Hogyan kezdődött az úszó pályafutásod? Miért pont ezt a sportágat választottad?
Egy Balaton-parti nyári táborban kezdődött minden, 2004-ben. Szervátültetett gyermekek és családjaik részére rendezett a Transzplantációs Alapítvány egy egyhetes rehabilitációs tábort, amelyben a sport is szerepet játszott. Minden délelőtt különböző sportfoglalkozásokon vehettünk részt, én pedig az első nap az úszást választottam és utána is minden nap. Aztán 2005-től kezdve szüleim rendszeresen vittek Veszprémbe úszni. Rabul ejtett teljesen, számoltam a napokat a következő úszásig. 2006-tól kezdve pedig a Trappancs Egyesület és a Magyar Szervátültetettek Szövetsége töretlenül támogatja a pályafutásom.
Ez egy nagyon intenzív sportág. Ad számodra valamiféle plusz motivációt, vagy csak erőt a mindennapokban, hogy „messzebről” indultál, mint sokan mások és mégis a maximumot hozod ki az életből?
Számomra teljesen természetes volt, hogy van egy vágás a hasamon, az volt inkább furcsa, hogy másoknak nincs. Nem emlékszem semmire a műtétből, nem gondolok minden nap arra, hogy szervátültetett vagyok, reggel-este gyógyszert szedek, 3 havonta kontrollra járok – ennyi maradt belőle, és hogy nagyon hálás vagyok a sorsnak.
Hátrányból előnyt – mindig ez volt a mottóm. Tényleg nagyon szerencsésnek gondolom magam, mert valószínűleg a szervátültetés nélkül nem jutottam volna el ennyi helyre, nem kaptam volna ennyi jót az élettől. Jókor voltam jó helyen, én ezt így fogom fel. Szerencsére a problémákon hamar túllendülök, nem szoktam panaszkodni az adódó nehézségek miatt.
Mik a tapasztalataid, máshogy állnak hozzád az edzők, illetve a sportolók?
Kezdetben sem kezeltek másként, mint a többieket. Ugyanúgy leúsztam a hosszú távokat vagy időre a sprinteket. Az egyezség mindig annyi volt, hogy ha sok, akkor szólok, ami csak ritkán fordult elő. Az élsportolók pedig azt gondolom, hogy felnéznek ránk, szervátültetett sportolókra, hiszen mi is ugyanannyira keményen hajtunk.
Mit tartasz abszolút sikernek az életedben? Milyen szakmai bakancslistád van a jövőre nézve?
A 2018-as Európa Bajnokságot tekintem az egyik karriercsúcsomnak. Ezen a versenyen hét érmet szereztem, amit nagyon nagy dolognak tartok. Öt egyéni számban és két váltóban. Nem is akartam elhinni. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor másnap reggel felkeltem, és mellettem volt mind a 7 érmem. Ha egy másik nagy sikert is megemlíthetek, akkor egyértelműen a 2019-es év sportolója gála lenne. A gálán második alkalommal vehettem át az Év fogyatékos női sportolója címet. Csodálatos érzés volt, hogy a szüleim testközelből nézhették az eseményt. Szakmailag az elmúlt időben foglalkoztatott az edzősködés gondolata, így elvégeztem egy úszóedzői képzést, jelenleg pedig a szervátültetettek úszóedzéseit vezetem. Izgatottan várom a jövő évi versenyt, ahol először veszek részt edzőként és sportolóként is.
Van példaképed? Gondoltál már rá, hogy Te is lehetsz valaki számára példa?
A példaképeim közé tartoznak mindenekelőtt a szüleim, hiszen a saját idejükből rengeteget áldoztak arra, hogy edzésre és versenyekre vigyenek, vagy edzés után meleg vacsorával várjanak. Másik példaképemnek egy nagyon kedves paralimpiai bajnok barátnőmet mondanám, Ekler Lucát, aki mindig motivál arra, hogy kihozzam magamból a legtöbbet. Én pedig ugyanúgy szeretnék példát mutatni a szervátültetett társadalom számára, hiszen azért, mert valaki szervátültetett, még élhet teljes és sportos életet.
Ha visszaemlékszel, mi volt a legnagyobb nehézség, amit le kellett küzdened?
Egy-egy verseny nem mindig úgy sikerül, ahogy azt eltervezem. Így volt ez 2019-ben is, amikor 200 méter gyorson 8 századdal kaptam ki 200 méter gyorsúszásban. 8 század… egy körömhegynyi… Nagyon megviselt, mert sokat készültem, nagyon akartam, de mégsem sikerült. Utána egy kicsit mélyponton voltam. A covid viszont segített elkerülni a kiégést, így nekem a sport szempontjából kapóra jött. Otthon, Herenden futni jártam és rendszeresen mozogtam, sokat segített, hogy a testvérem is csatlakozott. Aztán 2021-ben újra visszatértem az uszodába. Hihetetlen érzés volt. Furcsa lehet, de imádtam, hogy újra korán kelhetek.
Hogyan készülsz fel egy versenyre?
A szezon elején, szeptember és október hónapokban általában sok a hosszútáv, a monoton edzések, hiszen ezek adják a versenyre készülés alapját. Ősszel mindig van egy felmérő verseny, ahol láthatjuk, hogy hol tartunk a felkészülés elején. A téli időszakban jönnek a rövidebb, intenzívebb távok, a verseny közeledtével mindig van egy edzőtáborunk, ahol az utolsó simításokat végezzük. Emellett pedig erősítő edzéseket is végzünk.
Össze tudod egyeztetni a civil hétköznapokat, a tanulást és az élsportot?
Főállású munka mellett nem egyszerű, de minden megoldható. Korán kelek, így van időm az uszodában úszni és edzést tartani, aztán irány az iskola, ahol németet és természettudományos tárgyakat tanítok, végül pedig haza. Az idei évben egy két féléves egyetemi képzést is elkezdtem, így jövő tavasszal vár rám egy szakdolgozat is. Sosem unatkozom. A hétvége általában a pihenésé, nagyon szeretek főzni és alkotni, leginkább kötni és horgolni.
Mi volt az a pillanat a karrieredben, ami sorsfordító volt számodra?
Az egyik legmeghatározóbb pillanat volt számomra, amikor idén áprilisban landolt a repülőgép Perthben, Ausztráliában, a Szervátültetettek Világjátékán a Magyar Szervátültetettek Szövetsége nemzeti válogatott csapat tagjaként. Annyira régóta álmodtam erről, így az ott eltöltött két hét minden pillanatát igyekeztem kihasználni.
Fotó: Magyar Szervátültetettek Szövetsége/Szekeres Máté
