy-egy megkeresésnél, amikor elsőre távolinak tűnik Öntől az adott világ?
Felmérem, hogy miért jó, ha elvállalom. Kiderítem, pontosan hogyan képzelik el, akik értenek hozzá. Most a napokban például felkértek, hogy legyek a jelölő bizottságban, ahol a leginspirálóbb nőkről döntünk. Persze tudok aludni ezek nélkül is, de ha érdemesnek tartanak feladatokra, én nyitott vagyok.
Ahogy ez látszik is az életútjából. Hogyan határozná meg saját magát? Ki igazából Pataki Ági? Ma mit mondana?
Hogy mit mondanék arról, hogy ki vagyok? Leginkább minden lében kanál. A közös metszet pedig az érdeklődési kör: sok mindennel foglalkozom, mert számos dologban örömöt lelek. Ha magamtól indítok el valamit, az is jó érzés, de ha mások vonnak be, az is csodálatos. Ma azt szeretném, hogy a nevem mellett a filmproducer legyen. Mert szerintem az a csúcsteljesítmény az eddigi életemben.
Arra a legbüszkébb?
Igen, noha az utóbbi egy-két évben nem volt alkalmam filmet csinálni, úgyhogy megint más felé vettem az irányt. Felépítettem a saját brandemet: a GAL Titok Multivitamin készítményről van szó, amit úgy fejlesztettek ki, hogy magam fogalmaztam meg hozzá az igényeimet, az elképzeléseket. A célom az volt, hogy a szépséget és az egészséget is szolgálja.
Tehát siránkozhatnék is, hogy miért nem készítek filmeket, de inkább találok valami új utat, amivel szívesen foglalkozom, és ami szintén nagyon érdekel. Pont abban a korban vagyok, amikor az egészség iszonyatosan fontos, de nekem a külső is elsődleges.
Nem adom meg magam a koromnak. A szépség nagyon relatív, de a kellemes külső, a jó megjelenés nem annyira.
Min múlik a jó megjelenés?
A törődésen, az önmagunkra való odafigyelésen. Fontos a hiteles információk begyűjtése, és, hogy képesek legyünk szembe nézni az öregedéssel, hogy akarjunk ezzel foglalkozni. Ha valaki figyel a külsejére, az nem azt jelenti, hogy hülye is. Bizonyos dolgok nem zárják ki egymást, sőt, inkább egymásból következnek.
Előfordult olyan, hogy ez ügyben Önnel voltak előítéletesek?
Mindenkiről megvan a vélemény, aki foglalkozik a külsejével. Ráadásul, ha még ebből is élsz, akkor csak butácska lehetsz. Szerintem ez borzalmas prekoncepció, és teljesen alaptalan: hosszú ideig a külsőmből éltem, ettől még nem vagyok ostoba.
Abban az időben szándékosan sok interjút adtam, hogy kiderüljön, több van bennem, mint amit sokan hisznek. Le akartam dönteni a falakat, vagy legalábbis minimalizálni a bántó előítéleteket, de teljesen eltüntetni úgysem lehet. Ma ugyanezt élem meg a korommal, mert az emberek tele vannak prekoncepciókkal: hatvan, hetven felett már mi értelme a külsővel foglalkozni?
Most ezt a falat szeretném ledönteni, s így másokat is inspirálhatok, hogy márpedig nem szabad megadni magunkat a kornak. Ne a társadalom elvárásainak éljünk, hanem saját magunk igénye szerint!
Most nincs tehát film, de hamar új utat talált. Mindig ez a típus volt? Ha egy ajtó becsukódott Ön előtt, rögtön kinyitott egy másikat?
Ha valaki modellnek megy, akkor eleve egyfolytában ott lebeg előtte, hogy ez nem olyan munka, ami sokáig tarthat. Én így is húsz évig csináltam, de tisztában voltam vele, hogy majd tovább kell lépnem. Ha ezt az ember tudomásul veszi, akkor nem olyan drámai. Sőt, rutinos kiöregedő lettem azzal, hogy már negyven évesen átestem rajta. Tovább lehet lépni. Ráadásul, ha az ember felépít magáról egy imidzset, kialakul a munkamorálja, beáll a tempója, és sikeres is benne, akkor onnan jól el tud rugaszkodni. Tehát nem fogok foggal-körömmel ragaszkodni ugyanahhoz a szakmához, amiben egykor voltam, amiben megismertek az emberek. Nem minden szakma adja meg a lehetőséget az elrugaszkodásra, de nekem megvolt az esélyem, és erre mindig is lehetőségként tekintettem.
Min múlik, hogy ezek a váltások sikeresek-e?
Ha egyedül akartam volna elindulni az új úton, nem ment volna. Viszont én mindig megkerestem azokat a partnereket, akik szakértői az adott területnek, sőt, a legjobbjai. Belső és külső kényszer is követelt engem a változásra, de mindig olyan személyekkel vettem magam körbe, akik amellett, hogy profik, a hétköznapi életben is inspiráltak, és akikkel jó az időt együtt tölteni.
Minden megnyilvánulásából a józanság süt, két lábbal áll a földön. Jól látom? Min múlik, hogy az embert elsodorja-e a hírnév?
Nehéz meghatározni, de ha kicsit visszatekintünk a múltba, érdekes kérdés, hogy mit hoztunk otthonról, és mi az, amit magunknak „kavartunk össze”. Úgy hiszem, elsődleges, hogy mit adott nekünk a gyerekkor. Tizenévesen kialakul az ember személyisége – s bár nem hiszem, hogy később nem lehet, vagy nem érdemes változtatni – a családi hatás valójában húsz éves kor környékéig tart. Teljesen átlagos családból származom, soha nem hitették el velem, hogy könnyű lesz a külsőmből megélni.
Tehát amikor tizenéves fiatalokat látok bekerülni a szakmába, gyakran eltűnődöm, vajon hogyan alakul majd a pályájuk, amikor úgymond szabadjára engedik őket. Én húsz évig modellkedtem, és a kényszerek miatt sokat váltottam. Viszont úgy hiszem, soha nincs elég késő belevágni dolgokba, tényleg komolyan veszem, hogy a halállal jön csak el a halál.
Nem kell előbb megadni magad, mint ahogy bekövetkezik. Nem véletlenül mentem fel például a közösségi platformra, a kor ezt diktálta, és bevallom, szeretem csinálni, jók a visszajelzések, és kedvelem a követőimet.
Mi a véleménye a közösségi platformokon használt filterekről, ami kvázi retusként működik?
Ez vicces: ha tehetném, betiltanám, hogy senki ne használja. De mivel mindenki alkalmazza, így én is élek vele. Visszamehetnénk az origóig, hogy a teljes valónkat mutassuk.
Ma mi foglalkoztatja leginkább? Hogy telnek a napjai?
Remekül. Talán azért, mert a saját időmmel én rendelkezem. Nem bírom a mások által felállított korlátokat: a saját korlátaimat szeretem, és aszerint élek. Talán ez az egyik legnagyobb dolog, amit az ember elérhet: maga tartja kezében a sorsát. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vagyok tekintettel a családomra, hiszen természetesen alkalmazkodom hozzájuk, de nagyon jól működünk. Ez szerencse is, nyilván nem volt mindig így, elváltam már párszor, de a magánéletemben is volt erőm továbblépni. Ha a barátnőimmel el akarok utazni valahová, nincs akadálya. A férjem is bármikor elutazhat a barátaival, és persze együtt is megyünk mindenfelé. Nyugodtan mondhatom, szabadon élek, szabad vagyok!
